Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Még csak fel sem keltem, amikor Zim elkezdte kiosztani a leveleket. Úgy döntöttem, hogy addig nem szólok neki, amíg vissza nem indulunk — nem akartam feltűnni, míg a főhadiszállás nincsen elérhető közelben. Éppen ezért igencsak meglepődtem, amikor a nevemet kiáltotta, és a magasba tartott egy levelet. Futólépésben siettem hozzá, és átvettem a borítékot.

Ekkor következett a második meglepetés — a levelet Mr. Dubois, az iskolai történelem és erkölcsfilozófia tanárom írta. Előbb számítottam egy levélre a Télapótól, mint tőle.

Aztán pedig, a levelet elolvasva, úgy tűnt, hogy tévedés van a dologban. Néhányszor még ellenőriznem kellett a feladót és a címet, míg sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy tényleg ő írta a levelet, és hogy valóban nekem szánta.

Kedves fiam! Már régen írnom kellett volna neked, hogy kifejezzem örömömet és büszkeségemet, amit azért érzek, mert te nem csak önként jelentkeztél a Szövetségi Szolgálatra, de éppen az én fegyvernememet választottad. A dolog nem lepett meg, hiszen pontosan ezt vártam tőled. Talán csak erre a váratlan örömre nem számítottam, amit azzal okoztál, hogy beléptél az M.E.-be. Ritkán fordul elő, hogy megvalósulnak titkos vágyaim, és kiderül, nem hiába fáradoztam. Aranyásóként a hideg vízben térdelve nagyon sok homokot és kavicsot kell átrázni a szitánkon, míg rábukkanunk a hőn áhított aranyrögre, munkánk jutalmára.

Nos, most már te is tisztában vagy azzal, hogy miért nem írtam korábban neked. Nagyon sok fiatal ember már az alapkiképzés során kirostálódik, gyakran olyan okok miatt, amikért nem lehet szemrehányást tenni nekik. Így hát várakoztam (közvetítők révén persze szemmel tartottalak), amíg úgy nem éreztem, hogy túl vagy már a nehezén. Feljutottál a hegy csúcsára. (Mi mindannyian ismerjük ezt a hegyet!) Vártam tehát, amíg biztos nem lehettem abban, hogy most már csak egy baleset, vagy egy betegség akadályozhat meg téged az alapkiképzésed sikeres lezárásában, abban, hogy végigcsináljad a Szövetségi Szolgálatot.

Ebben a pillanatban a szolgálat legkeményebb vizsgáját éled át — és most nem egy fizikai vizsgáról van szó (a testi megpróbáltatások már nem okozhatnak neked gondot, hiszen annyi ilyet átéltél): a legkeményebb lelki próbatétel előtt állsz… Vár rád az a mély, lélekrázó átalakulás, a dolgok újraértékelése, amely elkerülhetetlen, mikor egy jelöltből igazi, teljes jogú polgár lesz. Talán inkább azt kellene mondanom, hogy már túljutottál megpróbáltatásaid nehezén. Bármilyen akadályok várjanak is rád, az egyik keményebb, mint a másik, egyedül csak az számít, hogy már átjutottál a hegyen. Amennyire pedig téged ismerlek fiam, tisztában vagyok azzal, hogy kellő ideig vártam a levelemmel — addig, amíg biztos nem lehettem abban, hogy legyőzted a hegyet — máskülönben már rég újra itthon lennél.

Amikor feljutottál a csúcsra, valami egészen új dolgot tapasztaltál. Talán nem találod meg a megfelelő szavakat hozzá. (Újonckoromban én sem találtam) De talán megengeded egy idősebb bajtársnak, hogy füledbe súgja ezeket a szavakat, hiszen nem egy embernek segített már, ha a megfelelő szavakra támaszkodhatott. Egyszerűen és prózaian arról van szó: a legnemesebb küldetés, amit egy ember csak magára vállalhat, az, hogy készen áll halandó testét pajzsként szeretett hazája és a háború vigasztalan pusztítása közé állítani. Ezek a szavak nem tőlem származnak, ahogy az rögtön feltűnhetett neked. Az alapvető igazságok azonban sosem változnak. Ha egy bölcs ember szavakba öntött egy igazságot, akkor azt nem kell tovább csiszolgatni, bármennyit is változott körülöttünk a világ. Ez a bölcsesség megmásíthatatlan, mindörökké igaz, minden korszakban, minden ember és minden nép számára.

Kérlek, tudass magadról, és néha-néha írjál nekem egy levelet, ha értékes szabadidőd egy részét fel tudnád áldozni egy öregember kedvéért. Ha pedig véletlenül találkozol valamelyik régi bajtársammal, add át neki szívélyes üdvözletem!

Sok szerencsét, katona! Büszke vagyok rád!

Jean V. Dubois, a Mobil Erők nyugalmazott ezredese

Az aláírás legalább annyira elképesztő volt, mint maga a levél. Alezredes volt a vén bajkeverő? Még a kerületi parancsnokunk is csak egy őrnagy! Mr. Dubois az iskolánkban sosem beszélt a rangjáról. Azt feltételeztük (már ha egyáltalán foglalkoztunk ilyesmivel), hogy tizedes, vagy valami hasonló beosztású lehetett, akit a keze elvesztése után kiszuperáltak, és adtak neki egy kényelmes tanári állást. Egy olyan tantárgyat, amiben nem kell osztályoznia, ahol a diákoknak nem kell tanulni, csak figyelni. Természetesen tudtuk, hogy túl van a Szövetségi Szolgálaton, hiszen a történelmet és az erkölcsfilozófiát csakis teljes jogú polgárok oktathatták. De hogy az M.E. veteránja? Egyáltalán nem úgy nézett ki! Finomkodó volt, és lekicsinylő, olyan, mint egy tánctanár, cseppet sem hasonlított ránk, majmokra.

Az aláírásából viszont kiderült, hogy a saját fegyvernemem veteránja.

Visszafelé, a táborba, végig a hosszú menetelés alatt csak ez az elképesztő levél járt a fejemben. A tartalmát össze sem lehetett hasonlítani az iskolai példabeszédeivel. Nem mintha bármit is visszavont volna abból, amit az iskolában mondott, csupán a hangvétel volt teljesen más. Mióta szólít egy alezredes bajtársának egy újoncot?

Amikor még csak egyszerűen „Mr. Dubois” volt, én meg egy azok közül a diákok közül, akiknek bent kellett ülni az óráján, úgy tűnt, mint aki észre sem vesz engem. Kivéve talán egyetlen alkalmat, amikor felkaptam az agyvizet, mert arra célozgatott, hogy túl sok a pénzem, és túl kevés az eszem. (Miért bűn az, ha az apám a mellényzsebéből meg tudná venni az iskolát, hogy karácsonyra odategye ajándéknak a fenyőfa alá? Ehhez a tanárnak semmi köze.)

Hosszasan és kiadósan értekezett az „érték” fogalmáról. A marxista elméletet a „haszonelvűség” ortodox teóriájával hasonlította össze. Mr. Dubois ezt mondta:

— A marxista értékmeghatározás természetesen nevetséges. Bármilyen sok munkát is fordítok arra, hogy a homokozólapátba préselt homoksütit almás rétessé változtassam, az erőfeszítéseim ellenére is csak értéktelen homok marad. Ennek megfelelően természetesen a selejtes munka is egy erőteljes értékcsökkentő tényező lehet. Egy tehetségtelen szakács első osztályú tésztából és friss zöldalmából is képes élvezhetetlen, értéktelen hulladékot készíteni. Pedig az alapanyagok maguk is értékkel bírtak. Ezzel szemben egy igazi mesterszakács ugyanezekből a nyersanyagokból valódi ínyencfalatot tud előállítani, amelynek értéke jóval meghaladja egy közönséges almás rétes értékét, anélkül, hogy nagyobb erőfeszítést tett volna, mint amire egy közönséges szakácsnak van szüksége egy hétköznapi édesség elkészítéséhez.

— Ez a konyhai példa a marxista értékelmélet megsemmisítő cáfolata — azé az elméleté, amelyikre a kommunizmus lenyűgöző szemfényvesztése alapul. Kiderül belőle, hogy a haszonelvűség fogalmában gondolkodó, józan emberi értelemnek van igaza.

Dubois rám mutatott a karcsonkjával.

— Ennek ellenére… Ébresztő, te ott, hátul!… Ez az öreg, zavart agyú misztikus, a Tőke szerzője, ez a terjengős, áttekinthetetlen, zavaros, neurotikus, tudománytalan és logikátlan Karl Marx, ez a lenyűgöző csaló, szóval ez az ember azért megragadta az igazságnak egy nagyon fontos elemét. Ha képes lett volna elemezni, akkor talán ő fogalmazhatta volna meg az érték első, valóban igaz meghatározását… ezzel pedig hihetetlen szenvedésektől szabadította volna meg bolygónkat. Persze az is lehet, hogy nem — tette hozzá. — Hé, te!