Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Lehet, hogy egyszer beköszönt az örök béke korszaka, és úgy élünk majd, mint a Paradicsomban. Ekkor majd énekelhetjük, hogy „leteszem kardom és pajzsom”… Talán ez lesz az a nap, amikor a leopárd leveti fekete foltjait, és beáll az istállóba, fejőstehénnek. De ahogy az előbb mondtam, nem tudom. Nem is vagyok a kozmikus politika professzora. Én az M. E. katonája vagyok. Ahová a kormány küld, oda megyek, két bevetés között pedig megpróbálom kialudni magam.

Bár még nem találták fel a gépet, amivel pótolhatnának minket, azért egy-két dolog csak az eszükbe jutott. Olyan dolgok, amelyek megkönnyítik a munkánkat. Például az erővért.

Felesleges leírnom, hogyan néz ki, hiszen már olyan sokszor bemutatták. Felöltve úgy nézünk ki benne, mint egy acélból kovácsolt gorilla, akit teleaggattak a hozzáillő fegyverekkel. (Talán ez az oka annak, hogy az őrmesterek rendszeresen „Hé, ti majmok”-nak szólítanak bennünket. Bár, ha nem tévedek, Caesar altisztjei is ezzel illették a légionáriusokat.)

Az erővért azonban lényegesen erősebb a gorillánál. Ha az erővértbe bújtatott rohamosztagos átölelne egy gorillát, a gorilla palacsintává lapulna és meghalna, míg a katonán és a vértezeten még csak egy karcolás sem esne.

Az „izmokról”, vagyis a ruha álizomzatáról már rendkívül sokat írtak, pedig igazából az erővért vezérlő rendszere a szenzációs. A vértezetben éppen az a zseniális, hogy egyáltalán nem kell vezetni. Úgy viseljük, mint a bőrünket, vagy mint egy közönséges kabátot. Aki egy bármilyen hajót akar irányítani, annak először tanulnia kell, ez hosszú időbe telik — újféle reflexek kialakítására van szükség, egy eltérő és teljesen művi gondolkodásra. Még a biciklizésnek is egy olyan készség az előfeltétele, amelyik alapvetően eltér a normális járástól, és ha arra gondolok, hogy mi kell egy űrhajó irányításához… na hagyjuk! Ahhoz én már túl öreg vagyok. Az űrhajókat akrobaták vezetik, akik ráadásul még zseniális matematikusok is.

Az erővértet elég, ha viseli az ember.

A teljes felszerelést viselő katona legalább kétezer fontnyi súlyú, ám már az első beigazítás után képes lesz a páncélban menni futni, ugrani, lefeküdni, és még egy tojást is fel tud emelni, anélkül, hogy összetörné (talán nem az első tojást, de a negyediket, vagy az ötödiket biztosan). Az erővértben még táncolni is lehet (feltéve, ha vért nélkül is tudsz táncolni). De átugorhatsz a szomszéd háza fölött, és olyan puhán érsz földet, mint egy hópihe.

A csoda titka a negatív visszacsatolás és az erőfokozás.

Ne várd el tőlem, hogy elmagyarázzam az erővért teljes kapcsolási rajzát. Ehhez én nem értek. De ha jól tudom, szép számmal akadnak olyan hegedűművészek, akik képtelenek lennének megépíteni egy hegedűt. Értek a páncélzat karbantartásához, és el tudom végezni bevetés közben az ideiglenes javításokat. Megtanultam a vértezet beüzemeléséhez szükséges háromszáznegyvenhét műveletet, a kicsomagolástól kezdve egészen addig, amíg végre belebújhatsz. Ez minden, amit egy buta gyalogostól elvárhat az ember. De ha az erővértem tényleg megbetegedne, akkor kihívom a doktort. Az elektromechanika tudományának doktorát, egy mérnököt, a flotta egyik tisztjét, aki a szolgálati beosztás szerint legalábbis fregattfőhadnagy (a gyalogságnál ez a századosnak felel meg). A doktor úr egy csapatszállító űrhajó személyi állományának a tagja, akit arra kényszerítettek, hogy fogcsikorgatva szolgálatra jelentkezzen Camp Currie-ben, az ezred főhadiszállásán. Egy tengerésztiszt számára ez rosszabb, mint a halál.

De ha tényleg érdekelnek a diagramok, a sablonok és az erővért és az erővért felépítését bemutató, sematikus ábrák, akkor az egészet megtalálhatod bármelyik nagyobb könyvtárban, legalábbis az anyagnak azt a részét, ami nem titkos. Azt a keveset pedig, ami titoknak számít, legbiztosabb, ha valamelyik megbízható, ellenséges ügynökből próbálod kiszedni. Légy résen, a kémek meglehetősen talpraesett fickók, és lehet, hogy olyan dolgot próbálnak meg szép pénzért rádsózni, amelyet ingyen is megtudhatnál bármelyik közkönyvtárban.

Kapcsolási rajzok nélkül is elmondhatom, hogyan működik az erővért. Belső felületét nyomásérzékeny receptorok tömege alkotja, sok száz ilyen érzékelő. Megfeszítem a tenyerem, a vért megérzi a nyomást, és felerősíti az impulzust. A kézzel együtt mozog, hogy csökkentse azokra az érzékelőkre nehezedő nyomást, amelyek kiadták a parancsot a nyomásra. Tudom, hogy ez az első hallásra paradoxnak tűnik, de a negatív visszacsatolás már csak egy ilyen zavarbaejtő dolog, pedig még a saját testünk is így működik, amióta kinőttünk abból, hogy a babakocsiban feküdve a levegőt rugdossuk. A gyerekeknek először meg kell tanulniuk, ezért van, hogy kezdetben olyan kis bumfordiak. A serdülők és a felnőttek már úgy alkalmazzák ezt a készséget, hogy nincsenek a tudatában annak, hogy valaha is meg kellett tanulniuk. A Parkinson-kór pedig nem más, mint egy halom, tönkrement visszacsatolási áramkör.

A erővért visszacsatolása lehetővé teszi, hogy tökéletesen utánozza viselője bármilyen mozgását, ám a vért ereje az ember erejének a többszöröse.

Irányított erő… ezt az erőt úgy kormányozzuk, hogy egyáltalán nem kell foglalkoznunk vele. Ugrunk, és a nehéz páncél velünk ugrik, de sokkal magasabbra ám, mint ahogy vért nélkül ugrani tudtunk volna. Ha a testünk hatalmas lendülettel veti a magasba magát, akkor a vért bekapcsolja a sugárhajtóműveket, ha pedig még mindig nő a páncélzat „lábizomzatára” nehezedő nyomás, akkor a három hajtómű a magasba emeli az embert, a katona testtömegének középpontján keresztül futó nyomástengely mentén. Így aztán nem nehéz átugrani a szomszéd házát. Földet érni ugyanolyan könnyű, mint felugrani, mivel működnek a vért távolság- és magasságmérői (egyfajta egyszerű gondolkodású radarberendezés, olyan, mint a bombák távolsági gyújtója), és a hajtóművek a kellő pillanatban bekapcsolódnak, így az esés lefékeződik, anélkül, hogy egyetlen másodpercre is törődni kellett volna a vértezet irányításával.

Ez a legszebb az erővértben — nyugodtan megfeledkezhetünk róla! Nem kell vezetni, irányítani, kormányozni, vagy kezelni. Egyszerűen csak viselni kell, és a vért közvetlenül viselője izomzatára reagál, és pontosan azt teszi, amit az izmok tenni akartak. A katona így azzal foglalkozhat, amivel kell, vagyis a fegyverek kezelésével, és azzal, hogy megfigyelje, mi is zajlik a közelében… ez ugyanis mindennél fontosabb egy gyalogos számára, aki a saját ágyában, végelgyengülésben szeretne meghalni. Ha egy lövészt teleaggatnak állandó ellenőrzésre szoruló műszerekkel, akkor még egy sokkal primitívebb fegyverzettel — például egy csatabárddal — rendelkező ellenség is könnyedén a háta mögé oson, és beszakítja a koponyáját, mialatt a katona kijelzők leolvasásával van elfoglalva.

A vért szemeit és füleit is úgy alakították ki, hogy ne kelljen tudatosan odafigyelni rájuk, miközben segítik a munkát. Tegyük fel, hogy három hullámhosszon tudsz kommunikálni, ahogy az lenni szokott egy romboló vértben. Az ellenséges zavaróadók hatását csak egy rendkívül komplex eljárással lehet kiküszöbölni. Egy párbeszéd során legalábbis két hullámhosszra van szükség, ahhoz, hogy legalább egy szignált tudjunk fogni. A két hullámhossz beállítását egy cézium-óra végzi, amelyik mikromásodpercnyi pontossággal azt az időt mutatja, amit a vonal túlsó végén elhelyezett, másik óra. Emiatt azonban nem a mi fejünk fáj. Ha az A csatornán az osztagparancsnokkal akarok beszélni, akkor egyszer összeszorítom a számat. A kettes csatornához kétszer, és így tovább. A mikrofont a gégédre erősítették, a torzításmentes hangszórók pedig a füledben vannak. Egyszerűen csak beszélni kell. Ezenkívül a sisak két oldalán külső mikrofonokat helyeztek el, amelyek tökéletesen visszaadják a közvetlen környezeted hangjait, úgy, mintha fedetlen fővel járnál arra. De ha kell, a fejed egyetlen oldalirányú bólintásával kikapcsolhatod a külvilág zavaró zajait, és így talán azt is megértheted, hogy mi a fenét akar tőled a szakaszparancsnokod.