Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A fej a test egyetlen olyan része, amelyet nem borít be az erővért nyomásérzékelőkből álló izomzatellenőrző rendszere. Éppen ezért lehet a fejet — az állkapocs izmait, az állat és a nyakat a kapcsolók kezelésére használni, miközben a kezed szabad marad, hogy harcolhass vele. Az állad segítségével a képernyődre vetíthetsz mindent, amire csak szükséged van, az izmokkal pedig azt szabályozod, hogy éppen kivel beszélsz. A képeket a homlokod elé erősített tükörre vetítik. Látod azt is, ami igazán fontos, vagyis a teret mögötted és a fejed fölött. Ebben a műszerekkel telezsúfold sisakban úgy nézel ki, mint egy vízfejű gorilla, de ha szerencséd van, az ellenfél nem marad életben olyan sokáig, hogy utálkozhasson a külsőd miatt. Az egész rendkívül hasznos, mivel a radarképeken gyorsabban tudsz keresztülszaladni, mint amikor a tévében a távkapcsoló segítségével próbálod meg elkerülni a reklámblokkokat. Közben meg megkeresed és beméred a célt, ráhangolódsz a főnökre, megnézed, hogy ki van a szárnyakon, és így tovább, és így tovább.

Ha oldalra vágsz a fejeddel, mint egy ló, akinek megrántották a zabláját, akkor bekapcsolódik az infravörös érzékelő a homlokodon. Ha még egyet rántasz, az érzékelő a szemed elé csúszik. Ha lőttél egyet a rakétavetővel, a vértezet visszacsúsztatja a hátadra, nem kell vele törődnöd, amíg újra szükséged nem lesz rá. Felesleges több szót vesztegetni az ivóvizet, az oxigént biztosító berendezésekre, vagy a tájolóra. Mindegyik azon az elven működik, hogy lehetővé tegye számodra a tulajdonképpeni feladatod végrehajtását — vagyis, hogy harcolj.

Természetesen rengeteg gyakorlásra van szükség, hogy az ember olyan ösztönösen találja meg a megfelelő áramköröket, mint ahogy fogat mos. Az erővért viselése és a benne való mozgás gyakorlatilag nem igényel előtanulmányokat. Az ugrást gyakorolva olyan természetesen kell mozogni, mintha meztelenek lennénk, ha gyorsabban, magasabbra és távolabbra akarunk ugrani, és tovább szeretnénk a levegőben maradni. Csupán ez utóbbit kell alaposabban meggondolni, mivel remekül ki lehet használni a levegőben töltött másodperceket. Egy szabad pillanat megfizethetetlen kincsnek számít a bevetés során. A levegőben lebegve kikereshetünk vagy bemérhetünk egy célt, távolságot mérhetünk, beszélhetünk, vagy parancsokat fogadhatunk, tüzelhetünk, vagy megtölthetünk egy fegyvert, de meg is hosszabbíthatjuk az ugrást, ha kikapcsoljuk az automatikus leszállás-ellenőrzőt, azzal, hogy ismét beindítjuk a hajtóműveket. Egy kevés gyakorlás után már egyetlen ugrás elég ahhoz, hogy egyszerre ennyi dologgal foglalkozzunk.

Alapjában véve azonban az erővért viseléséhez nincs szükség gyakorlásra. A vértezet mindent megtesz neked, mintha te magad csinálnád, csak éppen sokkal jobban. Egy dolog azonban lehetetlen. Nem vakarózhatsz, ha viszket. Ha találnék egy olyan páncélt, amiben ott vakarhatom, ahol viszket, még aznap elvenném feleségül. Az erővértnek három alapvető típusa létezik. A romboló, a parancsnoki és a felderítő. A felderítő vértek nagyon gyorsak, és nagy a hatótávolságuk, viszont elég gyenge a páncélzatuk. A parancsnoki vértezetek fő jellemzője a gyorsaság és a nagy ugróerő. Ezenkívül háromszor annyi távközlési és radarberendezés van bennük, mint egy közönséges páncélban. Ehhez jön még a tehetetlenségi visszacsatolásos, navigációs eszköz. A romboló páncélokat a vigyázzban álló fiúk hordják. Azok, akik sosem alszanak eleget, a parancsok végrehajtói.

Talán már mondtam, hogy beleszerettem az erővértembe, bár egyből kificamítottam a vállamat, amikor először felvettem. Ettől kezdve ünnepnapnak számított az a nap, ha az egységünk erővértben gyakorlatozhatott. Azon a napon, amikor elkövettem a kiképzés alatti legnagyobb baklövésemet, egy „mintha-csatában” vettem részt. Úgy csináltam, mintha egy egység őrmestere lennék, aki mintha atomrakétákat készülne az elképzelt sötétségben az elképzelt ellenfélre kilőni. Rohadt dolog az ilyesmi, minden csak mintha, de mégis úgy kell viselkedned, mintha minden valóságos lenne.

Éppen visszavonultunk — akarom mondani „előrenyomultunk a hátunk mögött levő terület irányába”, amikor valaki távirányítással kikapcsolta az egyik katonám erővértjét, és ezzel arra ítélte, hogy tehetetlenül várja a végzetét. A Mobil Erők alapelvének engedelmeskedve azonnali mentést rendeltem el. Még büszke is voltam magamra, amiért olyan gyorsan adtam ki a parancsot, hogy a helyettesemnek nem maradt ideje magától kiválni az alakzatból, utasítás nélkül megmenteni a sebesültet. Ezután azt tettem, amit ilyenkor megkövetel a helyzet. Szimulált atomcsapást mértem az elképzelt ellenségre, nehogy bekerítsenek minket.

Mindkét szárnyunk mozgásban volt. A zárótűznek úgy kellett célba találnia, hogy ne veszélyeztesse a saját embereimet, de mégis olyan közel hozzájuk, hogy elpusztíthassa a nyomunkban lihegő ellenséget. Az egésznek persze gyorsan kellett történnie, az ugrás közepén. A terepmozgást és a taktikai célunkat a gyakorlat előtt természetesen elmagyarázták nekünk, hiszen még csak kezdők voltunk, és a gyakorlat során csupán egyetlen váratlan tényezővel kellett szembenéznünk, azzal, hogy időnként lefagytak a vértjeink.

Az előírások szerint a radarral pontosan meg kellett határoznom azon embereim helyzetét, akiket veszélyeztetett volna az atomcsapás. Az egészet azonban rendkívül gyorsan kellett végrehajtanom, és a radarképek kisilabizálása nem kimondottan tartozott az erősségeim közé. Egy kicsit csaltam tehát. Az éjjellátó készüléket feltoltam a homlokomra, és szétnéztem. Puszta szemmel, a ragyogó napfényben. Volt elég hely az atombomba számára. Ugyan, mi történhetne, hiszen alig fél kilométernyire tőlem jól láttam az egyetlen olyan katonámat, aki belecsúszhatna a rakéta hatáskörébe. Ezenkívül pedig csupán egy apró, parányi robbanótöltettel felszerelt rakétát lőttem ki, amelyik ugyan füstöl, mint a hétszentség, de túl gyenge ahhoz, hogy bajt okozzon. Így hát puszta szemmel kikerestem egy megfelelő célpontot, rászegeztem a rakétavetőt, és lőttem.

Aztán már ugrottam is tovább, büszke voltam magamra, amiért nem pocsékoltam az időmet.

Ekkor kapcsolták ki az energiámat, még amikor fent voltam a levegőben. Nem fájt, hiszen ez egy késleltetett folyamat, ami először a földet éréskor érezteti hatását. Bevágódtam, és mozdulatlanságra kárhoztatva, guggolva besüllyedtem a mocsokba. Csupán a páncél merevítői tartottak meg. Mozogni ugyanis képtelenség, ha egy acélkoporsóba vagy zárva, amiben nincs egy cseppnyi áram sem.

Nem mozogtam, viszont annál kiadósabban káromkodtam. Nem hittem volna, hogy ki fognak kapcsolni. Végül is engem szemeltek ki arra, hogy megoldjam ezt a taktikai feladatot. Micsoda baromság!

Gondolhattam volna, hogy Zim őrmester a monitoron figyeli az osztagparancsnokokat.

Mellettem ért földet, és a közvetlen hullámhosszon, szemtől szembe mondott nekem néhány keresetlen szót. Utalt arra, hogy ennyi ésszel legfeljebb utcaseprő lehet belőlem, mivel még ahhoz is túl buta, ügyetlen és óvatlan vagyok, hogy a szegénykonyhán rám bízzák a mocskos edény elmosogatását. Kiadósan részletezte a múltamat, és meglehetősen sötéten felvázolta a jövőmet. Ezenkívül szóba hozott néhány olyan dolgot is, amiről nem akartam hallani. Színtelen hangon megtartott előadását végül ezzel fejezte be:

— Vajon, mit szólna Dubois ezredes, ha megtudná, hogy mit csináltál?

Ezek után újra magamra hagyott. Guggolásba fagyva várhattam, hogy véget érjen a gyakorlat. A páncél, ami máskor könnyű, mint a tollpihe, gyors, mint egy hétmérföldes csizma, most annyi komfortot nyújtott, mint egy vasszűz. Végül, két órával később Zim őrmester visszajött, hogy magával vigyen. Visszakapcsolta az energiámat, és futólépésben elindultunk a zászlóaljirodába.