Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ez a srác azonban nem adta fel magát. Több, mint négy hónappal ezelőtt szökött meg, és én kétlem, hogy a századából bárki is emlékezett volna rá, hiszen csak két napig volt náluk. Valószínűleg csak egy arcnélküli név volt a számukra, egy bizonyos „Diliinger, N.L.”, akit reggelente a sorakozókor engedély nélküli eltávozottként olvastak fel.

Aztán megölt egy kislányt.

Egy civil bíróság elé állították, és elítélték, de személyazonosságának ellenőrzése során kiderült, hogy leszerelési papírok nélküli hadköteles. Értesíteni kellett a Védelmi Minisztériumot, és a rohamosztagosok főparancsnoka azonnal bekapcsolódott az ügybe. A gyilkost visszahozták a táborba, mivel a haditörvényszék és a katonai igazságszolgáltatás prioritást élvez a polgárival szemben.

De miért foglalkozott egy tábornok ezzel az üggyel? Miért nem hagyta, hogy a helyi seriff intézze el a dolgot?

Azért, hogy példát statuáljon nekünk?

Egyáltalán nem. Szilárd meggyőződésem, a tábornokunk egy percig sem gondolt arra, hogy megkeserítse a katonái szája ízét, csak azért, hogy elvegye a kedvüket a kislányok meggyilkolásától. Biztos vagyok abban, hogy megkímélt volna minket ettől a látványtól — ha lehetősége lett volna rá.

De tanultunk mindebből, még akkor is, ha akkoriban senki sem beszélt róla, és rendkívül sokáig eltartott, amíg belénk szívódott és a lényünk részévé vált ez az elv:

A Mobil Erők törődik az embereivel — mindegy, hogy miről van szó.

Diliinger közénk tartozott, a neve még mindig ott szerepelt a listánkon. Ott volt, pedig mi sose akartuk őt, sosem kellett volna közénk tartoznia. Es bár boldogan letagadtuk volna, mégiscsak az ezredünk katonája volt. Nem fordíthattunk hátat neki, hogy egy tőlünk ezer kilométerre élő seriff zárja le az ügyet. Ha elkerülhetetlen, akkor egy férfi — egy igazi férfi — saját maga lövi agyon a kutyáját. Nem keres egy helyettest, aki talán elszúrja a dolgot.

Az ezred törzskönyvéből világosan kiderült, hogy Diliinger közénk tartozott, tehát a mi kötelességünk volt, hogy elítéljük.

Ezen az estén az ezred lassú menetütemben vonult a kivégzés helyére. Hatvan ütem percenként (cseppet sem könnyű így menetelni, ha az ember a száznegyvenes ütemhez szokott), miközben a zenekar a „Gyászdal az el nem siratottakért”-ot játszotta. Ezután elővezették Diliingert. Ő is a Mobil Erők kimenő egyenruháját viselte, mint ahogy mindannyian. A zenekar rázendített a „Danny Deever”-re, miközben Diliingert megfosztották a katonai jelzéseitől, még a gombjait is levágták, és a sapkáját is elvették tőle. Már csak a barna ing és a világoskék zubbony maradt rajta, és ez már nem volt egyenruha. Aztán még utoljára megdördültek a dobok, és véget ért az egész.

Ezután menetoszlopban elvonultunk, és futólépésben tértünk vissza a körletbe. Nem hiszem, hogy bárki is elájult volna, de még csak rosszul sem lettünk, jóllehet ezen az estén nem sokan kérték a vacsorájukat, és a kantinsátor sem volt még ilyen csendes. Bármennyire visszataszító látványnak is voltunk tanúi — számomra és a legtöbbünk számára ez volt az első találkozás a halállal —, mégsem okozott olyan sokkot, mint Ted megkorbácsolása. A különbség az, hogy senki sem tudta Diliinger helyébe képzelni magát. Senki sem érezhette úgy, hogy „ez velem is megtörténhetett volna”. Azon túl, hogy Diliinger elárulta a hadsereget, még legalább négy súlyos bűntényt követett el. Még ha életben is maradt volna az áldozata, a másik három bűnéért akkor is felakasztották volna. Hosszú volt a listája: emberrablás, váltságdíj kizsarolása, kegyetlenkedés, és így tovább.

Nem fogott el együttérzés iránta, és ezt ma sem sajnálom. Van egy régi közmondás, miszerint „Mindent megérteni azt jeleni, hogy mindent megbocsátunk.” Micsoda baromság! Vannak dolgok, amiket annál jobban elátkozunk, minél jobban megértjük őket. Együttérzésem és rokonszenvem teljes egészében Barbara Anne Enthwaite-é, akit pedig sosem láttam — és a szüleié, akik többé nem fogják látni a kislányukat.

Amikor a zenekar elrakta a hangszereit, kezdetét vette a harmincnapos gyász. Néma menetgyakorlatokkal, feketével letakart zászlókkal és zene nélküli díszmenetekkel gyászoltuk Barbarát és a szégyenünket. Úgy hallottam, hogy csak egyetlen alkalommal panaszkodott emiatt egy újonc. Valaki rögtön megkérdezte tőle, hogy a zene helyett nem kér-e inkább egyet a pofájába. Persze, mi nem voltunk bűnösek — ám a mi kötelességünk az, hogy megvédjük a kislányokat, nem pedig az, hogy meggyilkoljuk őket. Az ezredünk elveszítette a becsületét, nekünk kellett újra tisztára mosni a nevét. Meggyaláztak minket, és mi ezt pontosan így is éreztük.

Ezen az éjszakán azon töprengtem, hogyan lehetne megakadályozni az efféle szörnyűségeket. Manapság természetesen nagyon ritkán történik ilyesmi — de már egyetlen eset is túl sok. Nem találtam kielégítő megoldást. Ez a Diliinger — nem látszott rajta semmi. A viselkedése és az aktái nem igazán térhettek el az átlagostól, hiszen máskülönben sosem jutott volna el Camp Currie-be. Valószínűleg egyike volt azoknak a beteges személyiségeknek, akiket nem lehet tesztek segítségével kiszűrni.

Bár ezeket a dolgokat nem lehetett megakadályozni, ismertünk egy biztos módszert, ami lehetetlenné tette, hogy megismétlődjenek. Ezt a módszert alkalmaztuk.

Ha esetleg Diliinger tudatában lett volna annak, hogy mit is tett (amit én szinte kizártnak tartok), akkor csak azt kapta, ami kijárt neki… Talán csak amiatt lehetnénk mérgesek, hogy a gyilkos nem szenvedett annyit, mint a kis Barbara Anne, Diliinger gyakorlatilag egyáltalán nem szenvedett.

De tegyük fel, hogy a legnagyobb valószínűség szerint annyira őrült volt, hogy nem jutott el a tudatáig, milyen szégyenletes dolgot cselekedett. Mi ilyenkor a teendő?

— Hát, mit csinálunk a veszett kutyákkal? Agyonlőjük őket.

— Igen, de ez az őrület egy betegség.

Szerintem két lehetőség van. Ha Diliinger gyógyíthatatlan, akkor a halál számára — és ezzel a többiek biztonsága számára — a lehető legjobb megoldás lett volna. Ha viszont sikeresen gyógykezeltetni lehet, akkor úgy gondolom, hogy ebben az esetben — már ha egyáltalán olyan mértékig sikerül rehabilitálni, hogy élhetett volna egy civilizált társadalomban — valószínűleg elgondolkozik azon, hogy mit is művelt, amikor még „beteg” volt akkor pedig milyen kiút maradt volna számára az öngyilkosságon kívül? Hogyan tudott volna megbékélni önmagával?

Tegyük fel továbbá, hogy Diliinger megszökik, mielőtt meggyógyították volna, és újra elköveti ugyanazt a bűntényt. És talán egy harmadik alkalommal is. Hogyan magyaráznád ezt meg a szenvedő szülőknek? Figyelembe véve a kórtörténetét. Csak egy megoldást láttam erre a problémára.

Újra eszembe jutottak az iskolai viták a történelem és erkölcsfilozófia órákon. Mr. Dubois a XX. századi észak-amerikai köztársaság összeomlását megelőző zavargásokról beszélt. Az összeomlás előtt volt egy időszak, mesélte nekünk, amikor a Diliinger rémtettéhez hasonló bűnesetek olyan sokszor előfordultak, mint mondjuk a kocsmai verekedések. Nem csak Észak-Amerikában, de Oroszországban, a brit szigeteken és számos más helyén is a terror volt az úr. A borzalom azonban Észak-Amerikában csúcsosodott, közvetlenül a katasztrófa előtt.

— A törvénytisztelő polgárok — magyarázta Dubois — éjszaka alig mertek átsétálni egy nyilvános parkon. Fennállt a veszélye annak, hogy állig felfegyverzett gyerekekből álló, szervezett bandák támadnak rájuk, akik láncokat, késeket, házilag készített pisztolyokat és botokat lengetve nekik esnek, megsebesítik, a legtöbb esetben ki is rabolják, de talán örökre megnyomorítják őket. Lehet, hogy életükbe került volna egy ilyen séta. Ez az állapot jó pár éven át tartott, míg ki nem tört az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború. Mindennapos volt a gyilkosság, a kábítószer-fogyasztás, a gyújtogatás, a rablótámadások és a vandalizmus. Ezek az esetek pedig nem korlátozódtak a parkokra, hanem még fényes nappal is megtörténtek, kint az utcán, az iskolaudvaron — még az osztálytermekben is. Persze, a parkok voltak a leghírhedtebbek, de olyan mértékig, hogy a tisztességes emberek sötétedés után messze elkerülték őket.