Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Megpróbáltam elképzelni, hogy ilyen viszonyok uralkodnak az iskolánkban. Nem sikerült. A parkunkat sem tudtam ilyennek elképzelni. Hiszen oda azért megyünk, hogy pihenjünk, nem pedig, hogy szenvedjünk. És hogy ott esetleg megölhették az embert…?

— Mr. Dubois, akkoriban nem volt rendőrség, nem voltak bíróságok?

— Sokkal több volt a rendőr, mint ma. És sokkal több bíróságuk is volt, mint nekünk. De mindegyik túlterheltséggel küzdött.

— Hát ez felfoghatatlan!

Ha egy fiú a városunkból csak egy töredékét is megcsinálta volna ezeknek a dolgoknak, akkor őt, meg az apját egymás mellé kötözték, és alaposan megkorbácsolták volna. De ilyesmi egyszerűen nem történt.

Mr. Dubois rám mutatott.

— Határozd meg, hogy micsoda egy fiatalkorú bűnöző!

— Ó, hát ezek a gyerekek — akik mindig összeverték az embereket.

— Tévedsz.

— Tessék? De hát a könyvben az áll, hogy…

— Bocsánat. A tankönyved valóban ezt állítja. De attól, hogy a kutyára azt mondjuk, hogy szalonna, még nem lesz jobb íze. Az, hogy „fiatalkorú bűnöző”, egy olyan ellentmondásos kifejezés, amelyik segít nekünk megérteni, hogy milyen gondokkal küszködtek a huszadik században, és miért bizonyultak képtelennek a gondok megoldására. Volt már kutyád?

— Igen, uram.

— Szobatisztává nevelted?

— Igen uram. Végül az lett.

Éppen az e téren való lassúságom miatt ragaszkodott anyám ahhoz, hogy a kutyák a házon kívül maradjanak.

— Értem: Amikor a kutyád bepisilt, mérges voltál rá?

— Hogyhogy? Hiszen nem tudhatta, hová kell csinálni, mivel csak kiskutya volt.

— Mit csináltál olyankor?

— Hát, megszidtam, belenyomtam az orrát, és elvertem.

— De hát nem érthette, mit mondasz!

— Nem, de arra rájött, hogy mérges vagyok.

— De hiszen éppen az előbb mondtad, hogy nem voltál mérges.

Mr. Dubois-nak megvolt az az idegesítő képessége, hogy jól összezavarja az embert.

— Nem is, de el kellett hitetnem vele, hogy az vagyok. Csak így tanulta meg a leckét.

— Való igaz. De miután kifejezted a nemtetszésedet, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy még el is verted? Hiszen magad mondtad, hogy a szerencsétlen állat nem tudta, hogy rosszat tesz. Mégis fájdalmat okoztál neki! Magyarázd meg! Vagy talán szadista vagy?

Akkor nem tudtam, mit jelent a szadista, de a kiskutyákat ismertem.

— Mr. Dubois, hiszen meg kellett tennem! Meg kell szidni, hogy tudja rosszat csinált, bele kell nyomni az orrát, hogy tudja, mi volt az a rossz, és el kell verni, hogy többé ne merészeljen ilyet csinálni. Mégpedig mindezt azonnal meg kell tenni! Semmi értelme, ha később büntetjük meg; azzal csak összezavarnánk. Még így sem fog egyetlen leckéből tanulni, ezért figyelni kell, el kell kapni legközelebb is, és még jobban meg kell verni. Így nagyon hamar megtanulja. De ha csak megszidjuk, az merő időpocsékolás.

Gondolom, még sosem nevelt kutyát — tettem hozzá.

— De igen, mégpedig többet is. Most például tacskóm van, és a te módszereid alapján nevelem. Térjünk vissza azokhoz a fiatalkorú bűnözőkhöz! Közülük a legkeményebbek valamivel fiatalabbak voltak nálatok, és bűnöző pályafutásukat gyakran még fiatalabb korban kezdték. Emlékezzünk csak a kiskutyára! Ezeket a gyerekeket gyakran elkapták; a rendőrség minden nap letartóztatott egy csomót közülük. Megszidták őket? Igen, legtöbbször nagyon keményen. Beledörgölték az orrukat? Ritkán. A hírszervezetek és a hivatalok általában titokban tartották a nevüket — a tizennyolc éven aluliak esetében a törvény sok helyen így követelte. Elverték őket? Hát persze, hogy nem! Legtöbbjüket sohasem verték el, még kisgyerekkorukban sem; az volt a széles körben elterjedt nézet, hogy a verés, vagy bármely büntetés, amely fájdalommal jár, maradandó lelki károsodást okozhat a gyerekben.

(Eszembe jutott, hogy apám valószínűleg sosem hallhatott erről az elméletről.)

— Az iskolákban törvény tiltotta a testi fenyítést — folytatta. — A korbácsolást mint törvényes büntetést, egyedül egy kistartományban, Delaware-ban ismerték, és csak nagyon ritkán, csupán egy pár bűnöző esetében alkalmazták. Úgy tekintettek rá, mint „kegyetlen és nem szokványos” büntetésre. Nem értem, mi kifogás lehet a „kegyetlen és nem szokványos” büntetésekkel szemben — töprengett Dubois hangosan. — A bírói szándéknak jóindulatúnak kell lennie, ám az ítélet szenvedést kell, hogy okozzon a bűnözőnek, máskülönben nem lenne büntetés — a fájdalom pedig egy, az evolúció által évmilliók során belénk ültetett alapvető mechanizmus, amely a figyelmeztetésével megóv bennünket, amikor valami a túlélésünket fenyegeti. Miért utasítaná el a társadalom ezt a tökéletes túlélési mechanizmust? Mindazonáltal az a korszak tele volt tudománytalan, álpszichológiai képtelenségekkel.

— Ami a „nem szokványost” illeti, a büntetésnek nem is szabad szokványosnak lennie, másképpen nincs értelme.

Ekkor kézcsonkjával egy másik fiúra mutatott.

— Mi lenne, ha a kiskutyát óránként elvernéd?

— Hát… valószínűleg megőrjíteném.

— Valószínű. Mindenesetre nem tanulna belőle semmit. Mikor történt utoljára, hogy ennek az iskolának az igazgatója meg kellett, hogy vesszőztessen egy tanulót?

— Hát… nem is tudom. Úgy két éve. Azt a gyereket, amelyik megütötte a…

— Nem érdekes. Szóval, meglehetősen régen. Ez azt jelenti, az efféle büntetés elég szokatlan ahhoz, hogy jelentőségteljes legyen, hogy elrettentsen és tanítson. Visszatérve azokra a fiatal bűnözőkre: őket biztosan nem fenekelték el, amikor kisgyerekek voltak, biztosan nem vesszőzték meg a bűneikért. A szokványos ügymenet a következő volt: az első vétségért — figyelmeztetés — általában feddés, bírói eljárás nélkül. Több bűnelkövetés után elzárásos büntetés következett, de csak felfüggesztett, és a fiatal próbaidős lett. Egy fiút számos alkalommal letartóztathattak és vádolhattak, mielőtt tényleges büntetést kapott — ami akkor is csupán elzárás volt, és ezt a magához hasonlók között töltötte le, akiktől még több bűnöző hajlam ragadt rá. Ha az elzárás ideje alatt nem keveredett nagyobb disznóságba, akkor rendszerint még azt az enyhe büntetést is elengedték, és próbaidőt adtak neki — „feltételesen”. Ez volt rá a szakkifejezés abban az időben.

Ez az elképesztő ügymenet éveken keresztül tarthatott, miközben a bűnei gyakorisága és kegyetlensége növekedett, anélkül, hogy az ostoba, de kényelmes elzárások büntetést jelentettek volna. Azután hirtelen, a törvény szerint általában a tizennyolcadik születésnapján, ez az úgynevezett „fiatalkorú bűnöző” felnőtt bűnözővé vált — néha pedig csak hetekbe vagy hónapokba tellett, hogy az illető gyilkosságért a siralomházban várja a kivégzését. Te…

Megint rám mutatott.

— Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta — ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?

— Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.

— Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is. Kinek a hibája lenne mindez?

— Hmm… feltételezem, hogy az enyém.