Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Camp Spookyból bizony bemehettünk a városba — hacsak nem kaptunk rendkívüli szolgálatot, büntetőszolgálatot, vagy egy megrovást „rossz magaviselet” miatt. Vasárnap reggelente, közvetlenül az istentisztelet után (amit előbbre hoztak, úgyhogy fél órával a reggeli után kezdődött) buszok indultak a táborból Vancouverbe. Az egyik járat közvetlenül a vacsora előtt ért vissza, a másodikkal pedig még éppen elértük a takarodót. A kiképzők a teljes szombat éjszakát a városban tölthették, vagy ha a szolgálat lehetővé tette, akkor akár három napra is kimaradhattak.

Alig szálltam ki az első kimaradásom után a buszból, és részben máris felismertem, hogy miben változtam meg. A kis Johnnie már nem volt olyan, mint régen. A civilek életére gondolok. Az egész hihetetlenül bonyolultnak és rendetlennek tűnt a számomra.

Nem akarom megbántani a vancouverieket. Ez a szép város gyönyörű helyen fekszik, a helybeliek bűbájosak, és hozzászoktak ahhoz, hogy rohamosztagosokkal találkozzanak az utcán. Szeretettel fogadtak minket. Még egy saját klubot is berendeztek a számunkra, ahol a hétvégeken táncolni lehetett és ahol fiatal hostessek is akadtak, hogy legyen kivel táncolni. Voltak idősebb hölgyek is, akik ügyeltek arra, hogy a szégyenlős fiúknak is (legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy én is közéjük tartozom — ami nem csoda azok után, hogy hat hónapon keresztül semmi nőiessel nem találkoztam, legfeljebb menekülő nyuszilányokat láthattam) jusson táncpartner, hogy legyen kinek összetaposni a lábát.

Az első kimaradásom során azonban nem mentem el a klubba. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy csak álltam és bámultam a csodálatos épületeket, a haszontalan dolgok tömegével teletömött kirakatokat (fegyvert nem árultak), és ámulva néztem az embereket, akik összevissza szaladgáltak, sőt, némelyikük csak sétálgatott, és pontosan azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Mindegyikük másként volt felöltözve.

Leginkább a lányokat bámultam meg. Már nem is tudtam, hogy ennyire gyönyörűek. Mindig is kedveltem a lányokat, amióta megállapítottam, hogy nem csak a kék színű pelenkám miatt különbözöm tőlük. Amennyire vissza tudok emlékezni, a gyerekkoromból kimaradt az az időszak, amikor a fiúk ugyan tudják, hogy a lányok mások, de nem szeretik őket; én mindig is szerettem a lányokat.

Ám ezen a napon megértettem, hogy túl hosszú időn keresztül tartottam őket magától értetődőnek.

A lányok csodálatosak. Már az is megdobogtatja az ember szívét, ha a sarkon állva utánuk nézhet, ahogy elmennek mellette. A lányok nem mennek. Legalábbis nem úgy, mint mi. Nézd meg, amikor sétálnak! Nem is tudom, hogyan lehetne leírni. Egészen bonyolult, de rendkívül vonzó mozgás. Nem csak a lábukkal lépnek, mindenük mozog, mégpedig a legkülönbözőbb irányokba… és nincs olyan porcikájuk, amelyik ne lenne kecses.

Talán még ma is ott állnék a sarkon, ha nem járt volna arra egy rendőr. Tetőtől talpig végignézett rajtunk, és azt mondta:

— Sziasztok, fiúk! Jól érzitek magatokat?

Egy pillantást vetettem a mellét díszítő kitüntetések szalagjára, és lenyűgözve azt válaszoltam:

— Igenis, uram!

— Nem kell uramnak szólítanotok engem. Ennek itt nincs nagy jelentősége. Miért nem mentek el a szórakoztató központba?

Megadta nekünk a címet, és megmutatta, hogy melyik irányba kell mennünk. Mi pedig elindultunk — Pat Leivy „Cica” Smith és én. A rendőr még utánunk kiáltott:

— Érezzétek jól magatokat, fiúk és ne keveredjetek zűrbe!

Zim őrmester is pontosan ezt mondta, amikor beszálltunk a buszba.

Mi mégsem mentünk el a szórakoztató központba. Pat Leivy kiskorában Seattle-ben élt, és szeretett volna egy pillantást vetni régi otthonára. Volt nála pénz, így felajánlotta, hogy kifizeti a jegyünket, ha vele megyünk. Semmi kifogásom nem volt ellene, és Smith is beleegyezett.

Seattle és Vancouver között húszpercenként indult közvetlen járat, márpedig a papírjaink nem csak Vancouverre voltak érvényesek.

Seattle nem nagyon különbözött Vancouvertől, és ott is ugyanolyan sok lány mászkált az utcán, aminek örültem. Ám Seattle-ben nem számított megszokott dolognak, hogy rohamosztagosok tömege lepi el a várost, és ráadásul egy elég lepusztult csehóban akartunk enni, ahol szemmel láthatóan nem igazán örültek nekünk — egy mulató-étteremben, a kikötő közelében.

Még csak nem is ittunk semmit. Csupán „Cica” Smith rendelt egy, ismétlem: egy sört az étel mellé, és végig barátságosan és udvariasan viselkedett. Éppen emiatt kapta a becenevét. Amikor a kiképzés során először került sor közelharcoktatásra, Jones tizedes a fejét csóválva így szólt Smithhez:

— Egy cica nagyobbat üt, mint te!

Smitht azóta mindenki így hívta.

A helyiségben csupán mi viseltünk egyenruhát; a vendégek nagy része a kereskedelmi flottához tartozott — Seattle a tengeri áruforgalom jelentős központja. Akkoriban még nem tudtam, hogy a kereskedelmi flotta matrózai nem igazán kedvelnek minket. Ez részben azzal függhet össze, hogy a szakszervezeteik újra és újra megpróbálják elérni, hogy a tengerészeti szolgálat azonos státust kapjon a Szövetségi Szolgálattal, ami sosem sikerült nekik. Másrészt viszont az ellenszenv a távoli múltban gyökerezik, és olyan okokra nyúlik vissza, amelyeket eltakar az évszázadok homálya.

Volt ott néhány fiatal srác, körülbelül velünk egyidősek vagyis a megfelelő korban arra, hogy bevonuljanak, ám nekik nem kellett a szolgálat —, hosszú hajú, rendetlen és valahogy ápolatlan benyomást keltő fickók. Nagyjából olyanok, mint amilyen én is lehettem, mielőtt bevonultam.

A végén aztán nekünk is feltűnt, hogy a mögöttünk levő asztalnál két ilyen idióta, meg a kereskedelmi flotta két matróza (ezt a ruhájuk miatt gondoltam) hangosan olyan megjegyzéseket tesz, amit nyilvánvalóan nekünk szántak. Ezeket inkább nem kívánom megismételni.

Csendben maradtunk. Ám amikor a megjegyzések kezdtek túl személyeskedővé válni, és túl hangos volt a röhögésük, miközben a többi vendég elnémult és csendben figyelt, Cica a fülembe súgta:

— Inkább menjünk innen.

Pillantást vetettem Pat Leivyre, aki egyetértően bólintott. A számlánkkal nem kellett törődnünk, mivel ebben a csehóban akkor kellett fizetni amikor kihozzak az ételt. Felálltunk, és mentünk.

A fickók követtek minket.

— Figyelj — suttogta Pat nekem.

Végigsiettünk az utcán, anélkül, hogy körülnéztünk volna.

Ekkor támadtak ránk.

Egy ütést mértem a támadóm torkára, miközben megdobtam, hogy mögöttem érjen földet. Siettem, hogy segíthessek a bajtársaimnak, ám ekkorra már minden véget ért. Négyen támadtak, négyen feküdtek a földön. Cica kapásból leütött kettőt, és Pat a negyedikből csomót kötött a lámpaoszlopra, mert egy kicsit túl erősen nyúlt a fickóhoz.

Valaki — bizonyára a bár tulajdonosa — időközben értesíthette a rendőrséget, mert éppen az egyenruhánkat hoztuk rendbe, és azon tanakodtunk, hogy most mi a fenét csináljunk a darált hússal, amikor megérkezett a járőr. Ketten jöttek, ez egy ilyen barátságtalan környék volt.

A rangidős közülük azt akarta, hogy feljelentést tegyünk, de erre egyikünk sem volt hajlandó, hiszen Zim őrmester azt tanácsolta nekünk, hogy „ne keveredjünk zűrbe”. Cica olyan ártatlan szemeket meresztett a rendőrökre, mint valami tizenötéves, és azt mondta:

— Azt hiszem, a fiúk csak megbotlottak.