Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A történészek nem tudtak megegyezni abban, hogy a Harmadik Űrháborúról (esetleg a Negyedikről), vagy inkább találóbban az Első Csillagközi Háborúról beszéljenek. Mi egyszerűen „csótányirtásnak” neveztük, már ha egyáltalán nevet adtunk az eseményeknek, ami többnyire nem volt jellemző ránk. A történészek legalább abban egyezségre jutottak, hogy a „hadiállapot” röviddel azután kezdődött, hogy behajóztam a Valley Forge -ra. Mindazt, ami addig történt „incidensnek”, „járőrszolgálatnak”, vagy „rendfenntartó akciónak” nevezték. Az a katona viszont, aki egy „incidens” során veszti életét, ugyanolyan halott, mint az, aki a hadüzenet után harap a fűbe.

Valójában a katona sem törődik többet a háborúval, mint a civil, hiszen a dolognak csak azokon a napokon van jelentősége a számára, amikor maga is az események aktív részese. Egyébként sokkal fontosabb, hogy hol tud lepihenni, milyen az őrmester hangulata, és többet törődik azzal, hogy két étkezés között miként tudná megdumálni a szakácsot valami kis rágcsálnivaló kiosztására. Amikor Cica Smith, Al Jenkins és jómagam a Luna Bázison jelentkeztünk Willie Vadmacskáinál, az egység minden katonája túl volt már jó néhány éles bevetésen. Ők katonák voltak, mi meg még nem. Nem voltunk felkészítve erre a finom különbségre — legalábbis én nem —, és csak csodálkoztunk, hogy milyen rendesek az őrmesterek és a tisztesek azok után, hogy hozzászoktunk kiképzőink zord hangvételéhez.

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ez a viszonylag engedékenyebb bánásmód csupán azt jelenti, mi akkora nullák vagyunk, hogy a kutya nem veszi a fáradságot, hogy idegeskedjen miattunk. Csak akkor fognak velünk törődni, ha egy bevetés — egy éles bevetés — során bebizonyítjuk, hogy talán képesek leszünk azt a harcban elesett Vadmacskát pótolni, akinek elfoglaltuk a függőágyát.

Itt egy bizonyíték arra, milyen tapasztalatlan voltam ekkortájt. Amikor a Valley Forge még bent pihent Luna Bázis dokkjában, a kijáratnál összefutottam a kimenő egyenruhát viselő osztagparancsnokommal, aki a bal fülcimpájában egy csinosan megmunkált, parányi, arany halálfejet viselt. A koponya alatt azonban nem az egykoron a kalózok zászlaját díszítő két, keresztbetett lábszárcsont látszott, hanem egy nagy halom, parányi csontocska, olyan kicsik, hogy szemmel alig lehetett kivenni őket.

Otthon, még civil koromban mindig hordtam fülbevalót, vagy más ékszert, ha egy lánnyal randevúztam. Az egyik fülbevalómon, amit még az anyai ági nagyapámtól örököltem, egy pompás rubin tündökölt, olyan nagy, mint a kisujjam egyik perce. Szerettem az ékszereket, és ezért nagyon bánkódtam, amikor kiderült, hogy Camp Currie-be semmit nem vihetek magammal. Nem fúrattam ki a fülcimpámat — mivel az anyám szerint ez nem illett egy fiúhoz —, de itt klipszet is viselhettem volna, ráadásul pedig még mindig volt nálam abból a pénzből, amit az alapkiképzésünk végén kaptam. Szívesen elköltöttem volna, mielőtt elkezd penészedni nekem.

— Öö… őrmester! Hol lehet ilyen fülbevalót kapni? Nagyon csinos.

Nem sértődött meg, és nem is nevetett ki a kérdésemért.

— Tetszik? — csak ennyit kérdezett.

— De még mennyire!

Az egyszerű, nyers arany sokkal jobban illett az egyenruha arany szegélyeihez és zsinórjaihoz, mint egy drágakő. Mivel nyilvánvalónak tűnt, hogy szabad ilyesmit az egyenruhához hordani, azt gondoltam magamban, hogy egy pár ezekből a csontos halálfejekből még jobban nézne ki, mintha csak egy ilyen, sok kis csonttal díszített klipszet viselnék.

— Lehet ilyen klipszet kapni a kantinban?

— Nem, Luna Bázis kantinjában nem kapható ilyesmi. Legalábbis remélem, hogy soha az életben nem fogsz itt ilyet kapni. De ha valaha is leszállunk egy bolygón, ahol hozzájuthatsz, akkor majd szólni fogok neked. Megígérem.

— Ó, nagyon köszönöm.

— Nincs mit.

A későbbiekben még számos alkalommal láttam ilyen kis halálfejeket, amelyek csupán a csontocskák számában különböztek egymástól. A feltevésem helyesnek bizonyult: ezt azt ékszert kimaradáskor szabad volt a kimenő egyenruhához viselni. Később nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy „vegyek magamnak” egy ilyen halálfejet, és kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ennek az egyszerű ékszernek aránytalanul magas az ára.

Minderre a Hangyaboly Hadművelet, vagyis a történelemkönyvek szavával élve az Első Klendathui Ütközet idején került sor, nem sokkal Buenos Aires megsemmisülése után. B.A.-nak el kellett pusztulnia ahhoz, hogy a hátország is észrevegye a közelgő viharfellegeket, mert az emberek, akik még sosem jártak a világűrben, egyáltalán nem hitték el, hogy léteznek más, lakott bolygók, és csak akkor hagyták abba a kételkedést, amikor saját bőrükön érezték az igazságot. Kisfiú koromban nekem sem nagyon akaródzott elhinni, pedig mindig is lelkesedtem az űrhajózásért.

B.A. megsemmisítése felrázta a civileket. Iszonyú hangzavar támadt, és azt követelték, hogy teljes űrflotta térjen haza, és a Föld körül keringve, bizonyos értelemben vállt vállhoz vetve, pajzsként védjék Terrát az ellenséges lövedékektől. Ez természetesen baromság, mert védekezve nem lehet megnyerni a háborút, csak ha támadunk — még sosem létezett olyan „honvédelmi minisztérium”, amelyik megnyert volna akár csak egyetlen háborút is, aki nem hiszi, nézzen utána a történelemkönyvekben. A védekező jellegű taktikai intézkedések követelése a civilek jellegzetes reakciója, mihelyt észreveszik, hogy kitört a háború. Ezután pedig a saját kezükbe akarják venni a hadsereg irányítását — pont úgy, mint az egyszeri utas, aki vészhelyzetben megpróbálja kitépni a botkormányt a pilóta kezéből.

Akkoriban azonban a kutyát nem érdekelte a véleményem — én csak parancsokat kaptam. Eltekintve attól, hogy lehetetlen lett volna visszavonni fegyveres erőinket a mélyűrből, mivel eleget kellett tennünk szövetségesi kötelezettségeinknek, és meg kellett védelmeznünk a Federáció gyarmati bolygóit, ezenkívül pedig már éjt nappallá téve azon fáradoztunk, hogy elvigyük a háborút a csótányok naprendszerébe. Valószínűleg jóval kevesebbet tudtam meg B.A. megsemmisítéséről, mint bármelyik civil, mivel ekkorra már a Cserenkov-hipertérhajtóművek segítségével jó pár parszeknyire eltávolodtunk a Földtől — és a hírek csak akkor jutottak el hozzánk egy másik hajóról, amikor ismét előbukkantunk a hipertérből.

Jól emlékszem arra, hogy azt gondoltam: „Istenem, ez rettenetes!” Mély részvétet éreztem a legénység egyetlen latin-amerikai tagja iránt. Ám B.A. nem az én szülővárosom volt, a Föld meg eltűnt a messzeségben, és egyébként sem értem rá ilyenekkel foglalkozni, mert már teljes gőzzel folytak a csótányok anyabolygója, Klendathu elleni támadás előkészületei. A találkozás időpontjáig időnk nagy részét öntudatlanul, drogokkal telepumpálva, kabinunkban leszíjazva töltöttük, míg a Valley Forge kikapcsolt mesterséges gravitációs mezőkkel száguldott célja felé, hogy energiát takarítson meg, és még jobban megnövelhesse sebességét.

Buenos Aires elvesztése nem jelentett sokat a számomra. Ám mégis, alapjában megváltoztatta az életemet, jóllehet, ezt csak fél évvel később tudtam meg.

Amikor elérkezett az a pillanat, hogy leugorjunk Klendathun, engem tartaléknak Dutch Bamburger őrvezetőhöz rendeltek. Sikeresen palástolta, hogy mennyire örül a társaságomnak, és így szólt hozzám, mihelyt az őrmester hátat fordított nekünk: