Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ezek a szerencsétlen kutyák meg sem várták, hogy elfogják őket; úgy tűnt, hogy a legtöbbjük már akkor öngyilkosságot követett el, amikor először került érintkezésbe az ellenséggel. Valószínűleg rájuk is ugyanúgy hatottak a póklények, mint rám, de ez a hatás sokkal erősebb volt. Ma már olyan neo-kutyáink vannak, akiket kicsi koruktól kezdve arra idomítottak, hogy anélkül tudjanak felderíteni és kitérni az összecsapás elől, hogy elveszítenék az eszüket, amikor meglátnak, vagy kiszagolnak egy csótányt. A Klendathui Csatában azonban még nem voltak ilyen kutyáink.

Sajnos nem csak a neo-kutyák mondtak csődöt. Alig akadt olyasmi, ami a tervek szerint ment volna. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, nekem tökéletesen elég volt, hogy Dutch mögött maradjak, és megpróbáltam lelőni, vagy elégetni mindazt, ami csak mozgott a közelemben. Ha egy lyukra bukkantam, egyből belevágtam a gránátot. A végére már annyira hozzászoktam a csótányokhoz, hogy lőszer és energiapocsékolás nélkül tudtam megölni őket. Igaz, arra képtelen voltam, hogy észrevegyem az ártalmatlan és a veszélyes pókok közötti különbséget. Ötven csótányból csupán egy a harcos, de az bőven felér a másik negyvenkilenccel. Kézifegyvereik nem olyan nehezek, mint a mieink, de ugyanolyan halálosak — van egy sugárvetőjük, amelyik minden páncélon átlő, és úgy vágja a húst, mint a keménytojást, ha pedig csapatostul támadnak ránk, akkor még jobbak is, mint mi vagyunk… ennek az az oka, hogy a harci osztagot irányító agy nem ott van, ahol fegyverrel el lehetne érni: egész mélyen lapul, valamelyik lukban.

Dutchnak és nekem egészen sokáig szerencsénk volt, zavartalanul mozoghattunk egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területen, miközben teleszórtuk a lyukakat bombákkal, és mindent megöltünk, amivel a felszínen találkoztunk. Amennyire lehetett, takarékoskodtunk az energiával. A teljes célterületet meg akartuk tisztítani az ellenségtől, hogy az erősítést és a harci gépeket komolyabb ellenállás nélkül le lehessen hozni. Nem kommandóakcióba indultunk, hanem csatába. Egy hídfőállást akartunk létrehozni és megvédeni. Addig akartunk kitartani, amíg az utánunk érkező, friss csapatok és a nehéz fegyverek el nem foglalják az egész bolygót.

Hát, ez nem jött össze.

A mi egységünk még egészen jól szerepelt. Sajnos azonban rossz helyen értünk földet, és elvesztettük a kapcsolatot a szakasz másik felével — a szakaszparancsnokunk és az őrmesterünk elesett, és mi nem kaptunk parancsot arra, hogy új alakzatot vegyünk fel. Ennek ellenére kiválasztottunk egy területet, a nehézfegyverrel felszerelt fiúk sündisznóállást alakítottak ki, és készen álltunk arra, hogy a megszerzett területet átadjuk az erősítésnek, amikor leszállnak mellettünk.

Hát, nem szálltak le. Őket ott dobták le, ahol nekünk kellett volna lenni, így aztán nem csoda, hogy barátságtalan bennszülöttekre bukkantak, ami miatt kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy velünk foglalkozzanak. Így hát maradtunk, ahol voltunk, mert váltás, az nem jött. A veszteségeinket megpróbáltuk valahogy kiegyenlíteni, és még mindig sikerült az ellenfélnek is veszteségeket okozni, mialatt lassanként elfogyott a lőszerünk és az erővértjeink energiatartalma. Ahogy múlt az idő, úgy növekedett a borzalom.

Dutchcsal együtt közvetlenül egy fal mellett ugrottunk, hogy eljussunk a nehézfegyveresek állásához, mivel az előbb segélykérést kaptunk a srácoktól. Hirtelen megnyílt a talaj Dutch lába alatt, egy csótány száguldott elő, és ő eltűnt a tölcsérben.

A lángszórómmal elintéztem a pókot, bevágtam egy kézigránátot a lyukba, hogy bezárjam, s aztán megnéztem, hogy mi történt Dutchcsal. Lent feküdt a tölcsérben, de nem látszott, hogy baja lenne. A szakasz őrmestere monitorján ellenőrizheti az alárendelt katonák fizikai adatait, így meg tudja különböztetni a halottakat a mozgásképtelen sebesültektől, akik arra várnak, hogy megmentsék őket. Ezt a vizsgálatot manuálisan is el lehet végezni, ha elmozdítunk egy kapcsolót a csillagharcos erővértjén.

Dutch nem válaszolt, mikor a rádión keresztül szólítottam. Testhőmérséklete 37,2 fok volt, légzésének, szívverésének és agyműködésének hullámai kisimultak, nullán álltak. Ez bizony semmi jót nem ígért, de talán csak az erővért ment tönkre, és nem a benne fekvő ember. Ez persze csak hiú remény volt. Fel kellett volna ismernem, hogy a hőmérő sem működhetne, ha az erővért hibásodott meg. Mindenesetre levettem az övemről a konzervnyitó- és csavarkulcs-készletemet, s megpróbáltam Dutchot kiszedni a páncéljából, mialatt igyekeztem a környezetemet is szemmel tartani. Ekkor azonban sisakomban az általános hullámhosszon meghallottam azt a felhívást, amit soha többé az életben nem akarok újra hallani:

— Sauve quipeut! Irány, haza! Visszavonulás! Felszedni a sebesülteket, és visszavonulás! Bármelyik jeladóhoz, amit csak hallotok! Hat percetek van! Mindenki visszavonul, és menti a sebesült bajtársakat! Irány haza! Mindegy, melyik hajóval! Sauve qui…

Mint az őrült, úgy dolgoztam.

Dutch feje levált a törzséről, amikor megpróbáltam kihúzni a vértjéből, így aztán otthagytam, és kiugrottam a tölcsérből. A későbbi akcióim során egy hasonló helyzetben valószínűleg megmentettem volna a nála lévő lőszert, de akkor, ott túl zavart voltam ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak.

Egyszerűen elrohantam arról a helyről, ahol feküdt, és megpróbáltam elérni a sündisznóállásunk felől felhangzó szignált.

Ezt a minibázist már kiürítették, mire odaértem, és én úgy éreztem, hogy cserbenhagytak. Ekkor hallottam meg a visszahívó jelet — nem a „Jenki ficsúr”-t (aminek akkor kellett volna megszólalnia, ha a Valley Forge egyik kompja száll le értünk) —, hanem a „Cukorfalat”-ot, egy dalt, amit nem ismertem. Nem számított, ez legalább egy hívójel volt. Hatalmas ugrásokkal, repülve elindultam felé. Elhasználtam a sugárhajtóművem maradék üzemanyagát, és még éppen elértem a hajót, mielőtt bezárta volna a zsilipjét. Nem sokkal később már fent voltam a Voortrek fedélzetén, de olyan sokkos állapotban, hogy még az azonosító számomra sem emlékeztem.

Később azt mondák a csatáról, hogy „stratégiai győzelmet” arattunk — de én ott voltam, és tanúsíthatom, hogy rettenetes vereséget szenvedtünk.

Hat héttel később (én ugyan hatvan évvel éreztem idősebbnek magamat) ismét beszállhattam egy leszállókompba, amelyik elvitt a Sanctuary bolygón lévő flottatámaszpontunktól az új egységemhez. Nem sokkal később Jelal sorhajó őrmesternél jelentkeztem szolgálatra a Rodger Youngon . Bal fülem átfúrt cimpájában ott viseltem a parányi, arany halálfejet, és egy csontocskát. Az engem kísérő Al Jenkins ugyanilyen fülbevalót hordott (Cica még nem hagyta el a vetőcsövet, amikor a Valley Forge összeütközött az Időrésszel) A Vadmacskák túlélőit szétosztották a Flottában. Az alaplétszámunk több, mint a felét elvesztettük, amikor a két hajó összeütközött az űrben, és a felszíni csatározás pusztító összevisszaságában a veszteségeink 80 százalékra nőttek. A sorsunkat irányító, felsőbb hatalmak ezért úgy döntöttek, hogy immár lehetetlen a túlélőkre támaszkodva feléleszteni az egységet — így hát megszüntették, a törzskönyvét elhelyezték az archívumban, és várni kezdtek, hogy a sebek begyógyuljanak, míg el nem jön az a nap, amikor újra aktiválják a K századot (a Vadmacskákat), új arcokkal, de a régi hagyománnyal.