Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Bármennyire is demokratikusak azok a politikai elvek, melyekért küzdünk… a hajókat és a legénységet abszolút despotizmussal kell irányítani.

Remélem, hogy megértettem önökkel az önökön nyugvó hihetetlen felelősséget… A lehető legtöbbet kell kihoznunk abból, ami a rendelkezésünkre áll.

A Rodger Young ismét kikötött a bázison, hogy új kapszulákat és új embereket vegyen a fedélzetre. Al Jenkins elesett, amikor leváltottunk egy másik alegységet — a bevetés alatt a páter is meghalt. Ezenkívül helyettem is találniuk kellett valakit. A vállamon vadonatúj őrmesteri rangjelzést viseltem (Migliaccio utódaként), de biztos voltam benne, hogy mihelyt elhagytam a hajót, Ace-t is egyből előléptetik. Őrmesteri rangom egyfajta ajánlás volt, Jelly azért léptetett elő, hogy tisztjelöltként jól startolhassak a hadiakadémián.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek új csíkjaimra. Dagadó mellel sétáltam végig a Flotta kikötői részlegén, és a kijáratnál célba vettem az ügyintéző üvegfülkéjét, hogy lepecsételtessem a papírjaimat. Mialatt az okmányokra vártám, a hátam mögül egy udvarias, tiszteletteljes hangot hallottam:

— Bocsásson meg őrmester, de az a komp, amiből éppen kiszállt — az nem a Rodger …?

Megfordultam, hogy szemügyre vehessem a kérdezőt. Egy vékony, enyhén hajlott hátú férfit láttam, tizedesi csíkokkal a karján. Kétségtelenül hozzánk tar…

— Apa!

Ekkor már nyakamban csüngött a tizedes.

— Juan! Juan! Ó, kis Johnnie!

Arcon csókoltam, magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A pult túlsó oldalán álló civil alkalmazott valószínűleg még sosem látott két altisztet, akik csókkal üdvözlik egymást. Nos, ha azt láttam volna, hogy csak egy hajszálnyit is magasba húzza a szemöldökét, biztos, hogy beverem a pofáját. Ám egy cseppet sem törődtem vele. Túlzottan elfoglalt a váratlan találkozás. A hivatalnoknak kellett emlékeztetnie arra, hogy vigyem magammal a papírjaimat.

Időközben letöröltük a könnyeinket, és befejeztük a közbotrányokozást.

— Apa, valahol keressünk egy csendes sarkot, ahol leülhetünk, és beszélgethetünk — mondtam. Szeretném tudni… vagyis hát mindent tudni akarok!

Vettem egy mély levegőt, és folytattam:

— Azt hittem, hogy meghaltál.

— Azt azért nem. Egyszer-kétszer közel jártam hozzá, de élek. De figyelj fiam… őrmester. Tényleg meg kell néznem ezt az űrkompot. Ugye, érted…?

— Ó, persze. Ez a Rodger Young kompja. Éppen azzal…

Rettenetesen csalódottnak látszott.

— Akkor sietnem kell. Jelentkeznem kell a fedélzeten.

Reménykedve még hozzátette:

— Ugye, nemsokára te is a fedélzeten leszel? Nem igaz, Juanito? Vagy éppen most mész szabadságra?

— O, nem.

Gyorsan gondolkozni kezdtem. Micsoda hülye tréfája a sorsnak!

— Figyelj, apa! Pontosan ismerem a menetrendet. Még legalább egy óráig eltart, amíg a fedélzetre léphetsz. A leszálló egységnek nem kell sietnie. Szépen visszatér az űrbe, mihelyt a Rog megkerülte a bolygót, hacsak a pilóta nem várja meg a következő alkalmat. A lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával akarják felküldeni. — A kompba először be kell pakolni a rakományt.

Kétkedve nézett rám.

— A parancsom egyértelműen úgy szól, hogy azonnal jelentkezzek az első, rendelkezésemre álló komp pilótájánál.

— Apa, apa! Miért kell ennyire ragaszkodnod az előírás szövegéhez? A lánynak, aki ezt a vastojást vezeti annyira mindegy, hogy most rögtön a fedélzetre mész, vagy csak közvetlenül azelőtt, hogy bezárná a zsilipeket. Ezenkívül felszállás előtt a hangszóró bejelenti az indulást itt, a csarnokban. Pontosan tíz perccel a rakéták begyújtása előtt. Nem lehet lekésni a járatról.

Hagyta, hogy belekaroljak, és magammal vonszoljam a sarokban álló fotelekhez. Amikor leültünk egymással szemben, megkérdezte:

— Ezzel a komppal jössz te is vissza, Juan? Vagy csak később?

— Hát…

Megmutattam neki a parancsaimat. Úgy éreztem, ezzel tudom a legegyszerűbb módon elmesélni, mi lesz velem. Hajók az éjszakában, amelyek némán és láthatatlanul elsuhannak egymás mellett — micsoda hülye, régi közhely!

Könnybe lábadó szemmel olvasta el a papírjaimat, én pedig gyorsan azt mondtam:

— Figyelj apa! Megpróbálok visszakerülni ugyanerre a hajóra. Nem akarok más bandát, csak a Rókákat. Ha pedig egyszer már fent leszel a fedélzeten… Ó, tudom, hogy csalódott vagy, de…

— Cseppet sem vagyok csalódott, Juan.

— Tessék?

— A büszkeségtől könnyezem. Tiszt lesz a fiamból. Az én kis Johnnie-m. Annyira vártam ezt a napot. Úgyhogy, tudok még egy kicsit várni.

Elmosolyodott, miközben könnyek futottak végig az arcán.

— Szépen megnőttél, fiam. És meg is erősödtél.

— Ó, persze. De figyelj, apa, még nem vagyok tiszt, és lehet, hogy csak néhány napig leszek távol a Rogról. Úgy értem, néha egész hamar kirakják az embert, és…

— Csend legyen, fiatalember! Nem akarok ilyet hallani!

— Tessék?

— Sikerülni fog! Ne is beszéljünk olyasmiről, hogy megbuksz a felvételi vizsgán.

Elvigyorodott.

— Most fordult elő először, hogy egy őrmesternek azt mondhattam, fogja be a száját.

— Hát… majd igyekszem összeszedni magam, apa. Ha pedig sikerült, akkor megpróbálok visszakerülni a jó öreg Rogra… De…

Elakadtam.

— Igen, tudom. Hiába nyújtasz be kérvényt, ha nincs üres szolgálati hely a számodra. Emiatt igazán nem érdemes idegeskedned. Örüljünk annak, hogy találkoztunk, és ne gondoljunk a holnapra — annyira büszke vagyok rád, hogy ujjongani tudnék az örömtől. Mi történt veled, Johnnie?

— Ó, minden jó volt, egész jó.

Arra gondoltam, hogy alapvetően nincs is semmi baj. Apámnak a Rókák között jobb sorsa lesz, mint bármelyik más csapatban. Itt mindenki a barátom… törődni fognak vele, és segítenek neki életben maradni. Persze azért előtte még küldök egy táviratot Ace-nek — apámtól még az is kitelik, hogy meg sem említi a rokonságunkat.

— Apa, mióta vagy a hadseregben?

— Nagyjából egy éve.

És máris tizedes!

Apám zordan elmosolyodott.

— Manapság gyorsan előléptetik az embert.

Nem kellett töprengenem azon, hogy mire is gondolt. A veszteséglista. Sosem volt annyi kiképzett katonánk, hogy betölthessük vele az üres helyeket Így aztán azt mondtam:

— Szóval… apa, te… izé… úgy értem… Nem vagy egy kicsit idős a katonáskodáshoz? Vagyis hát, ott van még a Flotta, az ellátó osztagok, vagy valamilyen kényelmes…

— Rohamosztagos akartam lenni, és azonnal elfogadtak — válaszolta nyomatékosan. — És nem is vagyok idősebb a legtöbb őrmesternél — van, akinél még fiatalabb is, ha már velük hasonlítasz össze. A puszta tény, hogy huszonkét esztendővel öregebb vagyok nálad, fiam, még nem jelenti azt, hogy tolókocsiban kell furikáznom. Egyébként pedig a kornak is megvannak a maga előnyei.

Volt abban valami, amit mondott. Emlékeztem rá, hogy Zim őrmester is mindig az idősebb férfiakat próbálta ki, amikor kiosztotta az újonctisztesi csíkokat. Az apám pedig biztosan nem követte el azt a szörnyű hibát az alapképzése során, mint én — őt aztán nem korbácsolták meg. Valószínűleg még be sem fejezte az alapkiképzését, és máris tudták, hogy altiszt lesz belőle. A hadseregnek rengeteg valóban felnőtt férfira van szüksége az altiszti állományban, hiszen a sereg egy rendkívül atyáskodó szervezet.