Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A legelején viszont akadt egy dolog, ami a lelkem mélyéig felkavart. Amikor Carmen levette a sapkáját, hogy vacsorázzunk, döbbenten láttam, hogy eltűnt gyönyörű, kékesfekete haja. Tudtam, hogy a haditengerészetnél szokás az, hogy a lányok kopaszra borotválják a fejüket — hiszen egy hadihajón túl sok kellemetlenséget okoz a hosszú haj mosása és ápolása. Ezenkívül a pilóta számára nagy veszélyt jelent az összevissza úszkáló haj, miközben az űrben lebegnek. A fenébe is, hiszen jómagam is higiéniai okokból borotváltam a fejemet, és mert egyébként is sokkal praktikusabb, mintha állandóan fodrászhoz járnék. Ám a kép, amit a kis Carmenról őriztem magamban, egy csodálatos, hosszú, sűrű és hullámos hajú leányzót ábrázolt.

Mihelyt hozzászoksz a kopaszsághoz, már nem is annyira zavaró. Sőt, egészen aranyos. Úgy értem, ha a lány egyébként is csinos, akkor a kopaszra borotvált koponya nem igazán ronthat az összhatáson. Ez is megkülönbözteti a tengerészlányokat a civil cicáktól — olyan, mint egy jelvény, hasonló az éles bevetések után viselt halálfejeinkhez. A kopaszság kitüntette Carment, méltóságot adott neki, és hirtelen teljes tisztasággal ráébredtem arra, hogy ő valóban katonatiszt, és a harcoló közösség tagja — ugyanakkor pedig egy nagyon csinos leányzó.

Amikor visszatértem a laktanyába, csillagok lángoltak a szememben, és még érződött rajtam a parfümje illata. Carmen búcsúzóul megpuszilt.

A tiszti iskola tananyagában egyetlen olyan tantárgy akad, amit szeretnék egy kicsit közelebbről megvizsgálni, és ez a történelem és erkölcsfilozófia.

Már az is meglepett, hogy ez a tantárgy egyáltalán szerepel a tantervben. A történelem és erkölcsfilozófiának semmi köze nincs a háborús taktikához, és az alegységek vezetéséhez. Csupán annyiban kapcsolódik a háborúhoz (már ha egyáltalán kapcsolódik), hogy felteszi a kérdést, miért is harcolunk. Ez persze már akkor is költői kérdésnek tűnt, mielőtt a tisztjelölt belépett volna a tiszti iskola kapuján. A rohamosztagos azért harcol, mert rohamosztagos.

Azt hittem, ezeken az órákon az középiskolai tananyagot fogjuk átismételni, mivel azok a kadétok, akiknek nem volt alkalmuk középiskolába járni (ez nagyjából a tisztjelöltek egyharmadát jelentette), komoly műveltségi hiányokkal küszködtek. Az osztályom több, mint húsz százaléka nem a Földön született. (A gyarmati lakosság sokkal nagyobb arányban jelentkezik fegyveres szolgálatra, mint a földlakók. Ezen azért érdemes elgondolkodni.) És a Földről a tiszti iskolába küldött, maradék hetvenöt százalék nem kis része olyan szövetséges területeken, vagy más vidékeken nőtt fel, ahol nem tanítottak történelmet és erkölcsfilozófiát az iskolában. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy végre egy tantárgy, ahol mindent tudok, így aztán pihenhetek, és készülhetek a nehezebb órákra — azokra a tantárgyakra, ahol tizedes értékekkel kellett küzdenem.

Tévedtem. Középiskolai tanulmányaimmal ellentétben itt vizsgáznom kellett belőle. Igaz viszont, hogy jegyeket nem kaptunk. Vizsgáztattak minket, dolgozatokat írtunk, teszteket kellett kitöltenünk, meg ilyesmi, de jegyet sosem kaptunk. Ebben a tantárgyban nem kisebb dolgot kellett elérnünk, mint meggyőzni tanárunkat arról, hogy alkalmasak vagyunk a tiszti diploma átvételére.

Ha a kiképző kételkedett az alkalmasságunkban, akkor összeült egy vizsgabizottság, de nem azért, hogy megvizsgálja, alkalmas-e a kadét tisztnek, hanem arra volt kíváncsi, hogy a jelölt egyáltalán tagja lehet-e a hadseregnek, függetlenül attól, hogy mennyire ért a fegyverekhez. A bizottságnak kellett döntenie arról, hogy meg lehet-e menteni a jelöltet korrepetálás segítségével… vagy egyszerűen ki kell rúgni, és visszaküldeni a civil életbe.

A történelem és erkölcsfilozófia olyan volt, mint egy időzített bomba. Az éjszaka közepén felébredsz, és arra gondolsz: hát ezzel meg mit akart mondani? Velem ez már középiskolás-koromban is megtörtént, gyakran még azt sem tudtam, hogy miről beszél Dubois ezredes. Tanulóként még azt sem tudtam felfogni, hogy miért tekintik ezt a tantárgyat egzakt tudománynak. Semmi köze nem volt a fizikához, vagy a kémiához. Akkor meg miért nem sorolták be a társadalomtudományok spekulatív tantárgyai közé? Csupán azért figyeltem ezeken az órákon, mert rendkívül jó érveket hallhatott az ember.

Fogalmam sem volt arról, hogy „Mr.” Dubois már akkor arról akart felvilágosítani engem, hogy miért is harcolok, mielőtt elhatároztam volna, hogy egyáltalán harcolni fogok.

Nos, miért is kellene harcolnom? Hát nem groteszk elképzelés, hogy a finom kis bőrömet kitegyem a rosszindulatú, ellenséges lények vad támadásainak? Még a magas rangú katonák fizetése is nevetségesen alacsony, a munkaidő hihetetlenül hosszú, a munkaviszonyok pedig egyszerűen rettentőek. Miért harcoljak, ha otthon is ücsöröghetek a hintaszékemben, miközben a háborút elintézik azok a kemény fejű fickók, akik még élvezik is az ilyen játékot. Hát nem paradox dolog az, hogy olyan idegen lények ellen harcolok, akik személy szerint semmi rosszat nem tettek nekem, és mégis, egyik nap beállítok hozzájuk, és elkezdem szétverni az otthonukat?

Harcolok, mert rohamosztagos vagyok? Testvér, nyáladzol, mint Pavlov kutyája. Hagyd a hülyeséget, és kezdjél el gondolkodni!

Reid őrnagy, egyik kiképzőm harc közben veszítette el látását. Volt egy rendkívül idegesítő szokása, hogy rámeredt az emberre, mielőtt kimondta a nevét. Az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború utáni eseményeket elemeztük, azt, hogy mi történt 1987-ben és az azt követő évtizedekben. Ekkoriban tudtuk meg, hogy San Francisco és a San Joaquin völgy elpusztult. Azt hittem, hogy most egy gyújtó beszédet fog tartani nekünk, hiszen most már a civileknek is meg kellett érteniük — vagy a csótányok, vagy mi. Vagy harcolunk, vagy meghalunk.

Reid őrnagy egy szót sem szólt San Franciscóról. Hagyta, hogy mi, majmok ízekre szedjük a új-delhi szerződést, és egyikünkkel kikerestette a megállapodás gyenge pontját, vagyis azt, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyta a hadifoglyokat… ezzel pedig közvetett módon örökre a szőnyeg alá seperte a témát. A kezdeti fegyverszünetből tartós állapot lett, de a hadifoglyok maradtak, ahol voltak — legalábbis a front egyik oldalán. A másik oldalon szabadon engedték őket, így a hadifoglyok keresztülverekedtek magukat a forradalmi lázadásokon, és elindultak hazafelé — persze, olyanok is akadtak szép számmal, akik nem akartak hazamenni.

Reid őrnagy áldozata felsorolta a továbbra is fogságban maradt hadifoglyokat: a két brit ejtőernyős hadosztály túlélőit, és azt a néhány ezernyi civilt, akiket főleg Japánban, a Fülöp-szigeteken és Oroszországban fogtak el, hogy „politikai bűntettek miatt” elítéljék őket.

Ehhez jön még a számtalan, egyéb fogoly — folytatta Reid őrnagy áldozata —, akik a háború alatt, sőt, már az azt megelőző években az ellenség kezébe kerültek. Nem ismerjük a pontos számukat. Rémhírek keltek szárnyra olyan foglyokról, akik még egy korábbi háború során estek fogságba, és akiket soha többé nem engedtek szabadon. A táborokban őrzött foglyok pontos számát sosem tudták megállapítani. A legpontosabb becslések szerint körülbelül 56 ezren lehettek.

— Hogyhogy a legpontosabb?

— Hát, ez a tankönyvbeli becslés, uram.

— Kérem, hogy pontosan fejezze ki magát! A foglyok száma magasabb, vagy alacsonyabb volt, mint százezer?