Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy miért éppen a rohamosztagosokat választotta, vagy hogy miért pont az én hajómra jelentkezett — szívet melengető érzés volt, és boldogabb voltam, mintha bármilyen szép szavakkal is dicsért volna meg. Azt sem akartam megkérdezni tőle, hogy miért állt be önkéntesnek. Éreztem, hogy tudom az okát. Anyám. Egyikünk sem beszélt róla — ez a seb még mindig fájt.

Gyorsan témát váltottam.

— Mesélj, apa! Meséld el, hol jártál, és mit csináltál!

— Először San Martinban voltam kiképzésen.

— Tessék? Nem Currie-ben?

— Ez egy új tábor. De a régi jó szekírozás, ahogy hallottam. Felgyorsították a kiképzést, két hónappal rövidebb lett, és a hétvégén sincs eltávozás. Aztán benyújtottam a kérelmemet, hogy a Rodger Youngon akarok szolgálni. Nem jött össze, úgyhogy McSlattery Önkénteseinél csapódtam be. Jó kis banda.

— Igen, tudom.

— Azt beszélték róluk, hogy durvák, kemények és harapósak — majdnem olyan jók, mint a Rókák.

— Talán azt kellett volna mondanom, hogy jó kis banda volt. Végigcsináltam velük pár bevetést, és amikor néhány srác fűbe harapott, megkaptam ezeket, itt.

Futó pillantást vetett a csíkjaira.

— Már tizedes voltam, amikor ledobtak minket a Sheolra…

— Te is ott voltál? Én is!

Éreztem, hogy elönt a rokonszenv forró hulláma. Még sosem éreztem apámat ennyire közel magamhoz, mint most.

— Tudom. Legalábbis azt tudtam, hogy ott harcol az egységed. Ha jól becsültem meg a távolságot, nagyjából ötven kilométernyire lehettem tőletek. Mi vertük vissza azt az ellentámadást, amikor a csótányok kirajzottak a járataikból, mint a denevérek a barlangból.

Apám megvonta a vállát.

— Mire véget ért a támadás, én voltam a sereg legmagányosabb tizedese. Nem maradt annyi túlélő, hogy érdemes legyen újra feltölteni a csapatot. Úgyhogy ide küldtek. King Kodiak Medvéihez is csatlakozhattam volna, de leültem egy szóra az elhelyező őrmesterrel. És láss csodát, pontosan, mint a felkelő nap, visszatért a Rodger Young , és a fedélzeten pont akadt egy szabad hely egy tizedes számára. Úgyhogy most itt vagyok.

— És mikor léptél be a seregbe?

Éreztem, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, de hát már kicsúszott a számon. Semmiképpen nem akartam vele McSlattery Önkénteseiről beszélni. Az árváknak a lehető leggyorsabban el kell felejteniük a halott bajtársakat.

Apám halkan válaszolt.

— Nem sokkal Buenos Aires után.

— Ó, értelek.

Néhány pillanatig hallgatott, aztán csendesen folytatta:

— Nem hiszem, hogy tényleg értesz, fiam.

— Tessék?

— Hát, nem könnyű megmagyarázni. Persze, anyád elvesztése is belejátszott a dologba. Nem azért jelentkeztem, hogy megbosszuljam — bár sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal is. Inkább miattad tettem így…

— Miattam?

— Igen, miattad. Fiam, anyádnál sokkal jobban értettem, hogy mit keresel a seregben. Ne tégy neki szemrehányást, ő képtelen volt megérteni téged. Egy madár sem értheti meg, hogy milyen érzés úszni. És én talán még nálad is hamarabb tudtam, hogy miért jelentkeztél, mert erősen kétlem, hogy teljes mértékben tisztában voltál vele, amikor beálltai a seregbe. A haragomnak legalább a fele puszta féltékenység volt… mert te meg merted cselekedni azt, amit nekem kellett volna tennem, jóval előtted. De mégsem csak azért álltam be, mert te is katona vagy… te csupán felgyorsítottad, vagy kiváltottad a döntésemet, és kijelölted a számomra a fegyvernemet, ahol szolgálni akartam.

Rövid szünetet tartott.

— Nem voltam túl jól, amikor beléptem a seregbe. Rendszeresen hipnoterápiás kezelésre jártam — erről ugye fogalmad sem volt, nem igaz? — De nem mentem semmire a kezeléssel, mert csak annyit tudtunk megállapítani, hogy rettenetesen elégedetlen vagyok. Miután eljöttél otthonról, minden dühöm rád irányult — de nem miattad voltam elégedetlen, és ezt én is, és az orvosom is tudtuk. Azt hiszem, én jóval hamarabb felismertem a közelgő vihar előjeleit, mint a legtöbben. A rendkívüli állapot hivatalos bevezetése előtt egy hónappal felszólítottak minket arra, hogy tegyünk ajánlatot katonai felszerelések gyártására. Még a kiképzőtáborban voltál, amikor szinte teljesen átálltunk haditermelésre.

— Akkoriban kicsit jobban éreztem magam, dolgoztam, mint egy őrült, és még arra sem maradt időm, hogy orvoshoz járjak. A kétségeim közben egyre nőttek.

Elnevette magát.

— Fiam, ismered a civileket?

— Hát… nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezt tudom.

— Ezzel mindent elmondtál. Emlékszel még Madame Ruitmanra? Az alapkiképzés befejezése után kaptam pár nap szabadságot, hazamentem, és meglátogattam néhány barátunkat, hogy elbúcsúzzak tőlük. Őt is felkerestem. Leültünk beszélgetni, és ő azt mondta: „Tényleg itt hagyja a Földet? Ha véletlenül elmegy Farawayre, akkor mindenképpen látogassa meg régi, jó barátaimat, a Regato családot!” Amilyen tapintatosan csak lehetett, elmagyaráztam neki, hogy nem nagyon lehet oda eljutni, mert az arachnidák megszállták Farawayt. Ez cseppet sem idegesítette fel. Azt válaszolta: „Ó, nem olyan nagy baj. Hiszen ők csak civilek.”

Apám gúnyosan elmosolyodott.

— Igen, értelek.

— Na de túlzottan előreszaladtam. Mondtam az előbb, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. Anyád halála visszaadta a szabadságomat, hogy azt tegyem, amit tennem kell. Habár ő meg én közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb házaspár, a halála révén visszanyertem a cselekvési szabadságomat. Átadtam az üzletet Moralesnek…

— A vén Moralesnek? Képes még elvezetni az üzletet?

— Igen, mert kénytelen. Manapság sokan vagyunk ilyenek, akik olyan dolgokkal foglalkoznak, amiről azelőtt azt hittük, hogy képtelenek lennénk megcsinálni. Megajándékoztam egy köteg részvénnyel — emlékszel még a régi közmondásra az újdonsült cukrászinasról —, a maradékot pedig elfeleztem, és beraktam egy alapítványba. Az egyik felét jótékonysági célokra fordítottam, a másik fele pedig rád vár, ha egyszer vissza akarsz térni a civil életbe, és kell neked. Ha… Na de ne beszéljünk többet az üzletről. Végre rájöttem, mi az, ami hiányzott.

Elhallgatott, majd nagyon csendesen folytatta.

— Tanúbizonyságot kellett tennem a hűségem mellett. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy igazi férfi vagyok. Nem csupán egy termelő, fogyasztó, makro-gazdasági élőlény… igazi férfi.

Ebben a pillanatban, mielőtt még válaszolni tudtam volna, felcsendült egy dal a fali hangszórókból: „…ragyog a név, ragyog Rodger Young neve!” Egy lány hangja pedig hozzáfűzte: „A Rodger Young csapatszállító korvett fedélzetére igyekvő személyek kezdjék meg a behajózást! H kilövőhely, kilenc perc múlva.”

Apám felugrott, és megragadta a hátizsákját.

— Ez nekem szól. Vigyázz magadra, fiam! — És aztán jól szerepelj nekem a vizsgákon! Különben meglátod, hogy még mindig nem nőttél túl nagyra egy kiadós elfenekeléshez!

— Majd igyekszem, apa.

Sietősen átölelt.

— Találkozunk még, ha visszatérsz a hajóra.

Azzal már ment is tovább, futólépésben, frissen, fürgén.

A parancsnok előszobájában egy rohamosztagos őrmesternél jelentkeztem, aki feltűnően hasonlított Ho törzsőrmesterre, még az egyik karja is hiányzott. Ugyanolyan hidegen viszonozta köszönésemet, ahogy annak idején Ho őrmester üdvözölt minket. Azt mondtam neki: