Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Két másik tisztjelölt már ott volt — Hassan kadét és Byrd kadét. Gyilkos Hassan volt az osztályunk legidősebb tagja. Pontosan úgy nézett ki, mint az a fickó, akit a halász csak hosszas könyörgés után volt hajlandó kiengedni a palackból, míg Birdie, a Madárka, nagyjából akkora volt, mint egy veréb, és körülbelül annyira félelmetes is.

Beküldtek minket a szentélyek szentélyébe. A parancsnok a tolószékébe ülve várt ránk.

Csak a hétvégi sorakozókon és a díszelgések alkalmával láthattuk két lábon állni. Azt hiszem, komoly nehézséget okozhatott neki a járás. Ez persze nem jelentette azt, hogy egyébként nem találkozhattunk vele — például amikor az ember kint állt a táblánál, és megpróbált megoldani egy szörnyűséges matematikai feladatot, véletlenül megfordulva rádöbbenhetett arra, hogy Nielssen ezredes a tolókocsijából bámulja, és érdeklődve nézi a táblát elcsúfító hibákat.

Az ezredes sosem szakította félbe az oktatást. Parancsba adta, hogy tilos „Fel! Vigyázz!”-t vezényelni, ha megjelenik valahol, és úgy tűnt, mintha lenne egy seregnyi hasonmása, amivel alaposan próbára tette az idegeinket.

A parancsnok tulajdonképpen flottatengernagyi rangot viselt (igen, az a Nielssen); a tiszti iskolában kapott ezredesi rangja csak ideiglenes volt, addig, amíg másodjára is búcsút mond az aktív szolgálatnak. Azért csináltak belőle ezredest, hogy a tiszti iskola élére állíthassák. Egyszer megkérdeztem egy számvivő tisztet, hogy miként lehet ezt összhangba hozni az előírásokkal, mire ő megerősítette azt, amit amúgy is sejtettem — a parancsnok csak ezredesi járandóságot kap, amíg az iskolát vezeti — viszont rögtön tengernagyi fizetést folyósítanak neki, mihelyt nyugdíjba vonul.

Nos, ahogy Ace mondaná, nincs két, egyforma tojás. Nehezen tudnám elképzelni magamról, hogy lemondjak a fizetésem, feléről, csak azért, hogy egy kondára való tisztjelöltet babusgassak.

Nielssen ezredes felpillantott, és azt mondta:

— Jó reggelt, uraim. Helyezzék magukat kényelembe!

Leültem, de nem éreztem túlzottan kellemesen magam. Odagördült a kávéfőzőhöz, megtöltött négy csészét, Hassan pedig segített neki kiosztani. Nem igazán lelkesedtem a kávéért, de hát egy tisztjelölt nem utasítja vissza azt, amivel a parancsnoka megkínálja.

Ivott egy kortyot.

— Itt vannak a parancsaik, uraim — jelentette ki —, és az ideiglenes besorolásuk. Indulás előtt azonban szeretnék meggyőződni arról, hogy tényleg tisztában vannak a státusukkal.

Erről a státusról már az oktatás során is felvilágosítottak minket. Tisztek leszünk ugyan, de csak olyan mértékben, hogy az éppen elegendő a kipróbálásunkra és a kiképzésünkre — „létszámfölötti, ideiglenes és átmeneti”. Ez a beosztás igencsak alantas, tökéletesen felesleges, nagyban függ a jó magaviselettől, és rendkívül rövid ideig tart. Mihelyt visszaérünk a tiszti iskolába, azonnal visszakapjuk kadéti rangunkat, és a vizsgáztató tisztek bármikor lefokozhatnak minket.

„Megbízott alhadnagynak” neveznek ki minket, ami olyan a rangok sorában, mint a hernyótalpas zebrapinty, egy beosztás, ami a rohamosztagos őrmesterek és az igazi tiszteket elválasztó hajszálvékony repedésből kandikál ki. A tiszti hivatásnak ez a létező legalacsonyabb fokozata. Ha valaki valahol véletlenül tisztelgett egy alhadnagynak, akkor vagy a szemével volt baj, vagy a világítás nem volt rendben.

— Habár alhadnagyi rangot kapnak — folytatta — , a járandóságuk összege változatlan marad, és továbbra is miszternek fogjuk szólítani önöket. Egyedül az egyenruhájukra kapnak egy váll-lapot, kisebbet, mint az iskolai jelvényük. Új rangjuk ellenére is még növendékeknek tekintjük önöket, mivel még nem dőlt el, hogy alkalmasak-e a tiszti pályára.

Az ezredes elnevette magát.

— De hát akkor miért is nevezzük ki magukat alhadnagynak?

Ezen már én is elég sokat gondolkoztam. Mi a fenéért szórakozunk ezzel a kinevezősdivel, aminek semmi köze sincsen az igazi tiszti diplomához?

Azt persze tudtam, hogy mit ír elő a tankönyv.

— Mr. Byrd? — kérdezte a parancsnok.

— Hát, azért, hogy részesei lehessünk a parancsnoki hierarchiának.

— Helyes.

Az ezredes odagördült az alegység szervezeti felépítését ábrázoló faliplakáthoz. A szokásos piramis volt, amelyik bemutatta a parancsnoktól a közlegényekig terjedő szolgálati hierarchiát.

— Nézzenek ide!

Egy téglalapra mutatott, amelyet egy vízszintes vonal kötött össze a saját nevével. A téglalapra nyomtatott betűkkel ezt írták: A PARANCSNOK ASSZISZTENSE (Miss Kendrick).

— Uraim — folytatta —, igen komolyan zavarba jönnék, ha Miss Kendrick nélkül kellene irányítanom ezt az iskolát. Az ő feje az események és a parancsnoki hatáskörömbe eső adatok valóságos tárháza.

Megnyomott egy gombot a tolókocsiján, és belebeszélt a semmibe:

— Miss Kendrick, milyen jegyet kapott Byrd kadét az utolsó szemeszterben katonai jogból?

A válaszra egy pillanatot sem kellett várni.

— Kilencvenhárom százalékot, parancsnok.

— Nagyon köszönöm.

Az ezredes folytatta.

— Értik már? Én bármit aláírok, amit Miss Kendrick előtte már szignált. Nem is akarom tudni, hány olyan papírra írtam rá a nevemet, anélkül, hogy halványan is sejteném, mi állhatott rajta. Mondja csak Mr. Byrd… ha ebben a pillanatban holtan rogynék össze, tovább intézhetné Miss Kendrick az ügyeket úgy, ahogy eddig is szokta?

— Hát, izé… — Birdie-n látszott, hogy zavarba jött —, úgy vélem, hogy a rutinügyekben a szükséges lépéseket ugye…

— Egy nyavalyát! Még tollat sem vehetne a kezébe — mennydörgött a parancsnok. — Csak ha Chauncey ezredes megmondta neki, mit csináljon — úgy, ahogy azt ő elképzeli. Miss Kendrick egy rendkívül értelmes nő, aki érti azt, amit ön nyilvánvalóan nem tudott felfogni. Vagyis hogy nem rendelkezik semmilyen hatalommal sem, mivel nem része a parancsnoki láncolatnak, az irányítás hierarchiájának.

A rangsor és a parancsnoki hatáskör nem pusztán üres frázisok, hanem valós fogalmak. Kemények, mint egy ökölcsapás. Ha magukat tisztjelöltként küldenem a csatába, akkor legfeljebb az elöljáróik parancsát továbbíthatnák a csapatnak. Ha a bevetés során meghalna a szakaszvezetőjük, és önök kadétként valamit megparancsolnának egy közkatonának — valami értelmeset, egy okos és jó parancsot —, akkor ezzel túllépnék a hatáskörüket, és a katona hibát követne el, ha engedelmeskedne maguknak. Azért, mert egy kadét számára nincsen hely a parancsnoki hierarchiában. A tisztiiskolás szervezeti szempontból nem létezik, nincsen rangja, sőt, nem is katona. Ő csupán egy diák, akiből valamikor katona lesz — vagy katonatiszt, vagy az, ami azelőtt volt. Bár fegyelmi szempontból a hadsereg kötelékébe tartozik, ennek ellenére nem tagja a seregnek. Ezért…

— Egy senki. Egy nagy nulla. Ha pedig egy kadét — egy tisztjelölt — nem tagja a seregnek, akkor…

— Ezredes úr!

— Igen, mondja fiatalember! Mr. Rico.

Magamat is megleptem azzal, hogy félbeszakítottam az ezredest, úgyhogy most folytatnom kellett.

— De ha egyáltalán nem tartozunk a sereghez, akkor rohamosztagosok sem vagyunk, uram?

Egy pillantást vetett rám.

— Ez kellemetlenül érinti önt?

— Én… hát… nem állítanám, hogy tetszik nekem, uram.

Egyáltalán nem tetszett a dolog. Mintha meztelen lettem volna.

— Értem.

Nem látszott elégedetlennek a kérdésem miatt.