Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A tanácsait nem kell feltétlenül megfogadnotok. Akár megcsináljátok azt, amit mondott, akár nem, döntsetek, és adjátok ki a parancsokat! Egy szakaszvezető őrmester önbizalmát csak egy, és csak egyetlenegy dolog tudja megingatni, mégpedig az, ha kénytelen megállapítani, hogy egy olyan főnöknek dolgozik, aki nem tud dönteni.

Még sosem létezett olyan fegyvernem, ahol a tisztek és a közkatonák annyira egymásra lettek volna utalva, mint a Mobil Erőknél. A két részt az őrmesterek kapcsolják össze. Erről sose feledkezzetek meg!

A parancsnok tolókocsijával az íróasztal mellett álló faliszekrényhez gördült. A szekrényben sor, sor fölött apró fiókok voltak, mindegyikben egy-egy dobozkával. Az ezredes kivett egy dobozt, és kinyitotta.

— Mr. Hassan…

— Uram?

— Ezt a váll-lapot Terence O'Kelly kapitány viselte a vizsgabevetése során. Megfelel önnek, ha ezzel küldöm ki a csatatérre?

— Uram? — Az óriás hangja meglepően elvékonyodott, olyan volt, mint aki könnyekben készül kitörni. — Igenis, uram!

— Akkor lépjen előre!

Nielssen ezredes Hassan vállára erősítette a váll-lapokat, és azt mondta:

— Viselje ezt a kitüntetést ugyanazzal a bátorsággal és rettenthetetlenséggel, mint ő… de hozza is vissza őket! Megértette, amit mondtam?

— Igenis, uram! Megteszem, ami tőlem telik.

— Ebben biztos vagyok. A tetőn már várja a légitaxija, és az űrkomp huszonnyolc perc múlva gyújtja be a rakétáit. Teljesítse a feladatát, uram!

A Gyilkos tisztelgett, és elhagyta a szobát. A parancsnok pedig újra a szekrényhez lépett, és egy másik dobozt vett elő.

— Mr. Byrd. Hisz ön a végzetben?

— Nem, uram.

— Tényleg nem? Mert én igen, és nem is kicsit. Így viszont feltételezhetem, hogy nem akadhat semmi kifogása olyan váll-lapok ellen, amelyet már öt tiszt viselt ön előtt. Mindannyian elestek a vizsgabevetés során.

Birdie csak egy pillanatig habozott.

— Nincs, uram.

— Rendben. Mert ezt az öt tisztet tizenhét érdemrenddel tüntették ki, a Terrai Bátorsági Érdemrendtől a Sebzett Oroszlánig. Lépjen ide! A barna foltos váll-lapot mindig a bal vállán kell viselnie — és eszébe se jusson megtisztítani. Csak azzal törődjön, hogy a másik tiszta maradjon! Kivéve persze, hogyha ennél fontosabb kötelességei akadnak, de azokat úgyis fel fogja ismerni. Itt van az elődeinek a listája, akik ezt a váll-lapot viselték. Indulásig még van egy félóra ideje. Menjen el az elesettek mauzóleumába, és olvassa el, hogy mit írtak ez alá az öt név alá.

— Igenis, uram.

— Teljesítse a feladatát, uram!

Ezután felém fordult, a szemembe nézett, és éles hangon azt mondta:

— Valami baj van? Mondja, mi az?

— Hát… — dadogtam —, uram, az a próbaidős alhadnagy, akit elbocsátottak a flottától. Hol olvashatnék róla valami közelebbit?

— Ó, fiatalember. Nem akartam rögtön elvenni az étvágyát. Csak azt akartam, hogy felébredjen az álmodozásból. Erre a bizonyos tengeri csatára 1813 júniusában került sor, az USF Chesapeake és a HMF Shannon között. Nézzen utána a Tengerészeti Enciklopédiában! A könyvet ott találja a hajója könyvtárában.

Összehúzott szemöldökkel visszafordult a szekrény felé. Majd ezt mondta:

— Mr. Rico, levelet kaptam az ön egyik középiskolai tanárától. Egy nyugalmazott tiszttől, aki arra kért, hogy azt a váll-lapot adjam oda magának, amit ő is viselt kadét korában. Nagyon sajnálom, hogy el kellett utasítanom ezt a kérést.

— Uram?

Hihetetlenül boldog voltam, hogy Dubois ezredes még mindig szemmel tart a távolból, de ugyanakkor szörnyű csalódottság fogott el.

— Nem lehet, mert lehetetlen teljesíteni ezt a kérést. Két évvel ezelőtt kiadtam ezt a váll-lapot, és soha többé nem kaptam vissza. Hagyatéki ügy. Hmm…

Kivett egy dobozt, és rám nézett.

— Kezdhetne egy pár új váll-lappal. Nem a jelvény a fontos, ami számít, az az, hogy egykori tanára magára akarta bízni a saját váll-lapjait.

— Ön dönt, uram.

— Másrészt viszont — felemelte a kezében tartott dobozkát —, megkaphatná ezeket a váll-lapokat. Eddig öt tiszt viselte őket… de az utolsó négy jelölt közül egynek sem sikerült átmenni a vizsgán. Nem mondtak csődöt, de hihetetlenül szerencsétlenek voltak. Készen áll arra, hogy véget vessen ennek a szerencsétlenség sorozatnak? Hajlandó megpróbálni, hogy eloszlassa a gonosz varázslatot?

Inkább randevúztam volna egy cápával, de azért csak azt mondtam:

— Rendben, uram. Megpróbálom.

— Kiváló — felerősítette a váll-lapokat. — Nagyon köszönöm, Mr. Rico. Nem árt, ha tudja, hogy annak idején én viseltem őket legelőször… Iszonyúan örülnék annak, ha végre megtörne az átok, és a váll-lapok megtisztulva térnének vissza hozzám, ön pedig sikeresen leteszi a vizsgát.

Úgy éreztem, mint akit hájjal kenegetnek.

— Mindent megteszek érte, uram.

— Biztos vagyok abban, hogy ezt fogja csinálni. Akkor teljesítse a feladatát, uram! Ugyanazzal a légitaxival megy a kikötőbe, mint Byrd. Már csak egy apróság. Bepakolta a matematika tankönyveit is?

— Tessék? Nem, uram.

— Vigye őket magával! A hajó fedélzetmesterét már értesítettük arról, hogy vegye figyelembe ezt a súlytöbbletet.

Tisztelegtem, és elhagytam az irodát. Csipkedtem magam. Amikor megemlítette a matekkönyveket, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. A szobámba érve láttam, hogy már előkészítették a könyveimet. A szépen átkötött csomag tetején egy lista hevert arról, hogy naponta hány feladatot kell megoldanom. Az volt a benyomásom, hogy Nielssen ezredes semmit sem hagy a véletlenre — igaz, ezt mindenki tudta.

Birdie a tetőn várt rám, a légitaxi mellett. Vigyorogva egy pillantást vetett a könyveimre.

— Nagyon sajnálom, hogy nem ugyanarra a hajóra vezényeltek minket. Korrepetálhattalak volna. Hogy is hívják a te hajódat?

— Tours .

— Kár. Én a Moszkván megyek.

Beszálltam, és ellenőriztem a robotpilótát. Amikor láttam, hogy már beleprogramozták az űrkikötőt, bezártam az ajtót, és a taxi felszállt. Birdie folytatta.

— Rosszabbul is járhattál volna. Hassan nem csak a matekfelszerelését vitte magával, de még legalább két másik tantárgyat is.

Birdie persze tisztában volt az ilyesmivel, és nem akart nagyképűsködni, amikor felajánlotta, hogy segít. Olyan volt, mint egy professzor, bár a váll-lapjai világosan megmutatták, hogy katona is egyben.

A tiszti iskolán Birdie nem tanulta, hanem tanította a matematikát. Napi egy órán keresztül a tantestület tagja volt, ugyanúgy, ahogy a kis Shujumi Camp Currie-ben minden nap dzsúdót oktatott. A Mobil Erők kihasznál minden lehetőséget; nem pocsékolhatjuk az adófizetők pénzét. Birdie már tizennégy évesen egyetemi végzettséget szerzett matematikából, ezért azután szabadidejében velünk kellett törődnie. Ez persze még nem jelentette azt, hogy a kiképzők nem üvöltöztek vele a nap fennmaradó részében.

Erre azonban csak a legritkább esetekben került sor. Birdie azon ritka kevesek egyike volt, akik magukban egyesítették a zseniális intelligenciát, az egészséges emberi értelmet és a személyes bátorságot. A neveltetése ellen sem lehetett kifogás. Tulajdonságai révén minden esélye megvolt arra, hogy egy napon tábornok legyen belőle. Az osztályban mindenki egyetértett azzal, hogy ez a srác harmincévesen már egy hadtestet fog irányítani, ha még tart a háború.

Nekem nem voltak ilyen nagyravágyó terveim.