Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Persze, ezt a telket nem azért vettük meg, hogy letelepedjünk rajta, hanem azért, mert a csótányok már itt voltak. A vezérkarunk pedig azt gondolta, hogy a csótányok egy másik csoportja éppen úton van ide. Azt is közölték velünk, hogy P bolygó az óriáspókok befejezetlen, előretolt harcállása (87±6 % valószínűséggel). A bolygót a Federáció elleni támadás során akarták felhasználni.

Mivel ezzel a világgal nem voltak különösebb terveink, az is elég lett volna, ha a Flotta egységei megközelítik, és a biztos távolból addig bombázzák ezt a ronda űrgömböt, amíg az mind az emberek, mint az óriáspókok számára használhatatlanná nem válik. Ám a fegyveres erők főparancsnoka elvetette az ötletet, mivel neki egészen más tervei voltak.

Támadásunkat kommandóakciónak szánták. Tudom, hogy elég furcsának hangzik, ha egy többszáz hajót csatasorba állító, emberéletek ezreit követelő összecsapást „kommandóakciónak” nevezek, hiszen ezzel egy időben a Flotta és az M.E. többi rohamosztaga sokfényévnyi távolságban a csótányok birodalmának szívében portyázott, azért, hogy megakadályozza, hogy az ellenség erősítést küldhessen a P bolygóra. A főparancsnok azonban nem pocsékolja értelmetlenül az emberi életeket. Ez az óriási kommandóakció talán eldöntheti, hogy ki nyeri meg a háborút, esetleg már jövőre, de az is lehet, hogy csak harminc év múlva. Többet kellett tudnunk a csótányok pszichológiájáról. Tudni akartuk, hogy tényleg ki kell-e irtanunk a Galaxis összes csótányát, vagy elég, ha csak jól pofán vágjuk őket, és rájuk kényszerítjük a békét. Fogalmunk sem volt róla, hiszen a csótányokról ugyanolyan keveset tudtunk, mint a termeszek lelki életéről.

Ahhoz, hogy megérthessük őket, kommunikálni kellett velük, meg kellett ismernünk a mozgatórugóikat, rájönnünk, hogy miért is harcolnak, és milyen feltételekkel hagynák abba a háborút. A lélektani hadviselés szakértőinek azonban ehhez foglyokra volt szüksége.

A dolgozókat könnyű elfogni, ám egy dolgozó csótány alig valamivel több, mint egy lélektelen gép-rabszolga. A harcosokat is fogságba lehet ejteni, ha szép sorba ellövöd a lábaikat, hogy ne maradjon nekik egy sem. A főnökök nélkül azonban ők is majdnem olyan buták, mint a dolgozók. Persze a tudósaink egy csomó, fontos dologra rájöttek a foglyok segítségével. A dolgozók és a harcosok testében zajló kémiai folyamatokat megvizsgálva sikerült kifejleszteni azt az olajos harci gázt, ami megölte őket, bennünk viszont nem tett kárt. A kutatás eredményeképpen, viszonylag rövid idő alatt már azóta is, hogy rohamosztagosként szolgálok a seregben, számos új fegyverrel bővítették ki az arzenálunkat. Ám ha azt akarjuk megtudni, hogy miért harcolnak a csótányok, akkor el kell kapnunk az egyik agyasukat. Ezenkívül abban is reménykedtünk, hogy egy agyasért sikerül kicserélni a fogságba esett bajtársainkat.

Ez idáig senkinek sem sikerült élve elfogni egy agyas csótányt. Vagy teljesen megtisztítottuk a bolygó felszínét, mint a Sheolon, vagy (ami sajnos nemritkán megtörtént) hogy egy rohamosztag tagjai behatolnak a barlangokba, és azután nem térnek vissza. Az ilyen akciók során a legjobb katonáinkat veszítettük el.

A veszteségeink tovább növekedtek, mivel nem tudtuk megmenteni őket. Néha előfordult, hogy a lent harcoló alegységnek megsemmisült a hajója, vagy az egész flottája. Mi történik ilyenkor a katonákkal? Valószínűleg utolsó csepp vérükig küzdenek. Még valószínűbb azonban, hogy az ellenség a végsőkig kimeríti őket, utána a túlélőket olyan könnyedén gyűjti be, mint a hátukra fordított bogarakat.

Szövetségeseinktől, a paszulykaróktól tudtuk, hogy eltűnt katonáink közül sokan még élnek, csak fogságban vannak. Talán ezrek, reménykedtünk. Néhány százról viszont biztosan tudtuk, hogy nem haltak meg. A hírszerzőink úgy gondolták, hogy a foglyokat mindig elvitték Klendathura, mivel a csótányok legalább annyira érdeklődtek irántunk, mint mi őirántuk. Az óriáspókok kaptártársadalma számára hihetetlen érdekesnek tűnhettek azok a lények, akik magányos egyénenként képesek arra, hogy városokat építsenek, hogy űrhajókat, és egész hadseregeket küldjenek fel az űrbe. Ez nagyobb titok lehetett a számukra, mint az ő viselkedésük a mi számunkra.

Mindegy, hogy hogyan, vissza akartuk szerezni a foglyokat!

A világegyetem könyörtelen logikája szerint ez akár a gyengeség jele is lehet. Talán akad majd egy faj, amelyik, mivel sosem törődött az egyének megmentésével, kihasználja ezt az emberi gyengeséget, és megpróbál kiirtani minket. A paszulykarók nem nagyon törődnek a fogságba esett társaikkal, a csótányokból pedig töklétesen hiányzik ez az érzés. Soha senki nem látott még olyat, hogy egy csótány megpróbált volna segíteni sebesült társának. A harcban tökéletesen tudtak együttműködni, de a csoport nem törődött az egyénnel, ha az már nem tudta elvégezni a rábízott feladatot.

A mi hozzáállásunk teljesen más. Nézzük meg a híreket az újságok címoldalán — KÉT FÉRFI MEGHALT, AMIKOR MEGPRÓBÁLTAK MEGMENTENI EGY FULDOKLÓ GYEREKET. Ha valaki eltévedt a hegyekben, akkor önkéntesek százai sietnek a segítségére. Lehet, hogy kutatás közben két-három önkéntes is életét veszíti. Mégis, a következő alkalommal, amikor valaki mást kell megkeresni, semmivel sem lesz kisebb az önkéntesek száma.

Rossz aritmetika… de ugyanakkor mélységesen emberi. A hőskölteményeink tele vannak ilyen drámákkal, ugyanúgy, mint a vallásaink, az irodalmunk — fajtánk meggyőződése az, hogy senki más nem tudja eldönteni, mibe kerül egy emberélet megmentése.

Gyengeség? Talán éppen ez az a különleges erő, ami kezünkbe adja majd a galaxist.

Akár gyengeség, akár erő, a csótányok nem rendelkeznek vele; nem volt kilátás arra, hogy harcosainkat kicseréljük az ő harcosaikra.

De egy rovartársadalomban akadnak bizonyos értékes kasztok is — legalábbis ezt remélték a lélektani hadviselésben jártas szakértőink. Ha életben maradt és sértetlen agyas csótányokat tudnánk foglyul ejteni, talán jó áron eladhatnánk őket.

Hát ha még egy királynőt fognánk el!

Mennyi lehet egy királynő ára? Egy rohamosztagos ezred? Senki sem tudta, mindenesetre a taktikai terv azt adta nekünk parancsba, hogy „felsőbbrendű” csótányokat, agyasokat és királynőket fogjuk el, bármilyen áron, abban a reményben, hogy emberekre cserélhetjük őket.

A Fejvadász Hadművelet harmadik célja az volt, hogy kifejlesszük annak a módszereit, hogyan menjünk le értük, hogyan kaparjuk őket ki, és miként győzzünk anélkül, hogy valamennyi fegyverünket be kellene vetnünk. Rohamosztagosaink a felszínen már képesek voltak arra, hogy legyőzzék a harcosaikat, az űrhajó űrhajó elleni küzdelemben is hatékonynak bizonyultunk: a mi Flottánk volt jobb. Eddig azonban még sohasem jártunk szerencsével, amikor megpróbáltunk lemenni az üregeikbe.

Ha nem is járunk sikerrel a foglyok kicserélése terén, még mindig maradnak feladataink: a./ megnyerni a háborút, b./ ugyanezt, oly módon, ami esélyt ad nekünk arra, hogy a harc alatt megóvjuk az embereink életét, c./ — vagy ha másképpen nem megy — veszíteni, és meghalni, de úgy, hogy mindent megpróbáltunk. A P bolygó éles gyakorlat volt arra, hogy meghatározzuk: képesek vagyunk-e megtanulni, hogyan ássuk ki a csótányokat.

A haditervet minden rohamosztagosnak felolvasták, és alvás közben még egyszer, hipnotikusan is beléjük sulykolták, így azután, miközben mindannyian tudtuk, hogy a Fejvadász Hadművelet alapozza meg társaink későbbi kiszabadítását, azzal is tisztában voltunk, hogy a P bolygón nincsenek emberi lények, mivel ezen a helyen sohasem tartottunk rajtaütést. Ezért nem volt okunk arra, hogy ráhajtsunk a kitüntetések megszerzésére, amit azért kapnánk, mert személyesen részt vettünk egy fogoly kiszabadításában. A hadművelet csupán egy újabb csótányvadászat volt, amelyet azonban hatalmas erővel és új technikákkal akartunk véghez vinni. Meg kellett hámoznunk a bolygót, akár egy hagymát, egészen addig, amíg biztosak nem lehettünk abban, hogy kiástunk minden csótányt.