Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Igen, természetesen.

— Arra vártam, hogy felismerje a szakasz gyenge pontját, és azután benyújtson nekem egy javaslatot, hogy hogyan hárítsuk el a gondot. Örülök, hogy felismerte, mi is itt a baj, az viszont kár, hogy nem sikerült egyből felismernie az igazságot, pedig a szervezeti felépítésünk áttanulmányozása és a személyi akta elolvasása után ki kellett volna, hogy bökje a szemét. De hát, azért van itt, hogy tanuljon. Most pedig csinálja a következőket: írjon egy ugyanolyan kérvényt, mint Silva, és tegyen rá tegnapi dátumot! Utasítsa a főtörzsőrmesterét, hogy közölje Brumbyval, ön éppen most terjesztette fel altiszti előléptetésre — arról ne beszéljen, hogy már Silva is ugyanezt tette. Mivel a többiek nem tudnak erről a kérelemről, így mi is igazat mondunk, ha maga is javasolja Brumby előléptetését. Amikor pedig felesketem Brumbyt, akkor közlöm vele, hogy egymástól függetlenül mindkét szakaszparancsnoka javasolta az előléptetését — ez bizonyára jót tesz neki. Oké, további gondok?

— Ó… más szervezeti ügy nincsen, mivel Silva főhadnagy valószínűleg már javaslatot tett arra, hogy Naidival töltsük be Brumby helyét. Ez esetben az egyik őrvezetőből tizedest csinálhatnánk. Mivel pedig van további három szabad helyünk őrvezetők számára, négy közkatonát előléptethetünk. Azt persze nem tudom, hogy megfelel-e az ön elképzeléseinek, ha az üres helyeket a lehető leggyorsabban betöltjük.

— Semmi kifogásom nincs ellene — felelte lágyan Blackie —, mivel, ahogy azt mind a ketten tudjuk, a fiúk közül jó páran csak néhány napig örülhetnek az előléptetésüknek. Csupán arra akarom felhívni a figyelmét, hogy mi egyetlen közkatonából sem csinálunk tisztest, míg át nem esett a tűzkeresztségen. Blackie Bikái nem tesznek ilyet. Úgyhogy üljön le a helyettesével, és állítsák össze az előléptetendők listáját! Nem kell sietni vele… Elég, ha valamikor lefekvés előtt leteszi az asztalra. Nos… még valami?

— Igen… kapitány, gondjaim vannak az erővértekkel.

— Nekem is. Mégpedig az összes szakaszban.

— Nem tudom, hogy áll a többi szakasz, de nekünk öt újoncot kell beöltöztetnünk, négy vért megsérült, ki kell őket cserélni, kettőt múlt héten selejteztünk le, és újakat kértünk helyettük a raktárból. Nem tudom, hogy sikerül Cunhának és Navarrénak ezt mind rendbe hoznia. Az új vérteket elő kell készíteni a bevetésre, negyvenegy páncélt ki kell próbálni, és az egésszel elkészülni a következő bevetésünkig. Még akkor is, ha nem adódnak nehézségek…

— Nehézségek mindig adódnak.

— Igenis, kapitány. Csupán a vértek kipróbálására és a beigazításukhoz 286 munkaórára van szükségünk. Plusz 123 munkaóra, amíg elvégezzük az esedékes karbantartásokat. És akkor még nem is túloztam el a dolgot.

— Nos, kíváncsi vagyok, hogy ön szerint hogyan lehetne ezen segíteni. Ha valamelyik másik szakasz határidő előtt elkészül a vértekkel, akkor szívesen segítenék önöknek. Azt viszont erősen kétlem, hogy sikerül nekik hamarabb befejezni. Azt pedig ne is kérje, hogy a Varjaktól kérjek segítséget! Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy majd ők szorulnak a mi segítségünkre.

— Kapitány, nem tudom, hogy mit fog szólni a javaslatomhoz, mivel már mondta, hogy ne lábatlankodjak olyan sokat a legénység körleteiben. De tizedes koromban én voltam a fegyvermester helyettese.

— Folytassa!

— Nos, a vége felé már én voltam a fegyvermester. Persze, csak gyakorlati tapasztalataim vannak, nem végeztem el a különleges fegyverismereti tanfolyamot. De segédként és szerelőként még hasznomat vehetnénk, és ha megengedi, akkor magamra vállalhatnám az új vértek beüzemelését, vagy a rutinellenőrzéseket — Cunha és Navarre pedig nyugodtan foglalkozhat a nehezebb munkákkal.

Blackie hátradőlt, és elvigyorodott.

— Miszter, én meglehetősen jól ismerem az előírásokat, és sehol sincs leírva az, hogy egy tisztnek nem szabad bemocskolnia a kezét.

Elhallgatott, majd folytatta:

— Ezt csak azért mondom, mert a hozzám beosztott „fiatal úriemberek” némelyike mintha olvasott volna ilyesmit. Oké, szerezzen magának egy munkaruhát a raktárból! Mert arra nincs szükség, hogy az egyenruháját is bemocskolja. Menjen most hátra, beszéljen a helyettesével, és közölje vele, hogy elő akarja léptetni Brumbyt, és hogy ezért néhányan egy ranggal feljebb kerülhetnek, már ha én elfogadom a javaslatát. Azt is mondja meg neki, hogy mostantól az ideje nagy részét a fegyverszobában tölti, és ezért azt kívánja, hogy minden más ügyet a főtörzs intézzen el maga helyett. Azt is közölje vele, hogy a fegyverszobában keresse, ha valami gondja van. Azt azonban ne árulja el neki, hogy először tőlem kért tanácsot. Egyszerűen csak adjon neki parancsokat! Érthető, amit mondtam?

— Igen, u… Igen, mindent értek.

— Jól van! Akkor menjen! Már várja a munka. És ha úgyis átmegy a térképszobán, akkor szóljon már oda Rozsdásnak, hogy legyen olyan kedves, emelje már meg a dagadt valagát, és jelentkezzen nálam.

Az ezután következő két hét életem legdolgosabb időszaka volt. Többet dolgoztam, mint újonc koromban. Szerelőként napi tíz órát töltöttem a fegyverszobában, és ez még nem volt minden. Ott volt a matematika — ez elől nem volt kibúvó, hiszen személyesen a kapitány oktatott. Étkezések — erre naponta legalább másfél órát be kellett tábláznom. Ehhez jönnek a hétköznapi élet napi apróságai — borotválkozás, zuhanyozás, az egyenruha gombjainak felvarrása, és az is, hogy sorakozó előtt tíz perccel megpróbáljam elérni a hajó őrtisztjét, és rávenni arra, hogy kinyissa a mosodát, mert csak így juthatunk hozzá a frissen mosott egyenruhákkal teli zsákokhoz. (A Flottánál íratlan törvénynek számít, hogy a kincstári tárgyakat mindig akkor kell elzárva tartani, amikor valakinek véletlenül szüksége van rájuk.)

Az őrség beosztása, sorakozók, szemlék és még a szakaszommal is el kellett végeznem egy minimális mennyiségű rutinfeladatot. Ez naponta egy újabb órámba került. Ezenkívül én voltam a „George”. Minden csapatnak megvan a maga „George”-a. Ő a legifjabb tiszt, akinek az összes hülye feladat a nyakába szakad — ő a sporttiszt, az oktatótiszt, a távoktatás felelőse, vádló a hadbírósági eljárásokban, a takarékpénztár kincstárnoka, a leadott dolgok gondnoka, a legénységi konyha ellenőre, az ő feladata a levelek cenzúrázása, a bíráskodás a versenyeken, és ami még elképzelhető. Hihetetlenül hosszú ez a lista.

Előttem Rozsdás Graham volt az egység „George”-a, így aztán érthető, hogy a boldogságtól sugárzó arccal nyújtotta át nekem a szimbolikus piros lámpácskát. Később már nem volt ilyen boldog, amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy készítsünk leltárt mindazokról a dolgokról, amelyeket aláírásommal megerősítve megőrzésre átveszek. Rozsdás jelezte, hogy amennyiben egy igazi tiszt aláírása nem elég nekem, akkor egy közvetlen parancs talán majd megváltoztatja a hozzáállásomat. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, és azt mondtam neki, hogy írásban kérem a parancsait — méghozzá két aláírt példányban, hogy megtarthassam az eredetit, a másolatot pedig továbbíthassam a századparancsnoknak.

Rozsdás dühösen engedett, hiszen még egy hadnagy sem olyan buta, hogy leírjon egy ilyen parancsot. Én sem voltam túlzottan boldog, hiszen Rozsdással kellett egy kabinban laknom, és akkoriban még ő volt a matektanárom. Ennek ellenére közösen megcsináltuk a leltárt. Warren főhadnagy összeszidott, amiért ilyen szőrszálhasogató vagyok, de ennek ellenére kinyitotta a páncélszekrényét, és hagyta, hogy ellenőrizzem az ott őrzött tárgyakat. Blackstone kapitány szó nélkül kinyitotta a saját széfjét, ám az arckifejezését látva nem tudtam eldönteni, hogy helyesli-e vagy sem kötelességtudatomat.