Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ezenkívül pedig csak korlátozott erejű, rövid hatótávolságú fegyvereket mertünk bevetni, hiszen minden oldalról a saját bajtársaink vettek körbe minket. Ha valamelyik lyukból kiszambázott egy csótány, és megpróbáltuk megperzselni a fickót, akkor közben végig arra kellett gondolnunk, hogy valahol a közelében egy másik rohamosztagos is lehet. Ezzel természetesen erősen leszűkült a felhasználható fegyverek köre. Ehhez a hadművelethez csupán a tiszteket és a szakaszparancsnok-helyetteseket szerelték fel rakétákkal, és még tőlük sem várták el, hogy elpuffogtassák a muníciójukat. A célját eltévesztő rakétának megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy addig megy tovább, míg nem talál magának egy megfelelő célpontot… az ellenséget pedig nem tudja megkülönböztetni a jó baráttól. Az ilyen parányi rakétákat irányító agy sajnos nem nagyon okos.

Sokkal szívesebben vezettem volna egy szakasznyi rohamosztagos bevetését, mintsem, hogy itt, a célnégyszögben keresgéljem a csótányok lyukait, mialatt sok ezer bajtársam ugyanazt tette a környékünkön. Ha kevesen vagyunk, akkor pontosan tudjuk, hogy ki a barát, és ki az ellenség. Aki nem hozzánk tartozik, az egy megsemmisítendő célpont.

Nem pocsékoltam az időmet panaszkodással, még mindig a területem sarkában elhelyezett irányjelző, vagyis az izzó kráter felé tartottam. Közben persze figyeltem a terepet, és megpróbáltam a képernyőn szemmel tartani az embereimet. Nem találtam csótánybarlangot, viszont átugrottam egy jókora hasadék fölött, amelyet akár már szakadéknak is lehetett volna hívni. Rengeteg csótány megbújhatott egy ilyen mélyedésben. Nem álltam meg, hogy szétnézzek odalent, de a koordinátákat megadtam a helyettesemnek, és megparancsoltam nekik, hogy az egyik emberemet állítsa a szakadék mellé.

A kráter sokkal nagyobb volt annál, mint amire számítottam. A Tours szinte elveszett volna benne. A sugárzásmérőmet pontmérésre állítottam be, és ellenőriztem a sugárzási értékeket a kráter talaján és a fal közelében. A műszer izzó vöröset mutatott, egészségtelenül magas sugárzást, ami még egy erővértbe bújtatott katona számára is igen veszélyes lehet, ha túl sokáig tartózkodik a zónában. A sisakomba épített távolságmérő segítségével megbecsültem a kráter szélességét és mélységét, majd elindultam a karimája mentén, hogy ellenőrizzem, nincsenek ott a mélybe vezető járatok.

Nem találtam bejáratot, viszont belefutottam azokba az őrökbe, akiket az ötödik és az első ezred szomszédos szakaszai állítottak a kráterhez. Megállapodtam velük abban, hogy a terepen egyenletesen osztjuk el az őrszemeket, így az őrök szükség esetén egymás segítségére siethetnek. A kráter peremén őrizetlenül maradt vékony sávot a bal szárnyunkon Do Campo főhadnagy fejvadászai vonták ellenőrzésük alá. Ezután visszavontam Naidi helyettesét és a katonáinak a felét (köztük az újoncokat is), és visszaküldtem őket a szakaszhoz. Az egészről jelentést tettem a főnökömnek és a törzsőrmesternek.

— Kapitány — mondtam Blackie-nek. — A lehallgató-készülékek nem éreznek remegést. Lemászok a kráterbe, és megkeresem a járatokat. A sugárzásmérőm adatai szerint nem fenyeget komolyabb veszély, ha…

— Fiatalember, jöjjön el a krátertől!

— De kapitány én csak…

— Fogja be a száját! Semmi használhatót nem találna lent. Jöjjön el onnan!

— Igenis, uram.

A következő kilenc óra során ásítoztunk az unalomtól. A bevetés előtt egy negyven órás akcióra készítettek fel minket. (Ez a P bolygón két napnak felel meg.) Megemelték a vércukorszintünket, hipnózist alkalmaztak, és előre ki kellett aludnunk magunkat. Az erővértjeink természetesen képesek eleget tenni viselőik valamennyi, alapvető igényének, ám nem bírják ki olyan sokáig, mint a katonák. Éppen ezért mindannyiunkat tartalék energiatelepekkel, és utántölthető levegőpatronokkal szereltek fel. Ám ha egy őrjárat során nem történik semmi, akkor lankadni kezd a katonák ébersége, és az súlyos hibákhoz vezethet.

Mindent megtettem azért, hogy egy kis értelmet adjak az itt tartózkodásunknak. Utasítottam Cunhát és Brumbyt, hogy váltsák fel egymást a terület átfésülésében (és ily módon szabad kezet adtam a törzsőrmesternek és a szakaszparancsnoknak, hogy kedvükre átvizsgálják a terepet). Utasítottam a szakaszt, hogy változtassák meg a terep ellenőrzésének módját, mert nem akartam, hogy egy katona állandóan ugyanazt a terepszakaszt vizsgálja meg. Egy megadott terepszakaszt rendkívül sok módon lehet átkutatni. Felhasználtam az újoncképzés során megtanult, lelkesítő módszereket, és miután kikértem a főtörzs tanácsát, jutalmat ígértem annak a katonának, aki először látja meg a csótányok kijáratát, aki megöli az első csótányt, és így tovább. Az ilyen trükkök segítségével sikerült elűznöm a tespedést. Aki pedig ébren marad, az többnyire életben is marad.

Nem sokkal később egy különleges osztag látogatott el hozzánk. Egy terepsiklóból három az utászok egyenruháját viselő mérnök szállt ki, akik egy látnokot kísértek (egy térfürkészőt). Blackie rádión jelezte érkezésüket.

— Adjon testőröket melléjük, meg mindent, amire csak szükségük lehet!

— Igenis uram, de mire lesz szükségük?

— Hát azt meg honnan a francból tudhatnám? Ha Landry őrnagy azt akarja magától, hogy ugorjon ki a bőréből, és a csontjain táncoljon előtte, akkor csinálja azt!

— Igenis, uram! Szóval Landry őrnagy.

Közöltem a hírt az embereimmel, és valamennyi terepszakaszon elhelyeztem a testőröket. A földet érő látogatókat személyesen üdvözöltem, mert igen kíváncsi voltam. Eddig még nem volt alkalmam arra, hogy bevetés közben lássak egy látnokot. A jobb szárnyunkon értek földet, és kiszálltak a terepsiklóból. Landry őrnagy és két tisztje erővértet viselt, és kézi lángszóróval voltak felszerelve, a látnoknál viszont nem volt sem fegyver, sem páncélzat, csupán egy légzőkészülék. Rangjelzés nélküli gyakorlóruhát viselt, és úgy tűnt, hogy mélységesen untatják a körülöttünk zajló dolgok. Nem mutattak be neki. Első látásra tizenhat évesnek tűnt… de aztán elég közel értem hozzá, hogy meglássam a ráncokat fáradt szemei körül.

Amikor kiszállt a terepsiklóból, levette a légzőkészüléket. Megdöbbentem, és azonnal szóltam Landry őrnagynak. Nem használtam rádiót, csak a sisakomat nyomtam hozzá a sisakjához.

— Őrnagy, a kráter környéke sugárfertőzött. Ezenkívül figyelmeztettek minket arra, hogy…

— Fogja be a száját! — felelte az őrnagy. — A látnok tudja, hogy mi a helyzet.

Így hát befogtam a számat. A látnok továbbsétált néhány métert, megfordult, és az alsó ajkába harapott. Szemét becsukta, és nem törődött a környezetével. Azután kinyitotta a szemét, és szemrehányóan azt mondta:

— Hogyan dolgozzak itt, ha azok az idióták ott összevissza ugrálnak?

Landry őrnagy rám pillantott, és határozottan azt mondta:

— Mondja meg az embereinek, hogy maradjanak nyugton!

Nagyot nyeltem, és ellenkezni akartam, de aztán mégis átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Bikák első szakasza fedezékbe, és lefagyni!

Az eredmény Silva hadnagyot dicsérte. Csupán a parancsom visszhangját hallhattam, míg alárendeltjeim továbbadták az utasítást.

— Őrnagy, a talajon mozoghatnak az emberek? — kérdeztem.

— Nem. És fogja már be a száját!

A látnok végül visszaült a terepsiklóra, és felvette a légzőkészüléket. Nem fértem el a járművön, de megengedték nekem — vagyis inkább megparancsolták —, hogy hátul megkapaszkodjak, és már el is indultunk. Pár kilométert mentünk csupán. A látnok megint levette az oxigénmaszkját, és ment néhány lépést. Ez alkalommal mondott valamit az egyik utásznak, aki bólintott, és felírt valamit egy jegyzettömbre.