Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A különleges egység még egy tucatnyi helyen szállt le a négyszögemben, és mindannyiszor megismételte ezt a nyilvánvalóan értelmetlen eljárást. Ezután átmentek az ötödik ezred területére. Mielőtt eltávoztak volna tőlünk, a látnok megjegyzéseit felíró tiszt átnyújtott nekem egy darab papírt.

— Itt van a területének a térképe. Egészen pontosan, a föld alatti járatoknak a térképe. A széles, vörös vonal mutatja, hol halad itt a csótányok egyetlen, föld alatti országútja. Körülbelül háromszáz méternyi mélységben kezdődik a felszín alatt, meredeken emelkedik, míg a terület bal hátsó csücskében, százötven méter mélységben megszűnik. Az országút végén látható világoskék rácsozat a csótányok egyik nagy települését jelzi. Ikszet tettem azokra a helyekre, ahol a telep ötven méternyire megközelíti a felszínt. Állítson ezekre a helyekre megfigyelőket, amíg vissza nem jövünk, hogy kézbe vegyük a dolgokat!

Döbbenten néztem rá.

— Megbízható ez a térkép?

A mérnöktiszt egy lapos pillantást vetett a látnokra, majd halkan odasziszegte:

— Persze, hogy megbízható, maga idióta! Mi a fenét akar? Fel akarja idegesíteni a látnokot?

Otthagytak, miközben én még a térképet tanulmányoztam. Ez a művész-mérnök a látnok adatait bejelölte egy keresztmetszeti vázlatba, a rajzolódobozkája pedig az adatok alapján elkészítette az alattunk lévő talajréteg legfelső, ötszáz méternyi vastag rétegének a sztereo-képét. Annyira lenyűgözött a dolog, hogy úgy kellett figyelmeztetni, itt az ideje feloldani a szakaszom lefagyási parancsát. Visszahívtam a krátertől a lehallgató-készülékes katonákat, minden rajból kiválasztottam két embert, és megadtam nekik az ördögi térkép koordinátáit, hogy elhelyezkedhessenek a csótányok főútvonala és a föld alatti boly felett.

Jelentést tettem Blackie-nek. A szavamba vágott, amikor közölni akartam vele a csótányok alagútjainak koordinátáit.

— Landry őrnagy már eljuttatta hozzám annak a térképnek egy másolatát. Azt mondja meg inkább, hogy hová állíttatta a lehallgatókat!

Elmondtam neki, mire azt válaszolta:

— Nem rossz, Johnnie, de még nem olyan, ahogy én szeretném. A szükségesnél több lehallgató-készüléket állított az alagutak fölé. Vonjon vissza négyet, és küldje őket a csótányok autópályája fölé! További négyet állítson fel a kolóniájuk körül! Akkor még négy lehallgató-készüléke marad. Az elsőt állítsa a legnagyobb alagút és a jobb hátsó sarokpont által bezárt háromszögbe. A másik hármat küldje át az alagút túloldalán fekvő, szélesebb területre!

— Igen, uram! — Aztán még megkérdeztem: — Kapitány, megbízhatunk mi ebben a térképben?

— Mi a baja a térképpel?

— Hát… ez már szinte varázslat. Igen, fekete mágia.

— Hmm. Na, figyeljen ide, fiam! Éppen most kaptam egy táviratot a legfelsőbb főparancsnoktól. A nagyfőnök azt üzeni, hogy szolgálati célokra nyugodtan használhatja a térképet. Ezenkívül pedig mindent meg fog tenni azért, hogy a kis Johnnie kizárólag a szakaszával foglalkozhasson. Érti, hogy mire gondolok?

— Igenis, kapitány.

— A csótányok rohadtul gyorsan ásnak, úgyhogy nagyon figyeljen oda az alagút túloldalán elhelyezkedő lehallgató-készülékekre! Ha egy pillangó szárnycsapásánál hangosabb zajt hall a négy őrszem bármelyike is, akkor azt azonnal jelenti nekem! Mindegy, hogy honnan jött a zaj.

— Igenis, uram.

— Amikor a csótányok ásnak, akkor annak olyan a hangja, mintha zsír égne a tepsiben. Ezt arra az esetre mondom, ha még nem hallott volna ásó csótányt. Állítsa le az őrjáratokat! Elég, ha egy ember marad megfigyelőnek a kráter mellett. A szakasz felét küldje el két órára aludni, a másik fele pedig váltsa le a lehallgató-készülékek kezelőit.

— Igenis, uram.

— Valószínűleg nemsokára még több utász jön hozzánk. Itt van a módosított haditerv. Az utászszázad elhelyez egy robbanótöltetet, és berobbantja a fő alagutat azon a ponton, ahol az a legjobban megközelíti a felszínt. Vagy a maguk bal szárnyán zárják le az utat, vagy a szomszédban, a fejvadászok területén. Ezzel egy időben egy másik utászszázad robbantással ott zárja le az alagutat, ahol az elágazik az első ezred övezete felé. Mégpedig egy olyan helyen, amelyik nagyjából harminc kilométernyire van az önök jobb szárnyától. Ha sikerül lezárni az alagutakat, akkor elszigeteltük a földalatti országút egy részét, és a csótányok egyik nagy telepét. Számos más övezetben is létesítettünk hasonló csapdákat. Ezután már csak várnunk kell, hogy mi történik. Vagy feljönnek a csótányok a felszínre, és akkor egy döntő csatában mérjük össze az erőnket, vagy lent gubbasztanak, és arra várnak, hogy lemenjünk hozzájuk, és alagútról alagútra járva kifüstöljük őket.

— Értem.

Nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg értem, de a feladatomat sikerült felfognom: át kell helyeznem a lehallgatóimat a szakaszom fele pedig aludni fog. Aztán pedig elkapjuk a csótányokat — ha szerencsénk van, akkor a felszínen, de adott esetben a föld alatt is.

— A szárnyakon álló emberek lépjenek kapcsolatba az utászszázaddal, mihelyt megérkezik! Adjon meg minden segítséget az utászoknak, ha szükségük van rá!

— Rendben van, kapitány! — válaszoltam vidáman.

Az utászok majdnem olyan jó katonák, mint a rohamosztagosok, öröm velük dolgozni. Szorult helyzetben ugyan nem valami nagy harcosok, de bátrak, és előfordulhat az is, hogy egyszerűen folytatják a munkájukat, és meg sem rezzennek, ha mellettük vágódnak be a gránátok. Van nekik egy nem hivatalos, rendkívül cinikus és ősrégi jelmondatuk: „Először kiássuk az árkot, aztán meg beledöglünk!” Ez sokkal szebb, mint a hivatalos jelmondatuk: „Számunkra nincs lehetetlen!” Mindkét mondás igaz.

— Hajtsa végre a parancsait, fiam!

Tizenkét lehallgató-készülék esetén egy-egy fél rajt kellett mindegyikhez küldenem. Egy-egy tizedest, vagy a helyettesét, és három közkatonát. Így egyszerre két ember őrködött a készüléknél, míg a másik kettő aludt. Navarre és az osztag másik felderítője átvették a kráter őrzését. Egyikük őrködött, a másik aludt. A szakasz irányítását az az osztagparancsnok vette át, aki nem feküdt le aludni. Az átcsoportosítás még tíz percet sem vett igénybe, miután kidolgoztam a terv részleteit, és közöltem a koordinátákat az altisztekkel. Senkinek sem kellett hosszú utat megtennie az új helyéig. Mindenkit felszólítottam arra, hogy figyelje a területünkre érkező utászszázadot. Mihelyt mindkét osztag bejelentette, hogy felállították a lehallgató-készülékeket, átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Páratlan számú katonák! Lefeküdni, és felkészülni az alvásra… egy… kettő… három… négy… öt — alvás!

Az erővért nem egy kényelmes ágyikó, de azért aludni lehet benne. Az éles bevetés előtti hipnotikus előkészítésnek az a nagy előnye, hogy egy poszthipnotikus paranccsal azonnal el lehet altatni a katonákat, ha bevetés közben megtörténik az a rendkívül ritka eset, hogy van időnk aludni. A parancs kiadójának nem kell hipnotizőrnek lennie. A másik nagy előny az, hogy a katonákat egy pillanat alatt fel lehet ébreszteni, és felébredve cseppet sem álmosak, hanem azonnal harcra foghatóak. A hipnotikus előkészítés számos katona életét mentette meg, mivel az ütközet annyira kizsigereli a résztvevőket, hogy elkezdenek nem létező célokra lövöldözni, és nem veszik észre azt, ami az életüket fenyegeti.