Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Csak Hughest? — kérdezte kételkedve.

— Hughes elég. Az egyik lehallgató-készüléket magam fogom kezelni. Mi ketten az egész terepszakaszt ellenőrizni tudjuk most, hogy már nem titok, merre vannak a csótányok. Hughes mozogjon, mintha élne.

A következő harminchét percben nem történt semmi. Hughes-zal egy félkör alakú útvonalon mozogtunk a kelet tízes négyszög két oldalán, és öt percenként lehallgattuk a talajt. Ezután tovább ugrottunk. Már nem volt szükség arra, hogy a földhöz nyomjuk a mikrofont. Elég volt csak odatartani, és máris tisztán és világosan hallottuk az „égő zsír” hangját. A zajos szektor folyamatosan bővült, de a középpontja nem mozdult el. Egyszer jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hirtelen elnémult a zaj, azután pedig, három perccel később arról értesíthettem, hogy a csótányok újra morajlanak. Ettől eltekintve csak a felderítőkkel beszéltem, az ő mérési eredményeikre voltam kíváncsi. A szakaszt és a rajvonal közelében elhelyezett lehallgatókat a főtörzs felügyeletére bíztam.

Harminchét perc elteltével azután elszabadult a pokol.

Valaki felkiáltott, amikor átkapcsoltam a felderítők hullámhosszára.

— Sercegő zsír! Albert kettő!

Átkapcsoltam, és üvölteni kezdtem:

— Kapitány! Égő zsír Albert kettőn, a fekete egyben!

Ezután átkapcsoltam csevegőre, vagyis arra a hullámhosszra, amivel a szomszédos terepszakaszokon készenlétben álló alakulatokat hívhattam.

— Ég a tető, fiúk! Égő zsír Albert kettőn, a Fekete Egyes Négyzetben!

Azonnal hallottam Do Campo válaszát:

— Égő zsír Adolf hármon, a zöld tizenkettesben.

Továbbítottam a jelentést Blackie-nek, visszakapcsoltam a felderítőimhez, amikor azt hallottam, hogy:

— Csótányok! Csótányok! SEGÍTSÉG!

— Hol?

Semmi válasz. Átkapcsoltam.

— Őrmester! Ki látott csótányt?

Visszakiáltott:

— Jönnek ki a városukból! Körülbelül Bangkok hatnál.

— Nyírjátok ki őket!

Átkapcsoltam Blackie-hez.

— Csótányok Bangkok haton, a fekete egyesben! — Támadók!

— Hallottam a parancsát — válaszolta nyugodtan. — Mi a helyzet kelet tízen?

— Kelet tízen…

Hirtelen megnyílt alattam a talaj, zuhantam, és rengeteg óriáspók vett körül.

Fogalmam nem volt arról, hogy mi történhetett. Nem sebesültem meg; olyan volt az érzés, mintha fatörzsek között zuhannék le. Csakhogy itt az ágak mozogtak, és összevissza lökdöstek. Miközben a vértem stabilizátorai őrülten forogva megpróbáltak újra függőleges helyzetbe tornázni. Három métert zuhantam, vagy tán tízet is — mindenesetre elég mélyre ahhoz, hogy ne lássam a napvilágot.

Ezután újra megragadott az eleven szörnyek áradata, és visszasodort magával fel, a fényre. Most látszott csak, mennyit ér az alapkiképzés. Talpra estem, miközben egyszerre beszéltem és harcoltam.

— Áttörés kelet tízen. Nem, kelet tizenegyen. Ott, ahol éppen most vagyok. Óriási lyuk, és özönlenek kifelé. Százával. Nem, még többen.

Mindkét kezemben lángszórót tartottam, és vadul perzseltem a pókokat, miközben jelentettem.

— Tűnjön el onnan, Johnnie!

— Rendben.

És már ugrottam is. Azaz csak ugrottam volna. Az utolsó pillanatban lefékeztem, kikapcsoltam a lángszórót, és alaposan szétnéztem — ekkor értettem meg, hogy már rég meg kellett volna halnom.

— Helyesbítek — jelentettem, miközben még mindig hitetlenül bámultam a csótányokat. — A kelet tizenegyes hadművelet csak egy elterelő támadás. Nincsenek köztük harcosok.

— Ismételje meg!

— Kelet tizenegy, fekete egyes terepszakasz. Tömeges áttörés. Eddig csak dolgozók jöttek elő. Nincs köztük harcos. Minden oldalról csótányok vesznek körül, de egyiknél sincs fegyver. Amennyire látom a pofájukat, mindegyik dolgozó. Eddig még nem támadtak rám.

— Kapitány, gondolja, hogy ez csak egy elterelő hadművelet? — fűztem még hozzá. — Valahol másutt fognak valójában támadni?

— Lehetséges — ismerte be. — A jelentését épp most továbbítjuk a hadosztálynak. Úgyhogy ne fárassza magát gondolkodással! Járőrözzenek a szektorukban, és ellenőrizzék mindazt, amit jelentett! Ne kövesse el azt a hibát, hogy mindegyiket dolgozónak nézi! Különben még könnyen pórul járhat.

— Rendben, kapitány.

Megsarkantyúztam a sugárhajtóművemet, hogy egyetlen hosszú és magas ugrással kiszabadítsam magam az ártatlan, de undorító szörnyek nyüzsgő tengeréből.

A sziklás síkságot ellepték a minden égtáj felé szétszóródó, csúszómászó, fekete alakok. Bekapcsoltam a hajtómű automata irányítását, meghosszabbítottam az ugrásom ívét, miközben elkiáltottam magam:

— Hughes! Jelentkezzen!

— Csótányok, Mr. Rico! Seregnyi csótány! Felperzselem őket.

— Hughes! Nézze meg alaposabban a csótányokat! Volt egy is, aki visszalőtt? Nemcsak dolgozók jönnek?

— A francba…

Földet értem, és újra felugrottam. Hughes folytatta:

— Hé, igaza van, uram! Honnan tudta?

— Menjen vissza az osztagához, Hughes!

Hullámhosszot váltottam.

— Kapitány! Egy közelebbről meg nem határozható számú lyukból több ezer csótány jött a felszínre. Nem támadtak meg. Ismétlem: eddig még nem támadtak meg. Amennyiben harcosok vannak közöttük, akkor nincs tűzparancsuk, vagy csak álcázásra használják a dolgozókat.

Nem válaszolt. Messze tőlem, a bal oldalamon egy vakítóan fehér villanás szökött fel az égbe, aztán még egy, ám ezúttal messze jobbra, jóval a mi célterületünkön túl. Automatikusan megjegyeztem az időt és az irányt.

— Blackstone kapitány! Válaszoljon!

Ugrásom csúcspontján megpróbáltam betájolni a parancsnokot, de a fekete kettes terepszakaszon dombok fedték el a látóhatárt.

Átkapcsoltam, és felkiáltottam:

— Őrmester! Össze tud kötni a kapitánnyal?

Ebben a pillanatban kihunyt az őrmester jeladója. Ismertem a koordinátáit, és amilyen gyorsan csak a vértemtől tellett, rohanni kezdtem felé. Az utóbbi percekben nem nagyon figyeltem szakaszom helyzetét a képernyőn, mivel a helyettesem vezette a katonákat, és én más dolgokkal foglalkoztam. Először a lehallgató-készülékekkel, aztán pedig néhány ezer csótány kötötte le a figyelmemet. Csak az altisztek helyzetjelzőjét hagytam a képernyőmön villogni, mert így jobban láttam a csótányokat.

A képernyőre meredtem, beazonosítottam Brumbyt és Cunhát, ezenkívül a rajparancsnokokat és a felderítőket.

— Cunha! Hol van a főtörzs?

— Éppen egy barlangot vizsgál meg, uram.

— Mondja meg neki, hogy már úton vagyok.

Nem vártam meg a választ, hanem hullámhosszt váltottam.

— Bikák első szakasza hívja a második szakaszt. Válaszoljanak!

— Mi a francot akar? — jött Koroshen hadnagy zord hangja.

— Nem tudom elérni a kapitányt.

— Nem is fogja elérni! A kapitány padlót fogott.

— Meghalt?

— Nem. De elfogyott az energiája. Úgyhogy kiesett.

— Igen? Akkor most maga a századparancsnok, igaz?

— Igen. De mondja már, mit akar! Segítségre van szüksége?

— Öö… nem. Nem, uram.

— Akkor pofa be! — válaszolta Koroshen. — Akkor visítson, ha segítségre van szüksége! Már így is több a dolgunk annál, mint amit meg tudunk csinálni.

— Rendben.

Hirtelen ráébredtem, hogy nekem is több a gondom annál, mint amivel meg tudok birkózni. Miközben Koroshennel beszéltem, visszakapcsoltam a képernyőre az összes katonám irányjelzőjét. Szinte a teljes szakasz egy helyre gyűlt össze. Odanéztem, így a tanúja lehettem, amint az első osztag, ember ember után, szépen eltűnik a képernyőről. Először Brumby irányjelzője aludt ki.