Arthur Clarke - A gyermekkor vége

(— Mit szólsz, milyen szerencsénk van? — súgta a Reuter a BBC-nek. — Fontos politikai bejelentésre készül.

Felismerem a tüneteket.) — És más okok is arra késztettek bennünket, hogy az emberi faj mozgását a Földre korlátozzuk. Figyeljenek!

A fények elhomályosultak, majd kialudtak, s eközben egy tejszínű köd formálódott ki a terem közepén, amely lassanként csillagok örvényévé állt össze — spirális csillagköddé, amelyet a szemlélő kívülről, a legkülső napján is messze túlról látott.

— Ezt a látványt nem látta még emberi szem — hallatszott Karellen hangja a sötétben. — A saját Világegyetemüket látják, azt a Galaxist, amelynek a Nap csupán csak egyik tagja, méghozzá úgy, mintha félmillió fényév távolából szemlélnék.

A bejelentést hosszúra nyúlt csend követte. Amikor Karellen folytatta, volt valami a hangjában, amire nem egészen illett sem az a szó, hogy szánalom, sem az, hogy megvetés.

— Önök, emberek, meglehetősen alkalmatlannak mutatkoztak arra, hogy megbirkózzanak a saját kis bolygójuk problémáival. Amikor mi idejöttünk, önök már eljutottak oda, hogy elpusztítsák magukat azzal az erővel, amit a tudomány elhamarkodottan a kezükbe adott. Ha mi nem lépünk közbe, a Föld ma már radioaktív pusztaság volna.

Most béke honol a világukon, s a faj egységben él. Nemsokára eljutnak a civilizáltságnak arra a fokára, hogy a mi segítségünk nélkül is működtetni tudják a bolygójukat. A végén akár az egész Naprendszer — mondjuk, hogy ötven hold és bolygó — ügyeit is kézbe tudják venni. De komolyan el tudják képzelni, hogy valaha is elboldogulnak ezzel?

A csillagköd kitágult. Magányos csillagok röppentek fel, majd tűntek el egy pillanat alatt, akár egy kovácsműhelyben a szikrák. És minden illékony szikra egy-egy nap volt, ki tudja, hány keringő világgal körülötte…

— Ebben az önök galaxisában nyolcvanhétezer-millió nap van-, mondta tovább csendesen Karellen. — De még e számjegy ismeretében is csak halvány fogalmuk lehet az űr határtalanságáról. Ezzel szembeszállni egyenlő lenne a hangyák igyekezetével, ha azok a világ összes sivatagának összes homokszemét akarnák felcímkézni és osztályokba sorolni.

Önök, fejlődésük jelen szakaszában, nem tudnak megfelelni e rendkívüli kihívásnak. Én többek között azt a feladatot kaptam, hogy megoltalmazzam önöket a csillagok között található erőktől és energiáktól, melyek mindent felülmúlnak, amit önök valaha is el tudnak képzelni. A Galaxis örvénylő tűzködei kifakultak, s a némán figyelő nagy teremben újra kigyulladt a fény. Karellen elindult kifelé; az audiencia véget ért. Aztán az ajtóban megállt, s visszanézett az elnémult sokaságra. — Ha keserű is a gondolat, szembe kell nézniük vele. Egy napon birtokba vehetik a bolygókat… de a csillagok nem az emberért vannak.

A csillagok nem az emberért vannak. Igen, nyilván bosszantja őket, hogy így becsapták az orruk előtt az égi ajtókat — de meg kell tanulniuk, hogy szembenézzenek az igazsággal… vagy legalábbis az igazságból annyival, amennyit irgalmas lélekkel el lehet árulni nekik.

Karellen a sztratoszféra magányos magasságaiból lenézett a világra és az emberekre, akiket az ő vonakodó felügyelete alá helyeztek. Végiggondolta mindazt, ami még előttük áll, s hogy mivé lesz ez a világ alig tucatnyi év múlva.

Sohasem fogják megtudni, milyen szerencsések voltak. Az Emberiség egyetlen élettartamnyi idő alatt annyi boldogságot kapott, amennyit egy faj megkaphatott egyáltalán. Ez volt az Aranykor. De az arany egyszersmind a napnyugta s az ősz színe is; és csak Karellen füle hallotta meg a téli viharok első nyögéseit.

És azt is csak Karellen tudta, hogy az Aranykor milyen feltartóztathatatlan gyorsasággal száguld a végéhez.

— Ezt nézd! — csattant fel George Greggson, és Jean elé dobta az újságot. Ő utánakapott, de az újság leesett, és közönyösen szétterült a reggelizőasztalon. Jean nyugodtan elkente a dzsemet, majd elolvasta a sértő részt, s közben mindent elkövetett, hogy észrevegye benne a sértést. Az ilyesmiben nem volt valami ügyes, mert túlontúl gyakran értett egyet a bírálatokkal. Ezeket az eretnek nézeteket rendszerint megtartotta magának, és nemcsak a béke meg a nyugalom kedvéért. George minden további nélkül elfogadta tőle (vagy bárki mástól) a dicséretet, de rögtön lesújtó kioktatásban részesült művészi tudatlanságáért, ha bármiféle kritikával merészelte illetni a munkáját.

Kétszer is elolvasta a tudósítást, aztán föladta. Kifejezetten dicsérő volt, ezt meg is kellett mondania.

— Úgy ír, mint akinek tetszett az előadás. Mi miatt morogsz?

— Emiatt! — horkant fel George, s hüvelykujjával a hasáb közepére bökött. — Olvasd csak el még egyszer!

— „Különösen szemet pihentetők voltak a balett-jelenet hátterének finom pasztellzöldjei.” És?

— Nem zöldek voltak! Rengeteg időt áldoztam rá, hogy megtaláljam a kéknek pontosan azt az árnyalatát! És akkor mi történik? Vagy valamelyik átkozott mérnök felborítja a színegyensúlyt, vagy kancsal készüléket kapott az a hülye kritikus! Hé, a mi készülékünkön milyen színűnek látszott?

— Hát… nem emlékszem rá — vallotta be Jean. — Baba akkortájt kezdett nyöszörögni, úgyhogy ki kellett mennem, hogy megnézzem, mi baja.

— Aha — mondta erre George, s visszasüllyedt szelíden fortyogó nyugalmába. Jean tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az újabb robbanás. Úgy is volt; de ez már sokkal szelídebbnek mutatkozott.

— Kitaláltam egy új meghatározást a tévére — dünnyögte George mogorván. — Ez az az eszköz, amely gátolni hivatott a kommunikációt művész és közönsége között.

— Mit akarsz?! — vágott vissza Jean. — Vissza akarod hozni az élő színházat?

— Miért ne? — kérdezte George. — Éppen hogy ezen töröm a fejem. Ugye, tudsz arról a levélről, amit Új— Athénből kaptam? Megint írtak. És most válaszolni fogok.

— Csak nem? — kérdezte Jean ijedten. — Hiszen azok csupa hóbortos különcök…

— Ennek csak egy módon lehet utánajárni. Az elkövetkező két hétben el akarok menni hozzájuk. Meg kell mondanom, hogy az írások, amiket publikálnak, teljesen épeszűnek hatnak. És van köztük néhány igazán jó ember.

— Ha azt várod tőlem, hogy ezentúl szabad tűzön fogok főzni, és állatbőrökbe öltözöm, akkor…

— Jaj, ne butáskodj! Azok a történetek merő képtelenségek! A telepen minden megvan, ami igazán szükséges a civilizált élethez. Csak a fölösleges sallangokban nem hisznek, ennyi az egész. Különben is, évek óta nem láttam a Csendes-óceánt. Fogjuk fel kirándulásnak.

— Ebben egyetértek veled — mondta Jean. — De sem Öcsiből, sem Babából nem szeretnék polinéz vadembert nevelni.

— Nem lesznek azok — szögezte le George. — Ezt megígérhetem. Igaza volt, bár nem úgy, ahogy ő gondolta.

— Ahogy már a levegőből láthatta, a Telep két szigetből áll, melyeket egy töltés köt össze — mondta a kis ember a veranda túlsó végében. — Ez itt Athén, a másikat meg Spártának kereszteltük el. Elég vad, sziklás vidék, remek helyszín mindenféle edzésre, sportolásra. — A szeme éppen csak odavillant a látogató derekára, de George ettől is összerándult a nádszékben. — Spárta egyébként egy kialudt vulkán. Legalábbis ezt mondják a geológusaink, haha! De térjünk vissza Athénre! A Telepnek az az elképzelése, ahogy már sejtheti is, hogy egy független, erős, saját művészi hagyományokkal rendelkező, kulturális csoportot alakítson ki. Hangsúlyoznom kell, hogy sok előzetes kutatás kellett ahhoz, hogy belevágjunk ebbe a vállalkozásba. Itt valójában egyfajta társadalomtudományi alkalmazás folyik, méghozzá olyan rendkívül bonyolult matematikai alapokon, hogy én meg sem próbálok ügy tenni, mintha érteném a dolgot. Annyit mindenesetre tudok, hogy matematikusszociológusok számították ki, mekkora legyen a Telep, hányféle embertípus éljen benne, és mindenekelőtt, hogy miféle alkotmány hivatott biztosítani a Telep hosszú távú stabilitását.