Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Mindeddig a konfliktus a szobrászatban, a zenében, az irodalmi kritikában és a filmgyártásban hozott valamirevaló eredményeket. Azt azonban még nem lehetett látni, hogy a történelmi kutatást végző csoport beváltja-e a felbujtók reményeit; nekik ugyanis leplezetlenül az volt a szándékuk, hogy visszaszerzik az emberiség saját eredményeibe vetett hitét. A festészet tovább sorvadozott, mintegy alátámasztva azok véleményét, akik szerint a művészet statikus, kétdimenziós formáinak már nincs létjogosultsága.

Megfigyelhető volt — bár kielégítő magyarázat még nem született rá —, hogy az időnek fontos szerepe van a Telep legsikeresebb művészi teljesítményeiben. Még a szobrok között is ritka volt a mozdulatlan műalkotás.

Andrew Carson nyugtalanító tömegei és vonalai az ember figyelő tekintete előtt változtak lassan, az elme által felfogható komplex mintázatnak megfelelően, még akkor is, ha a mű megértése nem volt tökéletes. Carson némi joggal állította, hogy ő az egy évszázaddal korábbi „mobilokat” vitte el a végsőkig azzal, hogy összeházasította a szobrászatot és a balettet.

A Telepen folyó zenei kísérletek többsége foglalkozott meglehetős tudatossággal azzal a jelenséggel, amit „időköz”-nek lehetne nevezni. Mi a legrövidebb hangjegy, amit az elme még meg tud ragadni — vagy a leghosszabb, amit unalom nélkül elviselhet? Lehet-e módosítani az eredményt szabályozással vagy megfelelő hangszereléssel? Ilyesféle kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, és az érveik nem voltak pusztán akadémikusak. A végén pedig rendkívül érdekes kompozíciók születtek. De a legsikeresebb tapasztalatokat a korlátlan lehetőségekkel bíró rajzfilmművészetben szerezte meg Új— Athén. A Disney óta eltelt száz év sok mindent hagyott elvégezetlenül a minden médiumok legrugalmasabbikában. Ha csak a realisztikus oldalát nézzük, az elkészült produktumot nem lehetett megkülönböztetni az igazi fényképtől — ami persze kiváltotta azok megvetését, akik az elvonatkoztatás felé fejlesztették tovább a rajzfilmet.

A mindeddig legkevesebbet alkotó művész— és tudóscsoport vonzotta a legnagyobb érdeklődést — és váltotta ki a legnagyobb ijedelmet. Ez a csoport a „totális azonosuláson” dolgozott. Tevékenységéhez a film története adta a kulcsot. Előbb a hang, aztán a szín, majd a sztereoszkópfa s végül a cinerama tette, hogy a jó öreg „mozi”

maga is egyre inkább hasonlított a valóságra. Hogy hol a történet vége? Nyilván ott következik be a végső stádium, akol a közönség elfelejti, hogy ő most közönség, és részévé válik a cselekménynek. Hogy ez bekövetkezzék, célba kell venni minden érzékszervet — sokan még a hipnotizálást is célszerűnek tartották. Ha sikerült elérni a célt, az ember tapasztalati világa rendkívül kiszélesedett. Az illető — legalábbis egy időre — egy másik emberré válva vehetett részt minden elképzelhető, valóságos vagy képzeletbeli kalandban. De lehetett akár növény vagy állat is, ha sikerült elkapni és rögzíteni más élőlények érzékszervi benyomásait. És ha véget ért a „program”, az emberben olyan eleven emlék maradt róla, mint minden más élményéről, amit a valóságos életben szerzett — tulajdonképpen meg sem tudta különböztetni a valóságtól.

A jövő kilátása káprázatos volt. Sokan egyenesen rémítőnek találták, és csak abban bíztak, hogy a vállalkozás kudarcba fullad. A szívük mélyén azonban tudták, hogy ha a tudomány valamit lehetségesnek kiált ki, akkor annak végső megvalósítása elkerülhetetlen…

Ilyen volt tehát Új-Athén; és ilyesmikről álmodozott. Azzá szeretett volna válni, ami a régi Athén lehetett volna, ha a rabszolgák helyett gépekkel dolgoztat, s a babonák helyébe a tudományt lépteti. De hogy sikerülni fog-e a kísérlet, azt még nagyon korai lett volna megjósolni.

Jeffrey Greggson azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik ez idő szerint még nem érdeklődtek esztétikai vagy tudományos kérdések iránt — melyek pedig a legfőbb elfoglaltságot jelentették a szüleinek. Ő tisztán személyes okokból támogatta a Telepet. A tenger — amely egyik irányban sem volt néhány kilométernél messzebb — elbűvölte. Rövid életének nagy részét a kontinens belsejében töltötte, s még újdonság volt számára, hogy mindenütt víz veszi körül. Jó úszó volt, s barátaival együtt gyakorta indult felfedező bicikliútra a lagúna sekély vizében, amikor is mindig magával vitte a békauszonyát és a maszkját. Jean eleinte nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól, de miután néhányszor ő is lemerült, már nem félt a tengertől és fura teremtményeitől, és hagyta, hadd szórakozzon Jeffrey kedvére — azzal a kikötéssel, hogy soha nem megy egyedül úszni.

A Greggson-ház másik tagja, aki csak helyeselni tudta a változást, Fey volt, a csodaszép, aranysárga vizsla; az eb hivatalosan George-é volt, de csak ritkán lehetett elszakítani Jeffreytől. Elválaszthatatlanok voltak, mind nappal, mind — ha Jean nem avatkozott bele — éjszaka. Fey csak akkor maradt otthon, ha Jeffrey biciklitúrára indult; ilyenkor nyugtalanul kifeküdt az ajtó elé, s orrát a mancsára fektetve, szomorú, párás szemmel fürkészte az utat. Ez eléggé megalázó volt George-nak, aki szép kis summát fizetett érte meg a pedigréjéért. Úgy látszott, meg kell várnia a következő nemzedéket — ami három hónap múlva volt esedékes —, hogy végre neki is legyen saját kutyája. Jeannek e téren más szempontjai voltak. Ő is szerette Feyt, de úgy gondolta, egy vadászkutya éppen elég a háznál.

Csak Jennifer Anne nem döntötte még el, tetszik-e neki a Telep, Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, mivel ő a kiságya műanyag lapjain kívül még semmit sem látott a világból, és jóformán még csak nem is gyanította, hogy ez a hely létezik egyáltalán a világon.

George Greggson nem sokat törődött a múlttal; túlontúl lefoglalták a jövőt illető tervei, és lekötötte a munkája meg a gyerekei. Valóban csak elvétve fordult elő, hogy gondolatai visszakalandoztak arra az évekkel ezelőtti afrikai éjszakára — és soha nem beszélt róla Jeannel. Közös megegyezéssel kerülték a témát, és soha többé nem látogatták meg Boyce-ékat, pedig többször is hívták őket. Évente új és új kifogásokat mondtak Rupertnek a telefonba, aki utóbb már nem is zaklatta őket. Maiával való házassága, általános meglepetésre, továbbra is boldognak látszott.

Annak az estének köszönhetően Jeanben megszűnt minden vágy arra, hogy belekontárkodjék a tudomány határain kívül eső rejtélyekbe. Teljesen eltűnt belőle az a naiv és kritikátlan csodálat, ami addig Ruperthez és a kísérleteihez vonzotta. Talán meggyőzte magát, s több bizonyítékra már nem volt szüksége; George okosabbnak látta, ha nem kérdezősködik utána. Olyan volt ez, mintha az anyai gondok minden ilyen érdeklődést kitöröltek volna Jeanből.

George tudta, hogy soha meg nem oldódó titkok miatt kár idegeskedni, de néha felriadt az éjszaka csendjében, és ilyenkor elgondolkodott. Eszébe jutott, amikor összetalálkozott Jan Rodricks-szal Rupert házának a tetején, s felrémlett benne az a néhány szó, amit az egyetlen olyan emberi ténnyel váltott, aki sikerrel dacolt a főkormányzók tilalmával. Arra gondolt, hogy a természetfölötti birodalmában nincs semmi, ami hátborzongatóbb volna, mint az a szikár tudományos tény, hogy noha közel tíz éve már, hogy Jannel beszélgetett, a messzi világban járó utazó azóta csak néhány nappal lett öregebb.