Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Ilyen és hasonló kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, miközben folytak az előkészületek. Semmit sem tudtak az őket meglátogatni szándékozó főkormányzóról, de feltételezték, hogy a kultúrát minden mennyiségben magába tudja fogadni. Legalább megpróbálkoznak a kísérlettel, az áldozat reakcióit pedig egy sereg éles elméjű egyén fogja nagy érdeklődéssel figyelni. A tanács soros elnöke egy Charles Yan Sen nevű filozófus volt; a csúfondárosságra hajlamos, de alapjában véve vidám ember, még hatvanéves sem lévén, élete felszálló ágában volt. Platón a filozófus államférfi megtestesülésének tartotta volna, Sen azonban egyáltalán nem méltányolta Platónt, akiről többé-kevésbé az volt a véleménye, hogy igencsak hamis színben tüntette fel Szókratészt. Azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik eltökélték, hogy a lehető legjobban kihasználják e látogatást, ha másért nem, hát azért, hogy megmutassák a főkormányzóknak: az emberekben még rengeteg kezdeményező erő van, még nincsenek — az ő szavával élve — „teljesen háziasítva”.

Athénban semmit sem csináltak a demokratikus játékszabályok legfőbb letéteményese, azaz a megfelelő bizottság nélkül. Valaki egyszer úgy jellemezte a Telepet, mint egymásba kapcsolódó bizottságok rendszerét.

De a rendszer működött, hála Athén igazi megalapítói, a szociálpszichológusok türelmes stúdiumainak. A közösség nem volt túl nagy, így aztán a működtetésébe mindenki be tudott kapcsolódni valahol, és polgár lehetett a szó legigazibb értelmében.

Szinte elkerülhetetlen volt, hogy George a művészi hierarchia élenjáró személyiségeként tagja legyen a fogadóbizottságnak. Ő azonban túl is biztosította magát oly módon, hogy titokban meg is tett érte mindent. Ha a főkormányzók tanulmányozni akarták a Telepet, hát ő meg a főkormányzókat akarta tanulmányozni. Jean nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól. Ama Boyce-éknál átélt éjszaka óta valami meghatározhatatlanul ellenséges érzést táplált a főkormányzók iránt, bár az okát nem tudta volna megmondani. Csak azt kívánta, hogy minél kevesebb dolguk legyen egymással; neki a sziget egyik legfőbb vonzereje éppen a feltételezett függetlensége volt. Félelem ébredt benne amiatt, hogy ezt a függetlenséget veszély fenyegetheti.

A főkormányzó — mindazok csalódására, akik valami látványosabb jelenetre számítottak — egy közönséges, emberkéz gyártotta repülőn, mindenféle szertartást mellőzve érkezett meg. Akár maga Karellen is lehetett volna, hiszen igazából soha senki nem tudta megkülönböztetni egyik főkormányzót a másiktól — valamennyien egyetlen alapminta másolatainak látszottak. Meglehet, valami ismeretlen biológiai eljárás eredményeképpen azok is voltak.

Az első nap elmúltával a szigetlakók már föl sem nagyon figyeltek, amikor a hivatalos autó városnéző körútja során elberregett mellettük. A látogató neve — Thanthalteresco — a széles körű használatra eléggé nehézkesnek bizonyult, ezért egykettőre elkeresztelték „az inspektornak”. A név meglehetősen pontos volt, tekintve a statisztikák iránti kíváncsiságát és étvágyát.

Charles Yan Sen jóval éjfél után kimerülten kísérte vissza az inspektort a szállásául szolgáló repülőgéphez.

Nem is vitás, hogy mialatt ember házigazdái az alvás gyarló szenvedélyének hódoltak, ő végigdolgozta az éjszaka hátralévő részét.

Sen asszony idegesen üdvözölte hazatérő férjét. Hűséges társai voltak egymásnak, noha a férjnek megvolt az a bohókás szokása, hogy vendégek jelenlétében Xantippének hívta a feleségét. Az asszony már nemegyszer fenyegette azzal, hogy ő sem marad adósa, s egyszer még megkínálja egy csésze bürökfőzettel, de szerencsére az efféle teák kevésbé voltak ismertek Új-Athénban, mint a régiben.

— Sikeres nap volt? — kérdezte az asszony, amikor a férje letelepedett a késői vacsora mellé.

— Azt hiszem… ámbár az ember sohasem tudhatja, mi játszódik le ezekben a nem mindennapi elmékben.

Láthatóan érdeklődött, még bókolt is. Egyébként elnézését kértem, amiért ide nem hívtam meg, amire azt mondta, hogy nagyon is megérti, ő sem szeretné beverni a fejét a plafonunkba.

— Ma mit mutattál meg neki?

— A Telep hétköznapi oldalát, amit ő nem talált olyan unalmasnak, mint én szoktam. Minden elképzelhető kérdés érdekelte a termelésről, meg hogy hogyan tartjuk egyensúlyban a költségvetésünket, az ásványkészleteinket, a születési arányt, hogy miből fedezzük az élelmünket és így tovább. Szerencsére velem volt Hamison, a titkár; ő betéve tudja az összes éves jelentést a Telep fennállása óta. Hallanod kellett volna, hogyan dobálóztak a statisztikai adatokkal! Az inspektor kölcsönkérte valamennyit, és én akármibe lefogadnám, hogy holnap képes lesz a fejünkre olvasni bármelyik számot. Én rettenetesen nyomasztónak találom az efféle szellemi mutatványokat.

Ásított, és ímmel-ámmal csipegetni kezdte az ételt.

— A holnapi nap minden bizonnyal érdekesebb lesz. Meglátogatjuk az iskolákat és az Akadémiát. A változatosság kedvéért akkor majd én teszek föl kérdéseket. Tudni szeretném, hogyan nevelik fel a főkormányzók a gyerekeiket — feltéve persze, hogy vannak gyerekeik.

Ez nem tartozott azok közé a kérdések közé, melyekre Charles Sen valaha is választ kapott, de más vonatkozásokban az inspektor figyelemre méltóan beszédesnek bizonyult. Öröm volt látni, hogyan tér ki az ügyetlenül feltett kérdések elől, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban váljék kifejezetten gyanútlanná.

Az első, valóban közvetlen hangú beszélgetés akkor játszódott le köztük, amikor elhajtottak a Telep egyik fő büszkeségének számító iskolából.

— Nagy felelősséget ró ránk, hogy e fiatal koponyákat felkészítsük a jövőre — jegyezte meg dr. Sen. — Az ember, szerencsére, nagyon is rugalmas lény; maradandó károsodást csak rendkívül hátrányos neveléssel lehet előidézni nála. Ha netalán tévesek lennének is a végső céljaink, áldozati báránykáink minden bizonnyal ki fogják heverni. És ahogy ön is látta, tökéletesen boldognak látszanak. Kis szünetet tartott, majd ravaszkásan fölpillantott a mellette ülő, toronyként felmagasodó alakra. Az inspektort tetőtől talpig valami ezüstösen fénylő öltözék fedte, nehogy egy porcikáját is közvetlenül érje az éles napfény. Sen doktor tudta, hogy a sötét szemüveg mögül óriási szemek figyelik mindenféle érzelem nélkül — vagy olyan érzelmekkel, melyeket ő sohasem fog megérteni. — Én úgy képzelem, hogy a mi gyereknevelési gondjaink nagyon hasonlók azokhoz, amiket önök tapasztalnak az emberi fajjal kapcsolatban. Nem gondolja?

— Bizonyos szempontokból — ismerte el komoran a főkormányzó. — Más vonatkozásból azonban jobb párhuzamot kínál az önök gyarmati birodalmainak a történelme. A római és a brit birodalom ilyen szempontból mindig is roppant érdekesnek tűnt a számunkra. India esetét különösen tanulságosnak véljük. Köztünk és a britek indiai szerepe között az a fő különbség, hogy nekik valójában nem volt okuk rá, hogy odamenjenek, nem voltak tudatos céljaik, leszámítva az olyan közönséges és múlékony indítékokat, mint a kereskedelem vagy a többi európai hatalommal való ellenséges viszony. Egy egész birodalom urai lettek, még mielőtt tudták volna, mit kezdjenek vele, és sohasem voltak igazán boldogok, míg meg nem szabadultak tőle.

— És önök is megszabadulnak majd a birodalmuktól, ha eljön az ideje? — kérdezte Sen doktor, nem tudván ellenállni az alkalom csábításának.