Arthur Clarke - A gyermekkor vége

— A legcsekélyebb tétovázás nélkül — válaszolta az inspektor. Sen doktor nem erőltette tovább a témát. Ez az őszinte válasz csöppet sem volt hízelgő — de különben is, megérkeztek az Akadémiához, ahol az összegyűlt pedagógusok már nagyon várták, hogy egy valódi, hús-vér főkormányzón próbálják ki a szellemességüket.

— Ahogy tisztelt kollégánk elmondja majd önnek — kezdte Chance professzor, az új-athéni egyetem dékánja —, nekünk az a fő törekvésünk, hogy népünk elméjét készenléti állapotban tartsuk, s hogy alkalmassá tegyük őket a képességeik felismerésére. Attól tartok, hogy e szigeten túl — intett lemondóan, mintegy jelezve a bolygó fennmaradó részét — az emberi faj már elvesztette a kezdeményezőkészségét. Békében, bőségben él, de távlatok nélkül.

— Míg itt, ugyebár?… — vetette közbe a főkormányzó nyájasan. Chance professzor — akiben nem volt humorérzék, s ezt ő maga is sejtette — gyanakvó pillantást vetett a látogatójára.

— Mi itt — folytatta — nem szenvedünk attól a régi rögeszmétől, hogy a tétlenség bűn. De azt sem gondoljuk, hogy elegendő, ha passzív befogadói vagyunk a szórakoztatásnak. E szigeten egy ambíciója van mindenkinek, amit nagyon egyszerűen ki lehet fejezni: tenni valamit, bármilyen kicsinységet, de jobban, mint mások. Ez persze olyan eszmény, amit nem érhetünk el mindannyian, de ebben a mai világban már az is nagy dolog, hogy van eszményünk. Hogy megvalósítsuk, az sokkal kevésbé fontos.

Az inspektor nem mutatott hajlandóságot a válaszolásra. Védőöltözetét már levetette, de sötét szemüvegétől még itt, a tanácsteremben sem szabadult meg. A dékán azon töprengett, vajon lelkileg van-e szüksége rá, vagy egyszerűen csak álcázni akarja magát vele. Annyi bizonyos, hogy alaposan megnehezítette az amúgy is nehéz feladatot, vagyis hogy olvasni tudjanak a főkormányzó gondolataiban. Mindenesetre nem látszott rajta, hogy haragudna a rázúdított, kihívó kijelentések vagy bíráló megjegyzések miatt, melyeket a fajtája Földdel kapcsolatos, nagyjából sejthető politikája váltott ki.

A dékán már azon volt, hogy keményebb támadásba lendül, amikor Sperling professzor, a természettudományi kar vezetője, úgy döntött, hogy háromszemélyessé tágítja a küzdelmet.

— Ahogy nyilván ön is tudja, uram, kultúránk egyik nagy kérdése a művészet és a tudomány kettőssége. Én nagyon szeretném tudni, mi erről az önök véleménye. Osztják-e azt a nézetet, miszerint minden művész abnormális? Hogy munkásságuk, de legalábbis a mögötte meghúzódó késztetés egy mélyen beágyazódott pszichés kielégületlenség eredménye?

Chance professzor feltűnően megköszörülte a torkát, de az inspektor megelőzte.

— Nekem azt mondták, hogy bizonyos fokig minden ember művész, vagyis hogy ha kezdetleges szinten is, de mindenki létre tud hozni valamit. Tegnap például az önök iskoláiban megfigyeltem, milyen hangsúlyt kap az önkifejezés a rajzolásban, festésben és modellezésben. Az erre való késztetés elég általánosnak látszott, még azoknál is, akiket szemmel láthatóan tudományos pályára szánnak. Tehát ha minden művész abnormális, és minden ember művész, akkor itt egy érdekes szillogizmussal állunk szemben…

Mindenki azt várta, hogy befejezze a gondolatot. De a főkormányzók fölöttébb tapintatosak tudtak lenni, ha érdekeik úgy kívánták.

Az inspektor kitűnően vette azt az akadályt, amit a szimfonikus hangverseny jelentett, amit nem minden esetben lehetett elmondani a hallgatóság embertagjairól. A közízlésnek tett egyetlen engedmény Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája volt; amúgy a program erőnek erejével modern akart lenni. De az előadás, minden mellékszempontot figyelmen kívül hagyva, remek volt, hiszen a Telep nem alaptalanul hencegett azzal, hogy náluk játszik a világ néhány legnagyszerűbb muzsikusa. Egymással vetélkedő komponisták civakodtak a dicsőségért, hogy bekerülhessenek a műsorba, bár akadtak cinikus alakok is, akik megkérdőjelezték, hogy ez valóban dicsőség volna. Mert tény, hogy az emberek legjobb tudomása szerint a főkormányzók botfülűek voltak.

Mindazonáltal megfigyelték, hogy a koncert után Thanthalteresco megkereste a jelen lévő három zeneszerzőt, és gratulált nekik azért, amit ő az illetők „átlagon felüli eredetiségének” nevezett.

Ettől mindhárman örömtől ragyogó, de kissé zavart ábrázattal vonultak vissza.

George Greggsonnak csak a harmadik napon nyílt alkalma rá, hogy találkozzon az inspektorral. A színház nem valami egytálételt, sokkal inkább egyfajta fatányérost kínált: két egyfelvonásost, egy világhírű színész jelenetét és egy balettszámot. Mindezt remek előadásban, úgyhogy nem vált be az egyik kritikus jóslata, miszerint „most legalább meglátjuk, tudnak-e ásítani a főkormányzók”. Sőt, az inspektor többször is nevetett, méghozzá a kellő időben.

És mégis… senki sem lehetett biztos a dologban. Ahogy egy antropológus is részt vehet valamely primitív törzsi szertartásban, a főkormányzó is alakíthatott nagyot, pusztán a logikájával követve az előadást, miközben idegen érzelmei érintetlenek maradtak. Az, hogy a megfelelő hangokat bocsátotta ki, és úgy reagált, ahogy elvárták tőle, valójában nem bizonyított semmit.

Bár George eltökélte, hogy beszélni fog az inspektorral, terve kudarccal végződött. Az előadás után váltottak ugyan néhány bemutatkozó szót, de aztán a látogatót elsodorták. Egyszerűen nem lehetett elszakítani a slepptől, és George végül elkeseredetten, csalódottan hazament. Azt ugyan maga sem tudta, mit mondott volna, ha alkalma nyílik rá, de azt valahogy érezte, hogy rá tudta volna terelni a szót Jeffre. De lám, elmúlt a lehetőség.

Két napig tartott a rosszkedve. Az inspektor repülőgépe elment, a kölcsönös tiszteletadás nyilatkozatai közepette, még mielőtt bármiféle folytatás lehetősége mutatkozott volna. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Jeffet megkérdezze, és nyilván a fiú is csak hosszas töprengés után mert George-hoz fordulni.

— Papa — kérdezte, nem sokkal a lefekvés előtt —, te ismered a főkormányzót, aki ellátogatott hozzánk?

— Igen — válaszolta George mogorván.

— Szóval eljött az iskolánkba is, és hallottam, amikor beszélt az egyik tanárral. Nem nagyon értettem, amit mondott, de azt hiszem, megismertem a hangját. Ő volt az aki szólt, hogy fussak amikor jött a nagy hullám.

— Egészen biztos vagy benne?

Jeff egy pillanatra elbizonytalanodott.

— Nem egészen… de ha nem ő, akkor egy másik főkormányzó volt. Nem tudom, nem kellett volna-e megköszönnöm neki. De már elment, igaz?

— Igen — felelte George. — Attól tartok, elment. De talán van még egy esélyünk. Most pedig légy jó fiú, bújj az ágyba, és ne gondolj rá többé.

Amikor Jeff már biztonságos távolságban volt, és Jenny mellett is véget ért a szolgálat, Jean leült George széke mellé, a kis szőnyegre, s hátát a férje lábának támasztotta. George bosszantóan szentimentálisnak találta Jeannek ezt a szokását, de jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy szóvá tegye. Azért, amennyire lehetett, elhúzta a térdét.

— Most mi a véleményed? — kérdezte Jean fáradt, színtelen hangon. — Hogy valóban megtörtént?

— Megtörtént — felelte George —, de lehet, hogy bolondok vagyunk, amiért így izgatjuk magunkat miatta.

Végtére is a legtöbb szülő hálás volna, és természetesen én is hálás vagyok. Lehet, hogy pofonegyszerű a magyarázat. Tudjuk, hogy a főkormányzókat érdekli a Telep, tehát nyilván szemmel tartották a műszereikkel, noha nem ezt ígérték. Tegyük fel, hogy egyikőjük épp akkor szaglászott körbe a messzelátó szerkentyűjükkel, és meglátta a közeledő hullámot. Egészen normális dolog, hogy figyelmezteti azt, aki veszélyben van.