Arthur Clarke - A gyermekkor vége

— Átnéztem az összes feljegyzésünket — jelentette Rashaverak. Nem ismerünk ilyen világot, sem ilyen napkombinációt. Ha a mi Világegyetemünkön belül volna, a csillagászok még akkor is észlelték volna, ha kívül esik a hajóink útvonalán.

— Ezek szerint elhagyta a Galaxist.

— Igen. Vagyis már nem lehet messze az idő.

— Ki tudja? Hiszen csak álmodik. Ha ébren van, most is ugyanolyan, mint régen. Ez még csak az első szakasz. Idejében meg fogjuk tudni, ha kezdetét veszi a változás.)

— Egyszer már találkoztunk, Greggson úr — szólt a főkormányzó ünnepélyesen. — A nevem Rashaverak. Nem kétséges, hogy emlékszik rám.

— Igen — felelte George. — Azon az estélyen, Rupert Boyce-nál. Természetesen nem felejtettem el. És úgy gondoltam, újra találkoznunk kellene.

— Mondja el… miért kérte ezt a kihallgatást?

— Azt gondolom, ön is tudja.

— Talán… de mindkettőnknek segítene, ha elmondaná a saját szavaival. Lehet, hogy ez fölöttébb meglepi önt, de én is igyekszem felfogni a történteket, s némely vonatkozásban éppoly tudatlan vagyok, mint ön. George döbbenten bámult a főkormányzóra. Ez a gondolat soha még csak meg sem fordult a fejében. Tudat alatt meg volt győződve róla, hogy a főkormányzóké minden tudás és minden hatalom, s hogy ők értik, s talán felelősek is mindazért, ami Jeffel történik.

— Úgy vélem — folytatta George —, hogy önök is látták azokat a beszámolókat, amelyeket a sziget pszichológusának küldtem, vagyis tudnak az álmokról.

— Igen, — tudunk róluk.

— Egy percig sem hittem, hogy ezek csak amolyan gyermeki képzelődések. Olyan hihetetlenek voltak, hogy — tudom, nevetségesen hangzik — kell lennie valóságalapjuknak.

George nyugtalan pillantást vetett Rashaverakra, mert maga sem tudta, megerősítő vagy tagadó választ szeretne-e hallani. A főkormányzó egy szót sem szólt, csak nézett rá szenvtelen, nagy szemével. Majdnem szemtől szemben ültek egymással, mert a — nyilván efféle kihallgatások számára kialakított — szoba kétszintes volt; a főkormányzó masszív székét egy jó méterrel lejjebb helyezték el, mint George-ét. Barátságos gesztus volt ez, megnyugtatta azokat az embereket, akik e találkozásokat kérvén ritkán voltak valami kellemes hangulatban.

— Aggódtunk, de először még nem ijedtünk meg igazán. Jeff ébren tökéletesen normálisnak látszott, szemmel láthatóan nem zavarták meg az álmai. Aztán egy éjszaka… — George elbizonytalanodva, védekezően pillantott a főkormányzóra. — Én sohasem hittem a természetfölötti dolgokban; nem vagyok tudós, de úgy gondolom, hogy mindenre van ésszerű magyarázat.

— Van — szögezte le Rashaverak. — Tudom, mit látott; én is végignéztem.

— Kezdettől fogva gyanítottam. Pedig Karellen megígérte, hogy nem fognak kémkedni utánunk a műszereikkel. Miért szegte meg az ígéretét?

— Nem szegtem meg. A felügyelő azt mondta, hogy az emberi fajt nem tartjuk többé megfigyelés alatt. Ezt az ígéretet be is tartottuk. Én csak a gyerekeit figyeltem, nem magát.

Jó néhány másodpercbe telt, mire George ráeszmélt, miféle burkolt célzást rejtenek Rashaverak szavai.

Akkor lassan kifutott a vér az arcából.

— Úgy érti?… — Elvékonyodó hanggal kapott levegő után, s újra kellett kezdenie a mondatot. — Az Isten szerelmére, hát mik az én gyerekeim?

— Éppen ezt próbáljuk kideríteni — felelte Rashaverak ünnepélyesen.

Jennifer Anne Greggson, aki újabban Baba névre hallgatott, szorosan lehunyt szemmel feküdt a hátán. Már régóta nem nyitotta ki a szemét, s nem is fogja többé, mert a látvány immár oly fölösleges a számára, mint a fénytelen óceánmélységek sok érzékszervű teremtményeinek. Tudott az őt körülvevő világról, s ami azt illeti, ennél sokkal több dologról is tudott.

A fejlődés valami megmagyarázhatatlan trükkjéből kifolyólag egyetlen reflexet azért megőrzött kurta csecsemőkorából. A csörgő, amely egykor úgy felvidította, most szünet nélkül, de egyfajta bonyolult, mindig változó ritmus szerint szólt a kiságyában. E fura szinkópálás riasztotta föl Jeant az álmából, s űzte át a gyerekszobába. De abban már nemcsak a hang volt a ludas, hogy sikoltozva szólongatta George-ot.

A látvány tette, ahogy e közönséges, tarka színekben pompázó csörgő rángatózott állhatatosan a levegőben, mindenféle alátámasztás nélkül, miközben Jennifer Anne, dundi ujjacskáit szorosan összekulcsolva, megelégedett, nyugodt mosollyal az arcán feküdt az ágyacskájában.

Ő később kezdte, de gyorsabban haladt. El is hagyta a bátyját hamarosan, hiszen sokkal kevesebb dolgot kellett elfelejtenie.

— Okosan tették, hogy nem nyúltak a játékához — mondta Rashaverak. — Nem hinném, hogy meg tudták volna mozdítani. De ha sikerül, akkor meg megharagították volna a kislányt. Akkor pedig nem tudom, mi történt volna.

— Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit? — kérdezte George tompán.

— Nem akarom becsapni. Tanulmányozhatjuk, megfigyelhetjük, ahogy megtettük eddig is, de nem avatkozhatunk be, mert nem értjük.

— De hát akkor mit tegyünk? És mindez miért velünk történik? — Valakivel meg kellett történnie. Nincs önökben semmi kivételes, semmivel sem több, mint ama első neutronban, amely elindítja a láncreakciót az atombombában. Egyszerűen úgy alakult, hogy ő lett az első.

Bármelyik másik neutron is megtette volna — éppúgy, ahogy Jeffrey, lehetett volna akárki más is. Mi ezt Teljes Áttörésnek nevezzük. Már nincs szükség semmiféle titkolózásra, aminek nagyon örülök. Erre vártunk, amióta csak megérkeztünk a Földre. Nem tudhattuk, mikor és hol fog elkezdődni, mígnem a puszta véletlennek köszönhetően össze nem találkoztunk Rupert Boyce estélyén. De akkor már szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy az ön feleségének a gyermekei lesznek az elsők.

— De hiszen… mi akkor még nem is voltunk házasok! Még nem is voltak…

— Igen, tudom. De Morrel kisasszony elméje volt az a csatorna, amelyik, ha csak egy pillanatra is, de közvetítette azt a tudást, amit akkor még egyetlen élőlény sem birtokolhatott. Az a tudás csakis egy másik, vele közvetlen kapcsolatot létesítő elméből származhatott. Nincs jelentősége, hogy itt egy még meg sem született elméről volt szó, mert az Idő sokkalta különösebb valami, mint önök képzelik.

— Kezdem érteni. Jeff az, aki tudja ezeket a dolgokat, lát idegen világokat, és azt is tudja, önök honnan jöttek. Jean pedig valahogy elkapta az ő gondolatait, még mielőtt a gyerek megszületett volna.

— Ennél itt sokkal többről van szó, de el sem tudom képzelni, hogy valaha is közelebb juthat az igazsághoz.

A történelem kezdete óta mindig is éltek emberek, akik valami megmagyarázhatatlan erő birtokában mintha át tudtak volna lépni a tér-idő korlátjain. Valójában maguk sem értették, miről van itt szó; szinte minden magyarázat, amivel megpróbálkoztak, badarság volt. Én csak tudom, eleget olvastam róluk!

Van azonban egy analógia, amely… nos, amely segít nekünk, és megmozgatja a képzeletünket, Újra meg újra felbukkan az önök irodalmában. Képzelje azt, hogy az emberek elméje mind-mind egy-egy sziget a határtalan óceánban. Magányosnak látszik valamennyi, holott összekapcsolja őket az a tengerfenék, melyből mindnyájan kiemelkedtek. Ha eltűnne az óceán, az a szigetek végét jelentené. Egyetlen kontinens részeivé válnának, de egyéni jellegük megszűnne.