Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Hosszú, dermesztő csend támadt. Aztán George csendesen megszólalt: — Ennyi az egész?

— Igen. Kezdtem egyedül érezni magam, és akkor bejött mami, és fölébresztett.

George egyik kezével megsimogatta fia kócos haját, a másikkal meg összébb fogta magán a hálóköntöst.

Hirtelen fázni kezdett, s valahogy kicsinek érezte magát. De amikor megszólalt, ebből semmit sem lehetett érezni a hangján — Csak egy buta álom volt; túl sokat ettél vacsorára. Felejtsd el az egészet, légy jó kisfiú, és próbálj újra elaludni.

— Igyekszem, papa — ígérte Jeff. Elhallgatott, majd kisvártatva elgondolkodva hozzátette: — Azt hiszem, megpróbálom, hátha megint eljutok oda.

— Kék nap? — kérdezte Karellen pár óra múlva. — Így elég könnyű lesz beazonosítani.

— Úgy van — válaszolta Rashaverak. — Kétségtelenül az Alphanidon 2 lesz az. A Kén-hegyek is ezt támasztják alá. És érdekes, hogy mennyire eltorzult az időskála. A bolygó meglehetősen lassú forgású; nyilván percek alatt nézett végig sokórányi eseményt.

— Ez minden, amit fel tudtál ismerni?

— Igen, anélkül hogy közvetlenül megkérdeztem volna a gyereket.

— Azt nem kockáztathatjuk meg. Az eseményeknek a maguk természetes menetében, a mi közbelépésünk nélkül kell alakulniuk. Majd amikor a szülei közelednek hozzánk, akkor, talán megkérdezhetjük őt.

— Lehet, hogy soha nem jönnek el hozzánk. S ha mégis, lehet, hogy addigra már túl késő lesz.

— Félek, hogy ezen nem segíthetünk. Soha egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy ezekben az ügyekben a mi kíváncsiságunknak nincs jelentősége. De semmiképpen sem fontosabb, mint az emberiség boldogsága.

A keze kinyúlt, hogy megszakítsa a kapcsolatot.

— Természetesen továbbra is megfigyeled, és minden eredményt jelentesz nekem. De a világért se avatkozz közbe!

Jeff napközben még ugyanolyannak látszott, mint amilyen eddig volt. Már ennyiért is hálásak lehetnek, gondolta George. De közben egyre jobban rettegett.

Jeffnek az egész csak játék volt; még nem kezdett félni tőle. Az álom csak álom, lehet bármilyen különös is.

Már nem volt magányos azokban a világokban, melyek alvás közben nyíltak meg előtte. Az elméje csak azon az első éjszakán kiáltott vissza Jeannek a ki tudja, milyen ismeretlen szakadék túlsó felére. Azóta már egyedül és félelem nélkül lép be a szeme előtt feltáruló világegyetembe.

Reggelenként kifaggatták, és ő el is mondta mindazt, amire vissza tudott emlékezni. A szavak néha megbotlottak, és kudarcot vallottak, mert a képek, amiket le akart festeni velük, nyilván nemcsak az ő tapasztalatvilágából hiányoztak, hanem felülmúlták az ember képzeletét is. Apja, anyja új szavakat sugalltak, képekkel és színekkel próbálták felfrissíteni az emlékezetét, így alakítván ki valamiféle rendszert a válaszaiból.

Sokszor semmire sem jutottak az eredménnyel, pedig érezték, hogy Jeff elméje számára ezek az álombeli világok egyszerűek és érthetők. Csak nem tudja közvetíteni őket a szülei számára. De azért egyik-másik elég tisztán rajzolódott ki előttük…

Űr… nem látni bolygót, sem környező tájat, sem alanti világot. Csak a csillagokat a bársony éjszakában, melyek háttérül szolgálnak a hatalmas, szívként lüktető, vörös napnak. Egyszer óriási és tompa fényű, aztán zsugorodni kezd és fölizzik, mintha frissen kapott üzemanyag táplálná a benne parázsló tüzet. Fölfelé kúszik a spektrumon, egy pillanatra megpihen a sárga peremén, majd bezárul a kör, a csillag kitágul, lehűl, s íme, újra itt van az a lángvörös felhő…

(— Jellegzetes pulzálva változó csillag — mondta Rashaverak lelkesen. — És itt is megfigyelhető az iszonyatos időgyorsulás. Nem tudom pontosan azonosítani, de még leginkább a Rhamsandron felel meg a leírásnak.

Esetleg a Pharanidon 12.

— Akármelyik is — válaszolta Karellen —, már messze jár az otthonától.

— Nagyon messze — mondta Rashaverak.) Lehetett volna a Föld is. Sárga nap függött a kék égen, melyet szélvihar űzte felhők tarkáztak. A domb szelíden lejtett az óceán felé, mely tajtékot vetett a zabolátlan szélben. Pedig nem mozdult semmi: a megfagyott jelenetet mintha villámfénynél örökítették volna meg. És messze, a távoli horizonton volt valami, ami nem a Földről származott — egy sor homályos, fokozatosan elkeskenyedő oszlop, amint kiröppentek a tengerből, és eltűntek a felhők között. Hajszálra egyenlő távolságra sorakoztak a bolygó peremén — ahhoz túl nagyok, hogy mesterségesek, de túl szabályosak, hogy természetesek lehessenek.

(— Sideneus 4 és a Hajnal Oszlopai — súgta áhítatosan Rashaverak. — Elérte a Világegyetem középpontját.

— És még csak most indult útnak — felelte Karellen.)

A bolygó teljesen sík volt. Tüzes ifjúságának hegyeit az óriási gravitáció már réges-rég egyformára gyalulta — az egykori fenséges csúcsok sem nyúltak soha néhány méternél magasabbra. Élet azonban itt is volt: a felszínt számtalan izgő-mozgó, színét változtató mértani forma borította. Kétdimenziós világ volt ez: olyan lények lakták, melyek vastagsága legfeljebb töredék centiméterekben volt kifejezhető.

Az égbolton pedig olyan nap járt, amilyet még a legvadabb álmában sem képzelhetne el egyetlen ópiumszívó sem. Forrósága túllépte a fehérizzást, az ibolyántúli határvidékein kóborló perzselő kísértetként égette a bolygót sugaraival, melyek egy pillanat alatt kipusztítottak volna minden földi létformát. Körös-körül sok millió kilométerre terjedtek ki az ibolyántúli robbanások szaggatta, tarka színekben fluoreszkáló, hatalmas gáz— és porfelhők. E csillag mellett a Föld sápadt napja csak olyan lett volna, mint fényes délben a szentjánosbogár.

(— Semmi más nem lehet az ismert világmindenségben, mint a Hexanerax 2 — szögezte le Rashaverak. — Eddig még csak maroknyi hajónk jutott el odáig… de a leszállást sohasem merték megkockáztatni, mert hiszen ki hitte volna, hogy még egy ilyen bolygón is létezhet élet.

— Úgy látszik, hogy ti, tudósok, mégsem voltatok olyan alaposak, mint hittétek — válaszolta Karellen. — Ha azok a… minták… értelmesek, érdekes problémát vet majd föl a velük való kommunikáció. Kíváncsi volnék, tudnak-e a harmadik dimenzióról…)

Olyan világ volt ez, amelyik nem ismerte az éjszakák és nappalok, az évek vagy évszakok jelentését. Hat színes nap osztozott az égboltján, így aztán legföljebb színváltozás következhetett be, sötétség azonban soha.

Az egymáshoz ütköző gravitációs mezők húzták-vonták a bolygót elképesztően bonyolult pályája megannyi hurokján-görbületén végig, sohasem érintve ugyanazt az ösvényt kétszer. Itt minden perc megismételhetetlen volt; a végtelennek ezen a táján még egyszer nem jelenhet meg ugyanaz az alakzat, amit épp e pillanatban a hat nap felrajzol az égre.

És az élet még itt is jelen volt. Jöhetett kor, amikor a bolygót fölperzselték a központi tüzek, jöhetett egy másik, amikor jéggé dermesztették a külső áramlatok, de így is otthont nyújtott az értelmes életnek. A nagy, soklapú kristályok bonyolult mértani mintákat alkotva, mozdulatlanul bújtak össze a hideg korszakokban, és csak lassan indultak növekedésnek az ásványi erek mentén, amikor a világ újra melegedni kezdett. Nekik mindegy volt, ha ezer évbe telt, mire egy gondolatnak a végére értek. A Világmindenség fiatal volt még, s az Idő a végtelenbe nyúlva terült el előttük…