Arthur Clarke: A gyermekkor vége

F. Nagy Piroska fordítása

A tűzhányó, amely a Csendes-óceán mélyéből Taratuát kiemelte, immár félmillió esztendeje aludt. És mégis, gondolta Reinhold, olyan tűz fog itt hamarosan föllobbanni, amilyet még születésekor sem látott ez a sziget.

Elnézett a kilövőállomás felé, tekintete fölkúszott a Columbust körülvevő állványzat piramisán. Kétszáz láb magasan, a hajó orrán megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. Az egyik utolsó éjszaka lesz ez a hajó életében; nemsokára odafönt lebeg majd az örökké napfényes űrben.

Idelent, a pálmák alatt, a sziget sziklás gerincének a tetején csend honolt. A létesítményből nem hallatszott más zaj, mint időként egy légsűrítő panaszos búgása vagy valamely munkás halk kiáltása. Reinhold megszokta, megszerette e csoportosan álldogáló pálmafákat, szinte minden este kisétált ide, hogy megszemlélje kicsiny birodalmát. Elszomorította a gondolat, hogyan fognak atomjaikra szétforgácsolódni, amikor a tomboló lángok közepette a Columbus fölemelkedik a csillagok felé.

A zátony mögött egy mérfölddel kigyulladtak a James Forrestal fényszórói, és végigsöpörtek a sötét víztükrön. A nap ebben a pillanatban legördült az égről, és kelet felől száguldva nyomult be a trópusi éjszaka.

„Csak nem vakmerő orosz tengeralattjárókat keres az anyahajó ily közel a partokhoz?” — tette fel magában a kissé gúnyos kérdést Reinhold.

Oroszországról most is, mint mindig, Konrad jutott az eszébe, és az a bizonyos reggel 1945 kataklizmaszerű tavaszán. Több mint harminc év telt el azóta, de ama utolsó napok emléke, amikor a Birodalom összeroppant a Keletről és Nyugatról jövő hullok erejétől, nem homályosult el. Ma is maga előtt látja Konrad kék szemének fáradt pillantását, az állán kiütköző aranyszínű borostát, ahogy kezet fognak, és elválnak abban a szétdúlt porosz faluban, ott, a menekülők szakadatlan áradatának közepette. Az ő elválásukban öltött testet mindaz, ami azóta történt a világban — a szakadás a Kelet és a Nyugat között. Mert Konrad a Moszkvába vivő utat választotta, amiért Reinhold akkor bolondnak tartotta, de ma már nem volt olyan biztos a dolgában.

Harminc évig abban a hitben élt, hogy Konrad halott. Alig egy hete hozta meg a hírt Sandmeyer, az Ipari Hírszerzés ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös közöttük. De egyikőjük sem engedhette meg, hogy a dolog befolyásolja a hivatalos kapcsolatukat.

— Hoffmann úr — kezdte az ezredes a legtökéletesebben hivatalos modorában —, ijesztő hírt kaptam az imént Washingtonból. Mondanom sem kell, hogy a legszigorúbban bizalmas, de úgy döntöttünk, hogy a műszaki állomány kedvéért megszegjük a tilalmat, hogy belássák, milyen rendkívül fontos a gyorsaság. — Hatásszünetet tartott, de Reinholdnál nem ért vele célt; ő szinte már tudta, mi következik. — Az oroszok kis híján egy szinten állnak velünk. Van valami automata vezérlésük… könnyen lehet, hogy a miénknél is hatékonyabb, és a Bajkál— tó partján már építik is a hajójukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el vele, de a Titkosszolgálat szerint még az idén felbocsáthatják. Ön nagyon jól tudja, mit jelent ez.

Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdődött a verseny — és nem biztos, hogy mi nyerjük meg.

— Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? — kérdezte, bár valójában nem remélt rá választ. Meglepetésére Sandmeyer ezredes egy gépelt papírlapot tolt elébe — és a lap tetején ez a név állt: Konrad Schneider.

— Sokukat ismerte Peenemündén, igaz? — érdeklődött az ezredes. — Ily módon esetleg betekintést nyerhetnénk a módszereikbe. Szeretném, ha mindazokról, akikről tud, feljegyzést készítene a számomra: hogy mi volt a szakterületük, a legragyogóbb ötletük és így tovább. Tudom, hogy ez túl nagy kérés ennyi idő után, de azért kérem, tegyen meg mindent, amit tud.

— Egyedül Konrad Schneider számít — válaszolta Reinhold. Ragyogó koponya volt… a többiek mindössze kiváló mérnökök. Csak a jó ég tudja, mire jutott harminc év alatt. Egyet ne felejtsen el: lehet, hogy ő látta mindazt, amit mi létrehoztunk, mi viszont semmit sem tudunk az ő eredményeiről. Ő tehát jóval előnyösebb helyzetben lehet.

Ezt nem a Hírszerzés kritikájának szánta, de egy pillanatig úgy tűnt, mintha Sandmeyer meg akarna sértődni.

Ide aztán az ezredes megvonta a vállát.

— Ez oda-vissza igaz lehet, épp maga mondta. A mi szabad információáramlásunk gyorsabb haladást tesz lehetővé, még akkor is, ha közben elárulunk egy-két titkot. Az orosz kutatóhelyek minden bizonnyal félig sincsenek tisztában azzal, hogy min dolgoznak a saját embereik. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy a demokrácia elsőként éri el a holdat.

Demokrácia… marhaság, gondolta Reinhold, de persze, hangosan nem mondta ki. Az egy Konrad Schneider neve millió másikkal fölérne egy választási jegyzéken. És mit érhetett el mostanára Konrad, a Szovjetunió összes energiaforrásával a háta mögött? Lehet, hogy az ő hajója épp ezekben a percekben lép ki a Föld vonzásteréből…

A nap, amely az imént mondott búcsút Taratuának, még magasan állt a Bajkál-tó felett, amikor Konrad Schneider és a nukleáris tudományágak helyettes népbiztosa lassan elindultak visszafelé a motorpróba végrehajtása után. Még kellemetlenül Csengett a fülük, pedig a dörgő visszhang már tíz perce elenyészett a víztükör fölött.

— Miért vág ilyen bánatos képet? — kérdezte váratlanul Grigorjevics. — Most igazán örülnie kéne. Még egy hónap, és indulhatunk, a jenkiket pedig megütheti a guta.

— Maga optimista, mint mindig — felelte Schneider. — Nem ilyen egyszerű ez, még akkor sem, ha a motor működik. Igaz, hogy most nem látok semmi komoly akadályt, de aggasztanak a Taratuáról érkező hírek. Én megmondtam magának, hogy az a Hoffmann rendkívüli fickó, és dollármilliárdok állnak mögötte. A hajójáról készült fotók nem túl élesek, de nagyon úgy néz ki, hogy már nincs sok hátra a befejezésig. És tudjuk, hogy öt hete csinálta meg a motorpróbát.

— Ne aggódjon — nevetett Grigorjevics —, ők lesznek a legjobban meglepve. Emlékezzen csak… semmit sem tudnak rólunk. Schneider ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy ez valóban így van, de jobbnak látta, ha nem ad hangot a kétségeinek. Csak azt érné el vele, hogy Grigorjevics gondolatai elindulnának mindenféle girbegurba ösvényen, és ha valamit nem találna rendjén valónak, igencsak nehezen tudná tisztára mosni magát.

Az őr tisztelgett, amikor újra beléptek az irodaépületbe. Majdnem annyi itt a katona, mint a műszaki, állapította meg magában komoran. De az oroszoknál ez volt a szokás, és mindaddig, amíg megtartották a tisztes távolságot, nem volt oka panaszra. Mindent összevéve — eltekintve a bosszantó kivételektől — az események nagyjából úgy alakultak, ahogy várta. És hogy ő vagy Reinhold választott-e okosabban, azt majd csak a jövő mondja meg.

Már hozzáfogott az utolsó jelentés megírásához, amikor meghallotta a kiáltozást. Egy pillanatig mozdulatlanná merevedve ült az íróasztalánál, s el nem tudta képzelni, miféle esemény zökkenthette ki a tábort szigorú fegyelméből. Aztán odalépett az ablakhoz — és életében először kétségbeesett.

Miközben Reinhold lefelé ereszkedett a kis dombról, mindenfelől körülvették a csillagok. Kint a tengeren a Forrestal fényujjai fáradhatatlanul gereblyézték a vizet, s a parton távolabb a Columbust körülvevő állványok úgy festettek, mint valami kivilágított karácsonyfa. Csak a hajó kinyúló orra terült sötét árnyékként a csillagokra.