Arthur Clarke: A gyermekkor vége

Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.

— Ez; ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy meggyőzzem embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.

— Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett néznünk, ez volt a legnehezebb — ismerte el Karellen. — Minden más téren megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e vonatkozásban is legyetek bizalommal irántunk.

— Én bízom bennetek — jegyezte meg Stormgren —, de Wainwright és a hívei nem. Szabad-e hibáztatnod őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból, hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni előttünk?

Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt — reccsenést? — , amely származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé megmoccant.

— Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? — kérdezte Karellen, s most komoly volt a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a katedrális főhajóját. — A világ minden vallási felekezetében találhatók hozzá hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és lehetnek bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az isteneiken. Nem szükségszerűen előre megfontolt szándékkal, hanem annál bonyolultabb módon. A tudomány úgy is el tudja pusztítani a vallást, ha semmibe veszi, vagy ha sorra megcáfolja a tanításait. Tudomásom szerint mindmáig senki nem bizonyította be, hogy Zeusz vagy Thor nem létezik — mégis milyen kevesen hisznek bennük manapság. A Wainwrightok is attól félnek, hogy mi tudjuk, mi az igazság a hitük eredete körül. Azon töprengenek, hogy vajon mióta figyelhetjük már az emberiséget. Vajon már akkor is szemmel tartottuk, amikor sor került a hedzsrára, Mohamed Nagy Futására, vagy amidőn Mózes megajándékozta a zsidókat a törvényekkel? Tudjuk-e, mennyi hamisság rejlik azokban a történetekben, melyekben ők hisznek?

— És tudjátok? — suttogta Stormgren, félig mintha magától kérdezné.

— Ez az a félelem, ami kínozza őket, Rikki, még akkor is, ha nyíltan sohasem fogják beismerni. Hidd el nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem lehet igaza — ezt ők is tudják. Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett meg rá az idő. Ami pedig a rejtőzködésünket illeti — amiről helyesen állapítottad meg, hogy csak súlyosbítja a gondjainkat —, nos, ez a dolog nem tőlünk függ: Én éppúgy sajnálom, mint ti, hogy rejtőzködnünk kell, de van rá elegendő ok. Mindenesetre majd megpróbálom nyilatkozatra bírni a… a főnökeimet, olyanra, ami kielégíthet téged is, és talán a Szabadság Ligát is megengeszteli. És most, ha megkérhetlek, térjünk vissza a napirendünkhöz, és indítsuk el a felvételt.

— Nos? — kérdezte van Ryberg idegesen. — Szerencsével járt?

— Nem tudom — válaszolta Stormgren elkínzottan, miközben ledobta az asztalára a dossziékat, és belerogyott a székbe. — Karellen most tárgyal az ő főnökeivel, akárkik vagy akármik legyenek is. Ígérni nem ígért semmit.

Hallgasson ide — szólalt meg hirtelen Pieter —, eszembe jutott valami. Miért hisszük mi azt, hogy Karellen mögött van valaki? Mi van akkor, ha minden egyes főkormányzó — ahogy mi elkereszteltük őket — idelent van a Földön, ezekben a hajókban? Talán nincs is hová menniük, csak titkolják előlünk.

— Eredeti teória — vigyorgott Stormgren —, csak éppen ellentmond annak a kevéske ténynek, amit ismerek vagy ismerni vélek Karellen hátteréről.

— És mi volna az?

— Nos, Karellen gyakran utal rá, hogy ő csak amolyan átmeneti poszton van itt, s ez a helyzet csak gátolja abban, hogy az igazi munkájával foglalkozzon, ami, szerintem, a matematika valamilyen formája lehet. Egyszer szóba hoztam előtte az Acton-féle mondást a hatalom züllesztő hatásáról és a korlátlan hatalom korlátlanul züllesztő hatásáról. Kíváncsi voltam, erre vajon mit tud válaszolni. Elnevette magát azon a mélyről kongó hangján, majd azt mondta: „Ez a veszély engem nem fenyeget. Először is mert minél előbb befejezem az itteni munkámat, annál hamarabb visszamehetek oda, ahová tartozom, jó sok fényévnyire innen. Másodszor, nekem semmiféle értelemben nincs korlátlan hatalmam. Én csak amolyan… én csak felügyelő vagyok.” Természetesen félre is vezethetett engem, ezt én sohasem fogom megtudni.

— Ugye, ő halhatatlan?

— Igen, a mi fogalmaink szerint, ámbár mintha valami miatt félne a jövőtől. El nem tudom képzelni, mi lehet az. Ennél többet aztán igazán nem tudok róla.

— Nem volt valami meggyőző. Én azt az elméletet állítottam föl magamnak, hogy az ő kis flottája eltévedt az űrben, és Karellen most új otthont keres maguknak. Nem szeretné, ha megtudnánk, milyen kevesen vannak. De az is lehet, hogy az összes többi hajó automata vezérlésű, s egyikben sincs senki. Hogy ez az egész csak amolyan hatásos díszlet.

— Maga túl sok science fictiont olvas — mondta erre Stormgren. Van Ryberg szégyenlősen elvigyorodott.

— Az „Űrinvázió” nem egészen úgy ért véget, ahogy várni lehetett volna, igaz? Az én elméletem magyarázatot ad arra, hogy miért nem mutatkozik meg soha Karellen. Nem akarja, hogy megtudjuk egyetlen főkormányzó sincs rajta kívül.

Stormgren derűs rosszallással ingatta a fejét.

— A maga magyarázata mindig túl ötletes, semhogy igaz lehessen. A felügyelő mögött egy hatalmas civilizációnak kell állnia — noha csak következtethetünk a létezésére —, méghozzá olyannak, amelyik már nagyon régóta tud az emberről. Itt van például az angol nyelvtudása. Ő tanít engem, hogy hogyan beszéljek minél ízesebben!

— Észrevette már egyszer is, hogy valamit nem tudott?

— Ó, igen, méghozzá gyakran, de csak apróságokat. Azt hiszem, szinte felülmúlhatatlanul tökéletes az emlékezőtehetsége, de vannak dolgok, amiknek a megtanulásával nem vesződik. Például csak angolul ért tökéletesen, ámbár az utóbbi két évben csomó mindent megtanult finnül, csak azért, hogy engem ugrasson.

Finnül nem lehet csak úgy kutyafuttában megtanulni! Hosszú strófákat idéz a Kalevalából, miközben én, szégyenszemre, csak pár sorát ismerem. Kívülről fújja valamennyi élő államférfi életrajzát, és néha be is tudom azonosítani az illetőt. Történelmi és természettudományos ismerete teljesnek látszik, maga is tudja, mennyi mindent tanultunk már tőle, s én mégsem hiszem, hogy szellemi képességei olyannyira meghaladnák azt, amit az ember el tudna érni az egyes szakterületeken. Csak olyan ember nem létezik, aki egyszerre volna képes mindarra, amit ő meg tud csinálni.

— Többé-kevésbé erre jöttem rá én is — bólogatott van Ryberg. — A világ végezetéig elvitatkozhatunk Karellenről, a végén mégiscsak ugyanahhoz a kérdéshez jutunk: mi az ördögért nem mutatja meg magát? Amíg ez nem történik meg, én tovább gyártom az elméleteimet, s a Szabadság Liga sem hagyja abba az átkozódást. — Kihívóan pillantott föl a mennyezet felé. — Remélem, felügyelő úr, hogy egy sötét éjszakán fölsettenkedik valami rakétán egy riporter, s a hátsó ajtón bemászik a kamerájával. Az lesz ám a szenzáció!

Ha Karellen hallotta is, nem adta jelét. Ez, persze, eddig is így volt.

Ittlétük első évében a főkormányzók jelenléte kevesebb változást hozott az emberek életébe, mint várni lehetett volna. Az árnyékuk ugyan rávetült mindenre, de azért ebben az árnyékban volt tapintat. Bár alig akadt nagyváros a Földön, amelynek lakói ne látták volna a maguk csillogó ezüsthajóját a zeniten, az emberek idővel már olyan természetesnek vették, hogy ott van, mint a napot, a holdat vagy a felhőket. A legtöbben valószínűleg éppen hogy csak tudatában voltak annak, hogy állandóan emelkedő életszínvonaluk a főkormányzóknak köszönhető. Amikor egy pillanatra megálltak, hogy végiggondolják a dolgot — ami ritkán fordult elő —, rádöbbentek, hogy e néma hajók a történelem során először hoztak békét az egész világnak, és ilyenkor annak rendje és módja szerint hálásak voltak.