Arthur Clarke: A gyermekkor vége

A szállások felől tánczene harsogott valamelyik rádióból, és Reinhold léptei akaratlanul is felgyorsultak a ritmusára. Már csaknem elérte a homokos tengerpart szélén haladó keskeny utat, amikor megtorpanásra késztette valami előérzet, valami éppen csak megsejtett mozgás. Zavartan bámult ki a tengerre, majd vissza, a sziget belseje felé; beletelt néhány másodpercbe, mire eszébe jutott, hogy fölnézzen az égre.

És akkor — csakúgy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is — Reinhold Hoffmann megértette, hogy elveszítette a versenyt. Megértette azt is, hogy nem hetekkel, hónapokkal maradt le, ahogy tartott tőle, hanem évezredekkel. A csillagok között némán úszó hatalmas árnyak, melyek magasabban voltak, semhogy mérföldben ki merte volna fejezni, úgy viszonyultak az ő aprócska kis Columbusához, ahogyan az a kőkorszaki ember farönkből kivájt kenujához. Éppúgy, ahogy az egész világ, Reinhold is elnézte egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig, milyen lenyűgöző méltósággal szállnak le e hatalmas hajók — aztán a halk sivítást is meghallotta, ahogy áttörték a sztratoszféra vékony légrétegét.

Nem érzett sajnálatot, amiért egy élet munkája semmivé vált. Azon munkálkodott, hogy az embereket eljuttassa a csillagokba, és amikor bekövetkezett volna a siker pillanata, a csillagok — a távoli, közömbös csillagok — jöttek el hozzá. Ez volt az a pillanat, amikor a történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a jelen elvált a múlttól, ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy magányosan, büszkén induljon ki a nyílt tenger felé. Egyszerre semmivé vált mindaz, amit az elmúlt korok valaha is elértek, s Reinhold agyában egyetlen gondolat lüktetett szünet nélkül: Az emberi faj nincs többé egyedül.

Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a lenti, nyüzsgő forgalmú 43.

utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik.

A tárgyilagosság szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe. Vagy csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók iránti ellenszenvére, amely húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?

Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter van Ryberg belépett a szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló arccal nézte a hőmérőt; állandó tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak akkor fordította el a tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző látványtól.

— Késnek — mondta. — Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie. — Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s ettől elakadt a forgalom.

Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.

Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte — Még most is helyesnek tartja, hogy fogadja őt?

— Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem, ámbár maga is tudja, hogy nekem sohase jutott volna az eszembe.

Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres, urániumból készült levélnehezékét.

Nem volt ideges legföljebb bizonytalan. Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik, mert ez valamelyes erkölcsi fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle apróságoknak nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek vagy észérveknek, ahogy az várható volna.

— Itt vannak! — kiáltott fel Ryberg, az arcát egészen az ablaküveghez nyomva. — A Sugárúton jönnek… bő háromezren lehetnek szerintem.

Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire lehetett az a kicsiny, de elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát ugyan ebből a távolságból nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak. A forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós ritmusát. Váratlanul hullámzott át rajta az undor.

A világnak már épp elege lehet a felvonuló csőcselékből meg a dühös jelszavaikból!

A tömeg most ért az épülethez; bizonyára tudják, hogy innen, fentről figyeli őket, mert itt-ott, meglehetősen öntudatlanul, öklök emelkedtek a magasba. A kihívás voltaképpen nem ellene irányult, bár kétségtelenül akarták, hogy ő is lássa a mozdulatot. A törpék fenyegethetik így meg az óriást, ahogy ezek a dühös öklök lendülnek meg az ötven kilométer magasan lévő ég felé — a csillogó ezüstfelhő, a főkormányzó flottájának zászlóshajója felé.

És nagyon is elképzelhető, gondolta Stormgren, hogy Karellen végignézi a jelenetet, és remekül szórakozik, mert ha a felügyelő nem szorgalmazza, akkor sohasem kerül sor erre a találkozóra.

Ez az első eset, hogy Stormgren találkozik a Szabadság Liga vezérével. Már nem is töprengett rajta, bölcs dolog volt-e ez az akció, mert hiszen Karellen tervei gyakran túl szövevényesek voltak, semhogy emberi elmével föl lehetett volna fogni őket. Stormgren még a legrosszabb esetben sem tapasztalta, hogy kifejezett kár származott volna belőlük. Ha visszautasította volna a találkozást Wainwrighttal, ez őellene adott volna fegyvert a Liga kezébe.

Alexander Wainwright a negyvenes évei végét taposó, magas, jóképű férfi volt. Stormgren tudta róla, hogy minden ízében becsületes, és éppen ezért kétszeresen veszedelmes ember. Leplezetlen nyíltsága miatt azonban nehéz volt nem kedvelni, akármilyen véleménnyel volt is az ember az általa képviselt ügyről — avagy egyik— másik hívéről.

Stormgren nem vesztegette az időt van Ryberg kurta és némiképp feszült bemutató szertartása után.

— Feltételezem — kezdte —, hogy látogatásának fő tárgya egy formális tiltakozás benyújtása a Szövetségi Rendszer ellen. Így van?

Wainwright nyomatékosan bólintott.

— Én elsősorban ez ellen tiltakozom, főtitkár úr. Mint tudja, az elmúlt öt évben megpróbáltuk ráébreszteni az emberi fajt, hogy mekkora veszély fenyegeti. A feladat nehéz volt, mert az emberek többsége belenyugodott, hogy világunkat a főkormányzók irányítsák, saját kényük-kedvük szerint. Mindazonáltal valamennyi országból több mint ötmillió hazafi írta alá a petíciónkat.

— Ez nem valami lenyűgöző szám, ha a két és fél milliárdot vesszük.

— Ez olyan szám, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És az aláírók mellett számosan vannak olyanok is, akikben mélyek a kételkedés gyökerei, hogy e tervezett szövetség jogosságáról már ne is essék szó. Hiába minden hatalma, még Karellen felügyelő sem törölheti el egyetlen tollvonással ezer év történelmét.

— Mit tudunk mi Karellen hatalmáról?! — csattant föl Stormgren. — Az én gyerekkoromban az Európa Föderáció még csak egy álom volt, de mire férfivá cseperedtem, már valósággá vált. És ez még a főkormányzók megérkezése előtt történt. Karellen csak befejezte azt a munkát, amit mi elkezdtünk.

— Európa egyetlen kulturális és földrajzi entitás volt. A világ nem az, és itt van a különbség.

— A főkormányzók számára a Föld sokkalta kisebb lehet, mint amekkorának apáink Európát látták — felelte Stormgren gúnyosan, majd hozzátette: — És merem állítani, hogy az ő látásmódjuk érettebb, mint a miénk.