Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Most pontosan olyan, mint a sarki fény, amely ott vibrál és táncol a csillagok előtt. No lám, hát persze hogy az egy hatalmas, északi fény hatására keletkezett, mágneses vihar. Ragyog a táj… fényesebb, mint nappal…

vörös és arany és zöld fények kergetőznek az égen… ó, szavakkal ki sem lehet fejezni, nem igazság, hogy csak én láthatom egyedül… nem hittem volna, hogy ilyen színek is léteznek…

Csillapul a vihar, de az a nagy, halvány háló még ott van az égen. A sarki fény talán csak mellékterméke volt az űr határvidékén felszabaduló, ki tudja, milyen energiáknak…

Várj csak… észrevettem valamit. Csökken a súlyom. Mit jelent ez? Elejtettem egy ceruzát… lassan esik lefelé. Valami történt a gravitációval… erős szél támadt… látom, hogyan rázzák a fák az ágaikat odalent a völgyben.

Hát persze… szökik a légkör. Ágak és kövek emelkednek az ég felé, mintha maga a Föld is utánuk akarna menni, föl, az űrbe. Óriási porfelhő kerekedett, a viharos szél korbácsolta fel. Egyre nehezebb átlátni rajta…

talán kitisztul mindjárt.

Igen… már jobb. A szél elsöpört minden mozdíthatót… a porfelhő eltűnt. Kíváncsi vagyok, meddig fog állni ez az épület. És egyre nehezebb lélegezni… lassabban kell beszélnem.

Most megint tisztán látok. A nagy tűzoszlop ott van még, de egyre zsugorodik, keskenyedik — mint amikor a tornádó tölcsére visszavonulóban van a felhők közé. És… ó, ezt nehéz lesz leírnom, de most úgy éreztem, mintha egy hatalmas érzelemhullám söpörne át rajtam. Nem öröm, de nem is bánat volt ez; inkább a beteljesülés, a valóra válás érzése. Csak képzeltem volna? Vagy kívülről jött? Nem tudom.

És most — de ez már valóban nem a képzelet játéka csupán mintha teljesen kiürült volna a világ. Üres lett.

Mintha a rádió, amit hallgatok, hirtelen elnémulna. S már újra kitisztult az ég, eltűnt a ködből szőtt háló. Miféle világra száll legközelebb, Karellen? És azon is ott lesztek, hogy szolgáljátok őt?

Furcsa: körülöttem változatlan minden. Nem tudom, miért, de valahogy azt hittem, hogy…

Jan elhallgatott. Egy másodpercig még keresgélte a szavakat, de aztán becsukta a szemét, hogy vissza tudja nyerni az önuralmát. Itt már nem volt helye se félelemnek, se rettenetnek: az volt a kötelessége, hogy közvetítsen — tartozott vele az embernek, s tartozott vele Karellennek.

Lassan, mintha álomból ébredne, újra beszélni kezdett: — Az épület körülöttem… a föld… a hegyek… minden olyan, mint az üveg… átlátok rajtuk. Felbomlik a Föld… szinte már nincs is súlyom. Igazad volt… most hagytak föl a játszadozással.

Már csak pillanatok vannak hátra. Úgy tűnnek el a hegyek, mint a füstfoszlányok. Isten veletek, Karellen, Rashaverak… sajnállak benneteket. Bár nem értettem, de láttam, mivé vált a fajom. Minden, amit valaha elértünk, fölszállt a csillagok közé. Talán ezt próbálták szavakba foglalni a régi vallások. Csak éppen félreértették az egészet: rettentő fontosnak tartották az embert, holott mi csak egyetlen faj vagyunk — ti tudjátok, hány között? Most azonban valami olyasmi lett belőlünk, amivé ti sohasem válhattok.

Most tűnnek el a folyók. Pedig az égen nincs semmi változás. Alig kapok levegőt. Furcsa, hogy a Hold még mindig itt fénylik felettem. Örülök, hogy meghagyták, de mostantól nagyon egyedül lesz…

A fény! Alólam… a Föld belsejéből sugárzik fölfelé… át a kőrétegeken, a talajon, mindenen… már úgy ragyog, hogy szinte elvakít…

A Föld magja egy néma fényrázkódással kiokádta felhalmozott energiáit. A gravitációs hullámoknak rövid időbe tellett, míg keresztül-kasul beszáguldották a Naprendszert, éppen csak megbolygatva kicsit az égitestek körpályáját. Aztán a Nap megmaradt gyermekei visszataláltak régi, megszokott ösvényeikre, mint a tó csendes tükrén lebegő úszó, melyet a tóba dobott kő keltette apró hullámok meglovagoltatnak.

A Földből nem maradt semmi. Anyagának legutolsó atomjain is ők vitorláztak el. Ez táplálta őket megfoghatatlan átváltozásuk viharos pillanataiban, ahogy a Nap felé kapaszkodó növényt táplálja a magba zárt élelem.

Hatezer-millió kilométerrel túl a Plútó pályáján Karellen előtt hirtelen elsötétült a képernyő. A felvétel teljes volt, a küldetés véget ért; most úton volt hazafelé, a réges-rég elhagyott szülőbolygóra. Évszázadok súlya nyomta a vállát, s szomorúságán semmiféle józan értelem nem tudott felülkerekedni. Nem az embert gyászolta: szomorúságot a saját faja iránt érzett, melyet számára legyőzhetetlen erők zártak el örökre a naggyá válás lehetőségétől.

Az ő népe hiába ért el annyi mindent, hiába kerekedett felül a fizikai világmindenségen, nem volt különb, mint az a vad törzs, amely soha nem hagyta el a lapos, poros síkságot, amelyen élt. A távolból idelátszottak a hegyek, az erő és a szépség lakhelye, ahol villámok játszadoztak a jégmezők felett, ahol tiszta és éles volt a levegő. Amikor idelent már mindent betakart a sötétség, ott még akkor is fent járt a Nap, dicső fénybe vonva a hegyek csúcsát. De ők csak messziről nézhették ámulva — azokba a magasságokba sohasem juthattak el.

És Karellen azt is tudta, hogy ki fognak tartani a végsőkig, s ha nem reménykednek is, de kivárják a nekik szánt sorsot. Szolgálni fogják a Főértelmet, mert nincs más választásuk, de a lelküket még ebben a szolgálatban sem veszíthetik el.

A nagy központi képernyőn egy pillanatra sötétvörös fény lobbant föl: Karellen öntudatlanul olvasott a fény változó mintáiban. A hajó épp most lépte át a Naprendszer határát; a csillagmeghajtást tápláló energiák gyorsan apadtak most, hogy már elvégezték a feladatukat.

Karellen fölemelte a kezét, mire ismét változott a kép. A képernyő közepén egy magányos csillag tündökölt: ebből a távolságból ki állapíthatta volna meg, hogy a Napnak voltak-e valaha bolygói vagy közülük épp most veszett el ez az egy? Karellen sokáig nézett vissza ama gyorsan szélesedő szakadékra, s közben emlékek villantak át hatalmas, labirintusokban-gazdag elméjén. Néma búcsú: tisztelgett azok előtt az emberek előtt, akiket ismert, akár gátolták, akár segítették őt feladatai elvégzésében.

Senki sem merte megzavarni elmélkedésében; mígnem egyszer csak hátat fordított az apadó Napnak.