Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Nem így képzelte a hazaérkezését. Csak figyelni tudott, mást nem tehetett, s közben nőttön-nőtt benne az ismeretlentől való félelem. Valami történt — valami felfoghatatlan dolog. A hajó azonban céltudatosan ereszkedett lefelé egy hosszú görbe mentén, mely visszavitte a napsütötte féltekére.

Magából a földet érésből semmit sem látott, mert a képernyőről váratlanul eltűnt a Föld, hogy helyet adjon annak az értelmetlen, vonalakból és fényekből álló mintának. Amikor visszatért a kép, már lent voltak a talajon.

A távolban hatalmas épületeket, mozgó gépeket s az azokat figyelő főkormányzók egy csoportját látta.

A levegő tompa robajlással válaszolt a hajó nyomáskiegyenlítő manőverére, majd hallhatóvá vált, ahogy megnyílnak a nagy ajtók. Jan nem várt tovább; a néma óriások elnézően vagy közönyösen tekintettek rá, ahogy kirohant a vezérlőteremből.

Itthon volt: újra belenézhetett a saját, ismerős napja tündöklő fényébe, beszívhatta a levegőt, amely végre átmosta a tüdejét. A pallót már leengedték, csak egy kicsit kellett még várnia, nehogy elvakítsa a kinti ragyogás.

Társaitól kicsit távolabb, egy nagy, ládákkal megrakott teherautó mellett Karellen állt. Jan még csak el sem csodálkozott azon, hogy fölismerte a felügyelőt, s azon sem lepődött meg, hogy Karellen semmit sem változott.

Majdhogynem ez volt az egyetlen jelenet, amely úgy játszódott le, ahogy elképzelte. — Már vártalak — mondta Karellen.

— Eleinte biztonságban mozoghattunk közöttük — mesélte Karellen. — De akkor már nem volt szükségük ránk; miután összegyűjtöttük őket, és rendelkezésükre bocsátottunk egy szárazföldet, több dolgunk nem volt velük.

Figyeld!

A fal eltűnt Jan elől. Most több száz méteres magasságból nézett le egy erdős-ligetes vidékre. Oly tökéletes volt az illúzió, hogy egy pillanatig szédülés környékezte.

— Amit látsz, az a második szakasz kezdete után öt évvel történt. Odalent alakok mozogtak, s a kamera úgy csapott le rájuk, mint valami ragadozó madár.

— El fog szomorítani — mondta Karellen. — De ne felejtsd el, hogy a te szabályaid itt nem érvényesek. Már nem embergyerekeket látsz magad előtt.

Pedig Jannek ez volt a benyomása, és ezt semmiféle észérvekkel nem tudta eloszlatni. Azok ott lent olyanok voltak, mint a vadak, ahogy belemerültek valami bonyolult rituális táncba: meztelenek, mocskosak, csapzott hajuk a szemükbe lógott. Amennyire meg tudta állapítani, öttől tizenöt évesig mindenféle korú akadt köztük, mégis mindnyájan egyforma gyorsan, azonos pontossággal és a környezet iránti tökéletes közönnyel mozogtak.

És Jan akkor meglátta az arcukat. Nagyot nyelt, és minden erejét összeszedte, hogy ne forduljon el. Ezek az arcok üresebbek voltak, mint a holtaké, mert még egy halott arcára is rávésett valamit az idő, hogy beszéljenek a vonások, ha már az ajkak elnémultak. De ezeken az arcokon nem látszott több érzelem vagy érzés, mint egy kígyó vagy egy rovar arcán. Még a főkormányzók is emberibbek voltak náluk.

— Te valami többé nem létező dolgot keresel rajtuk — szólt Karellen. — Emlékezz csak… nincs több azonosságtudatuk, mint a testedet alkotó sejteknek. De így együtt valami sokkal nagyobbat alkotnak, mint ami te vagy.

— Miért mozognak így?

— Mi a Hosszú Tánc nevet adtuk neki — válaszolta Karellen. Tudod, ők sohasem alszanak, és ez majdnem egy évig tartott. Háromszáz-millióan vesznek részt ebben a kötött mozgásformában az egész kontinensen. Vég nélkül elemeztük a felépítését, de nem jelent semmit… talán mert mi csak a fizikai részét látjuk, azt a kis részt, ami itt jelenik meg, a Földön. Lehet, hogy az, amit mi Főértelemnek nevezünk, azóta is gyakoroltatja őket, mintegy egységet olvasztva belőlük, hogy végül az ő lényébe szívódhassanak fel.

— De hogy gondoskodtak a táplálékukról? És mi történt, amikor akadályba, például fatörzsbe, sziklába vagy vízbe ütköztek?

— A víz nem számított: nem tudtak megfulladni. Ha nekimentek valaminek, néha felsebezték magukat, de észre sem vették. Ami pedig az ennivalót illette, nos, szereztek maguknak mindenféle gyümölcsöt és vadhúst.

De már ezekre sincs szükségük, mint oly sok másra sem. Mert az étel elsősorban energiaforrás, és mára megtanulták, hogy merítsenek nagyobb forrásokból.

A kép megremegett, mintha felforrósodott volna fölötte a levegő. Amikor újra kitisztult, odalent már megszűnt a mozgás.

— Megint figyelj jól! — mondta Karellen. — A jelenet három évvel későbbi.

A kicsiny alakok, melyek gyámoltalannak, már-már szánalmasnak látszottak, ha az ember nem tudta róluk az igazságot, mozdulatlanul álltak erdőben, tisztáson és síkon. A kamera szüntelenül egyikről a másikra vándorolt; már az arcuk is beleolvadt egy közös öntőformába, gondolta Jan. Egyszer látott olyan fényképeket, melyeket tucatnyi másolat egymásra illesztésével készítettek, ily módon nyerve egyfajta „átlag” arcképet. Az eredmény pontosan egy ilyen üres, jellegtelen arc lett, mint itt ezek.

Úgy tűnt, mintha aludnának vagy transzban volnának. A szemüket szorosan lehunyták, és nem mutattak több érdeklődést a környezetük iránt, mint a fák, amelyek alatt álldogáltak. Vajon miféle gondolatok visszhangoztak át ama bonyolult hálózaton — töprengett Jan —, melyben az ő elméjük immár nem volt több, s még nem volt kevesebb, mint egy jókora takaróban az egymástól elkülönülő szálak? S ez a takaró, döbbent rá hirtelen Jan, bármennyi világot és fajt borítson is be, egyre csak nő tovább.

Oly gyorsan történt, hogy belekáprázott a szem, s belekábult az agy. Jan az egyik pillanatban egy csodaszép, termékeny vidékre nézett le, ahol nem volt semmi figyelemre méltó, kivéve azt a rengeteg kicsiny szobrot, melyek szétszórtan, ámbár korántsem véletlenszerűen álldogáltak széltében-hosszában — majd a következő szempillantásban fák és növények s minden élőlény, amely e földön élt, egy villanással eltűnt a világból. Nem maradt más, csak a mozdulatlan, néma tavak, a kanyargó folyók, a hullámzó, barna dombok, immár megfosztva zöld takarójuktól — és a néma, közönyös alakok, akik e rombolást véghezvitték.

— Miért tették? — kapkodott levegő után Jan.

— Talán zavarta őket a másfajta értelmek jelenléte, még ha azok fejletlen növényi és állati értelmek voltak is.

Úgy gondoljuk, hogy egy napon éppilyen zavarónak találják majd az anyagi világot is. És akkor ki tudja, mi fog történni? Ugye, érted már, miért vonultunk vissza, miután megtettük a kötelességünket? Mind a mai napig próbáljuk tanulmányozni őket, de sohasem lépünk a földjükre, még a műszereinket sem küldjük oda. Már csak az űrből merjük figyelni a tevékenységüket. — Ez sok évvel ezelőtt történt — mondta Jan. — És azóta?

— Kevés dolog történt. Azóta meg sem mozdultak, arról sem vettek tudomást, nappal van-e, vagy éjszaka, tél-e, vagy nyár. Azóta is az erejüket próbálgatják; néhány folyó megváltoztatta a folyásirányát, sőt van egy, amelyik fölfelé folyik. De semmi olyat nem tettek, ami mögött bármiféle értelmes szándékot föl lehetne fedezni.

— És rólatok sem vesznek tudomást?

— Nem, de ez igazán nem meglepő. Az az… entitás, amelynek a részeivé lettek, mindent tud rólunk. Úgy tűnik, nem zavarja, hogy tanulmányozni próbáljuk őt. Ha majd úgy dönt, hogy el kell mennünk, vagy új feladatot talál a számunkra valahol másutt, azt nagyon világosan a tudomásunkra fogja hozni. Addig itt maradunk, hogy tudósaink összegyűjthessék mindazt a tudást, amit lehet.