Arthur Clarke - A gyermekkor vége

És amikor a három főkormányzó egyszerre állt föl a székről, ebből tudta, hogy az utazás véget ért. Nem szóltak az utasukhoz, sem egymáshoz, és amikor egyikük intett, hogy kövesse őket, Jan rájött valamire, amire eddig nem gondolt. Karellen utánpótlási vonalának ezen a túlsó végén minden valószínűség szerint senki sincs, aki értene az ő nyelvén.

Miközben mohó tekintete előtt kinyíltak a hatalmas ajtók, ők komoly arccal néztek rá. Életének döntő pillanata volt ez: ő az első ember, akinek a szeme előtt egy olyan világ tárul fel, amelyikre idegen nap süt le. Az OFF 549 672 fénye bevilágított a hajóba, és íme, itt fekszik előtte a főkormányzók bolygója.

Hogy mit várt tőle? Maga sem tudta. Ha óriási épületeket, felhőbe vesző tornyú városokat, minden képzeletet felülmúló gépezeteket lát, bizonyára nem lepődik meg. De ehelyett egy meglehetősen jellegtelen síkság nyúlt el előtte a szokatlanul közeli látóhatárig, s ezt az egyhangúságot csak három másik hajó törte meg, néhány kilométerrel arrébb.

Jant egy pillanatra hatalmába kerítette a mindent elsöprő csalódottság. Aztán vállat vont, mert rájött, hogy egy ilyen távoli és lakatlan vidék nem lehet más, mint űrkikötő. Hideg volt, de nem kellemetlenül hideg. A látóhatár fölött függő nagy, vörös nap fénye bőségesen elég volt az emberi szem számára is, de Jannek máris eszébe jutott, hogy vajon mennyi idő múlva kezdené hiányolni a zöldeket és kékeket. S akkor észrevette a hatalmas, ostyavékony sarlót, mely úgy kapaszkodott föl az égre, mintha egy óriási íjat tettek volna a nap mellé. Csak hosszas bámészkodás után fogta föl, hogy az útnak még nem ért teljesen a végére, mert az ott a főkormányzók világa. Ez nyilván csak a holdja, a támaszpont, amely küldi és fogadja a hajókat.

Átvitték egy másik hajóba, nem nagyobba, mint egy földi repülőgép. Amikor fölmászott az egyik nagy ülésbe, hogy a megfigyelőablakon át láthassa a közeledő bolygót, törpének érezte magát.

Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy jóformán meg sem tudta figyelni az alanti, egyre nagyobbodó glóbusz egyes részleteit. Bár már közel voltak az otthonukhoz, a főkormányzók itt is mintha egyfajta űrmeghajtást alkalmaztak volna, amitől aztán percek alatt átszáguldottak egy vastag, felhőkkel tarkított atmoszférarétegen. Amikor az ajtók kinyíltak, egy boltozatos terembe léptek ki, melynek nyilván azonnal bezárult mögöttük a mennyezete, mert a fejük fölött nyoma sem volt semmiféle nyílásnak.

Két napba telt, mire Jan elhagyhatta ezt az épületet. Nem várt szállítmány lévén helye sem volt, ahová tegyék. S hogy még nehezebb legyen a dolga, a főkormányzók közül senki sem értette a szavát. Gyakorlatilag nem tudtak kommunikálni egymással, és Jannek keserűen kellett rádöbbennie, hogy korántsem olyan könnyű kapcsolatot teremteni egy idegen fajjal, ahogy azt a regényekben le szokták írni. A jelbeszéd, meglepő módon, kudarcot vallott, mert az alapja túlságosan is az a gesztus-, kifejezés— és viselkedésrendszer volt, amely másképp alakult ki az embereknél, mint a főkormányzóknál.

Az volna csak az igazi kudarc, gondolta Jan, ha mindazok a főkormányzók, akik beszélik a nyelvét, lent maradtak volna a Földön. Nincs más hátra, várnia kell, és remélni a legjobbakat. Bizonyára jönni fog valami tudós, valami idegen fajokkal foglalkozó szakember, s ő majd gondját viseli! Vagy annyira érdektelen volna a személye, hogy föl sem kelti a figyelmüket?

Arra nem volt mód, hogy kijusson az épületből, mert a nagy ajtókon nem volt semmiféle látható nyitószerkezet. Ha egy főkormányzó indult el feléjük, egyszerűen kinyíltak. Jan is megpróbálta ezt a trükköt; aztán mindenféle tárgyakat lóbált magasan a levegőben, hogy megszakítson valamiféle vezérlő sugarat, és sorra vett minden elképzelhető fortélyt — hiába. Ráeszmélt, hogy egy kőkorszaki ember lehetne hozzá hasonlóan reménytelen helyzetben, ha betévedne egy modern, nagyvárosi épületbe. Egyszer megpróbált kisétálni az egyik kifelé tartó főkormányzóval, de szelíden elhessegették. Nem ellenkezett, mert nagyon igyekezett, hogy ne bőszítse magára a vendéglátóit.

Mielőtt végképp elcsüggedt volna, eljött hozzá Vindarten. A főkormányzó nagyon rosszul beszélt a nyelvén, hadart is, de meglepő gyorsasággal javult a kiejtése. Egy-két nap múlva szinte már gondtalanul beszélhettek minden olyan témáról, amelyhez nem kellett holmi sajátos szókincs.

Attól kezdve, hogy Vindarten az oltalmába vette, Jannek nem kellett többé aggódnia. Még arra sem volt lehetősége, hogy azt tegye, amit szeretne, mert szinte állandóan körülvették tudós főkormányzók, és nagy buzgalommal végeztettek vele mindenféle érthetetlen kísérletet a bonyolult műszereikkel. Jant e gépezetek nagyon kimerítették, és az egyik kísérlet után, amikor valami hipnózist végző eszközt vetettek be, órákig tartó, hasogató fejfájás kínozta. Habozás nélkül hajlandó volt mindenféle együttműködésre, de abban már nem volt biztos, hogy azok, akik őt tanulmányozzák, tudatában vannak-e, mik a szellemi és fizikai korlátai. Mindenesetre sokáig tartott, mire meg tudta győzni őket, hogy neki szabályos időközönként aludnia kell.

A vizsgálatok szünetében sikerült pillanatnyi benyomásokat szereznie a városról, és megértette, mennyire nehéz — és veszélyes vállalkozásba fogna, ha csak úgy, kedvére akarna ide-oda utazgatni benne. Utcák gyakorlatilag nem léteztek, és nyoma sem volt felszíni közlekedésnek. Itt olyan lények éltek, akik tudtak repülni, és nem féltek a gravitációtól. Itt nem jelentett semmit, ha valaki egyetlen figyelmeztető szó nélkül belevetette magát egy több száz méteres szédítő mélységbe, vagy ha egy helyiségbe csak magasan a falba vágott nyíláson át lehetett bejutni. Jan százféle jelből kezdett rádöbbenni arra, hogy egy szárnyas faj lelkivilága alapjaiban különbözhet a földhöz kötött fajokétól.

Különös látvány volt, ahogy a főkormányzók mint óriási madarak lassú, erőteljes szárnycsapásokkal röpködtek városuk tornyai között. És akadt itt egy tudományos probléma is. Ez a bolygó nagy volt — nagyobb, mint a Föld —, a gravitációja mégis alacsony volt, és Jan azt sem értette, hogy miért olyan sűrű a légköre.

Megkérdezte Vindartent, s meg is kapta a félig-meddig előre sejtett választ, miszerint ez nem a főkormányzók eredeti bolygója. Ők egy sokkal kisebb világon fejlődtek ki, s később, amikor meghódították ezt a bolygót, nemcsak a légkörét, hanem a gravitációját is megváltoztatták.

A főkormányzók építészete merőben funkcionális volt; Jan nem látott díszítményeket, nem látott semmi olyasmit, aminek ne lett volna valami határozott célja, még akkor is, ha az a cél meghaladta az ő felfogóképességét. Egy középkori ember e vörös fényben úszó város és a benne közlekedő lények láttán minden bizonnyal a Pokolban érezte volna magát. Néha — minden kíváncsisága és tudományos elfogulatlansága ellenére — még Jant is megkörnyékezte valami megmagyarázhatatlan rettenet. Mert még a legjózanabb, legtisztább elmékre is csüggesztően hat, ha nem találnak legalább egy ismerős viszonyítási pontot. És bizony akadt itt sok minden, amit nem értett, és amit Vindarten sem tudott — vagy akart — megmagyarázni neki. Mik voltak azok a felvillanó fények, változó formák, egyszóval azok a valamik, amik oly sebesen cikáztak át a levegőn, hogy végül maga sem tudta, látta-e őket egyáltalán? Lehet, hogy bámulattal vegyes iszonyatot kellett volna kelteniük benne — de lehet, hogy csak látványos, de jelentéktelen dolgok voltak, mint például a hajdani Broadway neonreklámjai.