Arthur Clarke - A gyermekkor vége

— Nézd — súgta az asszony —, ott van Jeff! A második ajtónál. Nagyon messze volt, igazából nem is biztos, hogy ő volt. Nehezen láttak a szemük elé ereszkedő homálytól is. De mégis: Jeff volt az, egészen biztos. George fölismerte a fiát, ahogy ott állt, fél lábbal már a fémpallón állva.

És akkor Jeff megfordult, és visszanézett. Az arca csak egy fehér folt; ilyen messziről nem látszott, hogy átfutott-e rajta valami felismerés, valamiféle visszaidézése mindannak, amit most végképp maga mögött hagy.

George azt sem fogja megtudni soha, hogy Jeff merő véletlenségből fordult-e feléjük — vagy ezekben a legeslegutolsó pillanatokban, amikor még az ő fiuk volt, tudta, hogy ott állnak, hogy figyelik, hogyan lép be abba a világba, ahová ők nem követhetik soha.

Lassanként bezárultak a nagy ajtók. És ebben a pillanatban Fey égnek emelte az orrát, és hosszan, keservesen felvonított. Gyönyörű, tiszta tekintetével George-ra nézett, és ő megértette, hogy a kutya most veszítette el a gazdáját. George-nak immár nem volt többé vetélytársa.

Sokféle út, de csak egy végcél kínálkozott mindazoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik így beszéltek: „A világ még így is gyönyörű; egy napon itt kell hagynunk, de miért kellene ezt a napot siettetnünk?”

Mások viszont, akik számára becsesebb volt a jövő, mint a múlt, s most elvesztettek mindent, amiért érdemes volt élniük, nem akartak maradni. Ők búcsút mondtak a világnak, ki-ki a maga természete szerint egyedül vagy barátokkal.

Így gondolták az athéniak is. A sziget tűzben született, tehát tűzben akart meghalni is. Akik el akartak menni, elmentek, a többség azonban ott maradt, hogy álmai széttört cserepei között várja be a véget.

Úgy volt, hogy majd senki sem tudja előre, mikor jön el az idő. Jean azonban fölébredt az éjszaka csendjében, s egy ideig csak bámulta a mennyezet kísérteties fényét. Aztán kinyúlt, és megfogta George kezét.

A férfi jó alvó volt, de most azonnal fölébredt. Nem beszéltek, mert a szavak, amikre szükségük lett volna, nem léteztek.

Jean már nem félt, sőt, szomorú sem volt. Ő már kijutott a nyugalom vizére, ahol az embernek nincsenek többé érzelmei. Egy tennivalója azonban hátravolt még, és tudta, hogy alig-alig lesz rá ideje.

George szó nélkül követte a néma házban. Oly némán mozogtak, mint fényben az árnyék, ahogy átvágtak azon a fénytócsán, melyet a műterem tetején bevilágító hold festett a padlóra. Aztán beléptek a gyerekszobába.

Itt nem változott semmi. A falakon fénylettek a fluoreszkáló minták, amelyeket George festett nagy gonddal, Jennifer Anne egykori csörgője ugyanott hevert, ahová annak idején, amikor az elméje befordult az azóta lakhelyévé vált ismeretlen messzeségbe, elhajította.

„Itt hagyta a játékait — gondolta George. — A mieink azonban eljönnek velünk.” Eszébe jutottak a fáraók gyermekei, akikkel ötezer évvel ezelőtt eltemették a babáikat meg a gyöngyeiket. „Így lesz ez most is. Soha senki nem fog gyönyörködni a kincseinkben — gondolta. — Elvisszük magunkkal, nem válunk meg tőlünk.”

Jean lassan feléje fordult, s a fejét a vállára hajtotta. Amikor George átfogta a derekát, egyszer csak újra megérezte azt a hajdani szerelmet — valahogy úgy, ahogy a kiáltást visszhangozzák halkan, de tisztán a távoli hegyek. Már túl késő volt, hogy elmondja, amit még el kellett volna mondania neki, és hogy nem is annyira az elkövetett csalásait, inkább a múltbeli közönyösségét sajnálja. — Isten veled, drágám! — szólalt meg ekkor csendesen Jean, és még szorosabban ölelte magához. George-nak már nem volt ideje válaszolni — de még ebben a legutolsó pillanatban is belevillant a döbbenet, hogy honnan tudhatta az asszony, hogy most következik el az a másodperc.

Messze, odalent a sziklaágyban az urániumrészecskék egymáshoz nyomultak, vágyva a soha be nem teljesülő egyesülésre.

A sziget pedig fölemelkedett, hogy elébe menjen a hajnalnak.

A főkormányzók űrhajója a Carina csillagkép szívén átjutva rásiklott fénylő meteorösvényére. Már a külső bolygóknál vészes fékezésbe kezdett, de még a Mars mellett elhaladtában is megtartotta a fénysebesség egy tekintélyes töredékét. A Nap körüli végtelen terek sokat elvettek a lendületéből, ugyanakkor egymillió kilométerrel a háta mögött az energiaveszteség tűzzel festette be az eget.

Jan Rodricks, hat hónappal öregebben, hazafelé közeledett arra a világra, amit nyolcvan esztendővel ezelőtt hagyott el.

Már nem volt titkos fülkében rejtőzködő potyautas. Ott állt a három pilóta mögött (el is töprengett azon, hogy miért kell nekik ilyen sok), s elnézte az irányítóhelyiséget uraló, hatalmas képernyőt, melyen folyton változott a kép. E színek és formák számára értelmetlennek tűntek, de feltételezte, hogy olyan információkat közvetítenek, melyek az ember tervezte űrhajókon sok-sok méternyi adatból állnának. Olykor azonban csillagmezők is feltűntek a képernyőn, és nemsokára, úgy remélte, meglátja rajta a Földet is.

Boldog volt, hogy hazajöhet, noha annak idején mindent megtett a szökésért. E néhány hónap alatt felnőtté vált. Annyi mindent látott, oly messzire elment, hogy most majd elepedt a saját, ismerős világáért. Tudta már, miért zárták el a Földet a csillagoktól a főkormányzók. Most már megértette, hogy az emberiségnek még nagy utat kell megtennie, amíg szerepet kaphat abban a civilizációban, amelybe ő bepillantást nyert.

Alakulhat úgy is — bár ezt a lehetőséget nem tudta elfogadni —, hogy az emberiség mindörökre alacsonyabb rendű faj marad, melyet a főkormányzók őrizetére bízva, egy félreeső állatkertben fognak tartani. Lehet, hogy erre utalt Vindarten azzal a kétértelmű figyelmeztetéssel, amivel útjára engedte Jant.

— Sok minden történhetett az idő alatt, ami közben a bolygódon eltelt — mondta akkor a főkormányzó. — Ha viszontlátod, meglehet, már meg sem ismered a világodat.

Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan év nagy idő, s bár ő még fiatal és alkalmazkodóképes, megeshet, hogy nehezen fogja fel mindazon változásokat, amelyek bekövetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt — az emberek kíváncsiak lesznek a történetére, és azt is tudni akarják majd, hogy milyen képet alkotott a főkormányzók civilizációjáról.

Jól bántak vele, ahogy azt el is várta tőlük. Az odafelé vezető útról nem tud semmit; amikor az injekció hatása elmúlt, és ő előjött, a főkormányzók hajója már belépett a saját rendszerébe. Amikor előmászott fantasztikus rejtekhelyéről, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nincs szüksége az oxigénkészülékre. A levegő sűrű volt, és nehéz, de minden további nélkül belélegezhető. Ott állt a hajó hatalmas, vörös fénnyel megvilágított rakodóterében, mindenféle csomagolóláda és egyéb málhaféleség között, ami csak elképzelhető egy űr— vagy tengerjáró hajón. Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta a vezérlőfülkéhez vezető utat, s bemutatkozott a legénységnek.

Zavarba ejtette, hogy meg sem lepődtek; tudta, hogy a főkormányzókon ritkán látszik meg bármiféle érzelem, de valami fogadtatásra mégiscsak számított. Ők azonban, mintha mi sem történt volna, csak a képernyőt figyelték, s a vezérlőpultok számtalan gombjával játszadoztak. Csak abból tudta meg, hogy leszálláshoz készülnek, hogy a képernyőn időnként felvillant egy bolygó képe, s minden egyes alkalommal nagyobb és nagyobb lett. Mozgást vagy gyorsulást soha egy pillanatra sem érzett, csak egy tökéletesen állandó gravitációt, melyről úgy gondolta, hogy a földi nehézkedés ötödrészének felelhet meg. A hajót mozgató óriási erők ellensúlyozása rendkívüli pontosságú lehetett.