Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Jan azt is érezte, hogy a főkormányzók világa telis-tele van általa nem hallott hangokkal. Néha elértek hozzá olyan bonyolult ritmusképletek, melyek föl-le száguldoztak a hallható spektrumban, majd hirtelen kiléptek a fölső vagy az alsó hallásküszöbön túlra. Úgy látszott, mintha Vindarten nem értené, mit jelent Jan számára a zene fogalma, így aztán nem is tudta kielégítően megmagyarázni a jelenséget.

A város nem volt túl nagy; a fénykorát élő Londonnál vagy New Yorknál feltétlenül sokkal kisebb lehetett.

Vindarten szerint ezrével akadtak ilyen városok a bolygón, s mind valami sajátos céllal épült. Az ő városukhoz földi fogalmak szerint leginkább az egyetemi városok hasonlítottak — kivéve, hogy itt sokkal erőteljesebb volt a szakosodás mértéke. Mint Jan nemsokára rájött, ezt a várost az idegen kultúrák tanulmányozásának szentelték.

Amikor kikerült a sivár cellából, az egyik legelső útja, Vindarten kíséretében, egy múzeumba vezetett. Már nagyon kellett neki az a lélektani lökés, amit attól kapott, hogy végre olyan helyen járt, melynek a rendeltetését tökéletesen értette. A múzeum — eltekintve a méreteitől — akár a Földön is állhatott volna. Hogy megérkezzenek, sokáig kellett egyenletesen zuhanniuk lefelé egy nagy platón, amely dugattyúként mozgott egy ismeretlen hosszúságú függőleges hengerben. Semmiféle irányítószerkezetet nem látott, s a lefelé irányuló mozgás elején és végén határozottan észlelte a gyorsulást. Úgy látszott, a főkormányzók nem vesztegetik házi használatra a kiegyensúlyozó erőtérszerkezeteiket. Jannek megfordult a fejében, vajon világuk egész belsejét fölásták-e keresztbe-kasba, s hogy miért korlátozták a város nagyságát azzal, hogy levonultak a föld alá, ahelyett hogy fölfelé terjeszkedtek volna? Ez is olyan rejtély volt, amit sohasem sikerült megfejtenie.

Az ember egy egész életet eltölthetett volna e hatalmas termek föltárásával. Ide hordták össze mindazt, amit a bolygókról zsákmányoltak; Jan el sem tudott képzelni annyi civilizációt, ahánynak az eredményeit itt fölhalmozták. Ám hosszas bámészkodásra nem volt idő. Vindarten óvatosan lerakta őt egy parkettasávra, mely első pillantásra díszítőmintának látszott. Mire Jannek eszébe jutott, hogy ezen a világon nem ismerik a díszítést, valami láthatatlan erő már meg is ragadta, s szelíden előrelódította. Óránként mintegy húsz-harminc kilométeres sebességgel haladt el a hatalmas kiállítási tárlók, a soha nem képzelt világok látképei előtt.

A főkormányzók megtalálták a múzeumi kimerültség ellenszerét az embernek egyszerűen nem kellett járkálnia.

Több kilométert megtettek már, amikor vezetője ismét megragadta Jant, s óriási szárnyának egyetlen csapásával kiemelte az előrelendítő erő hatóköréből. Egy óriási, félig üres hallhoz értek, mely ismerős fényben fürdött — amit Jan azóta nem látott, amióta elhagyták a Földet. Halvány volt, hogy ne bántsa a főkormányzók érzékeny szemét, de félreismerhetetlenül napfény volt. Jan sohasem hitte volna, hogy egy ilyen mindennapos, sőt közönséges dolog ekkora sóvárgást ébreszthet agyszívében.

Ez volt hát a Földről rendezett kiállítás. Csak méterek választották el őket Párizs csodaszép makettjétől, karnyújtásnyira voltak tőlük a tucatnyi évszázadból vaktában összehordott, kincset érő műtárgyak, egymás mellett a modern számítógép és a kőkorszaki balta, a televíziós készülék és alexandriai Hérón gőzturbinája.

Akkor kinyílt előttük egy nagy ajtó, és ők beléptek a Föld Kurátorának irodájába.

„Vajon most először lát emberi lényt? — tűnődött Jan. — Járt egyáltalán valaha is a Földön, vagy az csupán egy volt a sok rábízott bolygó között, s még azt sem igen tudta, hol helyezkedik el pontosan?” Az mindenesetre tény, hogy sem nem beszélt, sem nem értett az ő nyelvén, és Vindartennek kellett tolmácsolnia.

Jan órákat töltött el itt azzal, hogy belebeszélt egy hangfelvevő készülékbe, miközben a főkormányzók mindenféle földi tárgyat mutogattak neki. Szégyenkezve döbbent rá, milyen sokat nem tud közülük azonosítani.

Mérhetetlenül nagy volt a tudatlansága a saját faját és annak eredményeit illetően, s kíváncsi lett volna, vajon a főkormányzók a maguk felsőbbrendű szellemi képességeik birtokában fel tudják-e igazán fogni az emberi kultúra teljességét.

Vindarten egy másik úton vezette ki a múzeumból. Ezúttal hatalmas, boltíves folyosókon lebegtek át könnyedén, de most nem a tudatos elme, hanem a természet alkotásai mellett haladtak el. Sullivan, gondolta Jan, az életét adná, csak itt lehetne, s láthatná, miféle csodákat hozott létre a fejlődés mintegy száz világon.

Csakhogy Sullivan, eszmélt rá, azóta már halott lehet…

Azután, minden előzetes figyelmeztetés nélkül leszálltak egy erkélyen, amely egy óriási, kör alakú, talán száz méter átmérőjű terem fölé nyúlt ki. Mint rendesen, itt sem volt védőkorlát, s Jan hirtelen nem is tudta, ki merjen-e lépni az erkély szélére. De Vindarten ott állt a peremén, s nyugodtan nézett lefelé — Jan tehát óvatosan elindult feléje.

A padló túlontúl közel volt — legföljebb ha húsz méterrel lejjebb. Jan utólag meg volt győződve róla, hogy kísérője nem akarta megijeszteni, sőt, hogy ő hökkent meg a legjobban védence viselkedésén. Mert Jan egy tagolatlan üvöltéssel visszaugrott az erkély széléről, mintha el akarna bújni az elől, ami odalent volt. Csak akkor szedte össze magát, s merészkedett ismét előre, amikor kiáltásának tompa visszhangjait végképp elnyelte a sűrű atmoszféra.

Persze hogy élettelen volt — csak a rémület első pillanatában tűnt úgy, mintha öntudattal bírva nézne föl rá.

Szinte az egész kör alakú helyiséget betöltötte, és kristályos mélyén hol itt, hol ott csillant meg a bíborszínű fény.

Egy óriási szem volt az.

— Miért adtad ki ezt a hangot? — érdeklődött Vindarten. — Megijedtem — vallotta be szégyenkezve Jan.

— Ugyan-miért? Csak nem gondoltad azt, hogy itt bármi veszély leselkedhet rád?

Jan arra gondolt, el tudja-e magyarázni, mi az a reflexszerű cselekvés, aztán úgy döntött, hogy inkább meg sem kísérli.

— Minden ijesztő, ami teljesen váratlanul éri az embert. Amíg nem elemeztünk egy új helyzetet, a biztonság kedvéért a legrosszabbra kell felkészülnünk.

A szíve még akkor is hevesen vert, amikor másodszor is lebámult abba a rettenetes szembe. Természetesen óriásira fölnagyított modell is lehetett, akárcsak a földi múzeumokban látható mikrobák és rovarok. De már amikor kimondta a kérdést, émelyítő bizonyossággal tudta, hogy nem nagyobb az életnagyságúnál.

Vindarten keveset tudott róla mondani; nem lévén az ő szakterülete, különösebben nem is volt rá kíváncsi. A főkormányzó leírása alapján Jan megrajzolta magának ama egyszemű óriás képét, aki egy távoli csillag aszteroidatörmelékei között él, gravitáció nem korlátozza a növekedését, ami pedig az élelmét, tehát az életét illeti, alá van rendelve egyetlen szeme látótávolságának és felbontóképességének.

Úgy látszott, nincs határa annak, amit a Természet megtehet, ha rá van kényszerítve, és Jant valami megmagyarázhatatlan örömi fogta el attól a felfedezéstől, hogy mi az, amire a főkormányzók nem törekedtek. A Földről elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat — de ez volt az a határ, ahol meghúzták a vonalat.

És eljött az az idő, amikor fölfelé mozgott, egyre csak föl, mígnem a lift falainak áttetszősége beleolvadt a kristályos átlátszóságba. Olyan volt, mintha minden alátámasztás nélkül állna a város legmagasabb csúcsai között, s nem volna semmi, ami megvédené a mélységtől. De már nem szédült jobban, mint amikor repülőgépen ült, mert itt sem érzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerülhet azzal a távoli földdel.