Arthur Clarke - A gyermekkor vége

A Dél-afrikai Köztársaság több mint száz esztendeig volt a társadalmi harcok színtere. Hiába próbáltak jó szándékú emberek mindkét oldalról hidat építeni, a különböző félelmek és előítéletek túl mélyen bevésődtek már, semhogy létrejöhessen bármiféle együttműködés. Az egymást követő kormányok csak a türelmetlenség mértékében különböztek egymástól, s a földet méregként itatta át a gyűlölet s a polgárháború minden nyomorúságos következménye.

Amikor világossá vált, hogy még csak meg sem próbálnak véget vetni a megkülönböztető politikának, Karellen figyelmeztette őket. Nem tett mást, csak megnevezett egy napot és egy órát. Az országban támadt egy kis nyugtalanság, amit semmiképpen sem lehetett félelemnek vagy pániknak nevezni, mert nem hitte senki, hogy a főkormányzók bármiféle — ártatlanokat és bűnösöket egyaránt sújtó — erőszakos vagy pusztító cselekedetekre ragadtatják magukat.

Nem is tettek ilyet. Mindössze az történt, hogy amikor a nap Fokvárosban delelőre ért — kialudt. Nem maradt más belőle, mint egy sem fényt, sem meleget nem adó fakóvörös árny. Két, egymást keresztező mezővel polarizálhatták a fényét odakint az űrben, de úgy, hogy a sugárzásából ne mehessen át semmi. A jelenség egy ötszáz kilométeres átmérőjű, tökéletesen kör alakú térségben volt tapasztalható.

Harminc percig tartott az egész — de ennyi elég is volt. Másnap a dél-afrikai kormány bejelentette, hogy a fehér kisebbség újra teljes körű polgárjogokban részesülhet.

Eltekintve az efféle elszigetelt, kellemetlen incidensektől, az emberi faj a dolgok természetes menetének részeként fogadta el a főkormányzókat. Az emberek meglepően hamar túltették magukat a kezdeti megrázkódtatáson, s a világ visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Csak egy váratlanul életre kelt Rip va Winkle vette volna észre a legnagyobb változást, vagyis egyfajta titkos reménykedést, mondhatni, mentális hátrasandítgatást, mintha az emberiség azt várta volna, hogy a főkormányzók egyszer majd csak megmutatják magukat, s lejönnek végre fényes hajóikból.

Még öt év múlva is erre vártak. Stormgren szerint ez volt minden bajnak az oka.

Stormgren autója a bámészkodók megszokott gyűrűje szorításában, a készenlétbe helyezett kamerák lencsetüzében haladt a kilövőhelyhez. A főtitkár még váltott néhány szót a helyettesével, majd átvette az aktatáskáját, és átvágta magát a nézőközönségen.

Karellen sohasem várakoztatta sokáig. „Ó!”, röppent fel a meglepett kiáltás a sokaságból, amikor odafönt az égen egy ezüstszínű buborék fúvódott föl lélegzetelállító sebességgel. Egy széllöket belekapott Stormgren ruhájába, ahogy az apró hajó ötven méterrel arrébb, a föld fölött néhány centiméterre finoman lebegve megállt, mintha attól félne, hogy a Föld érintésétől bepiszkolódik. Stormgren lassan lépkedett előre, s közben látta a hegesztetlen fémtörzsön azt az ismerős redőt, s aztán máris megjelent előtte a nyílás, amely elképesztette a világ legkiválóbb tudósait is. Belépett rajta a hajó egyetlen, tompán megvilágított helyiségébe. A nyílás bezárult mögötte, mintha ott sem lett volna soha, hogy kirekesszen hangot, látványt, mindent.

Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta, hogy immár ötven kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen hajójának a belsejében. Megérkezett a főkormányzók világába, s körülötte mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél közelebb került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta lévő világ sokmilliónyi lakosa közül bárki.

A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy szék, egy asztal és fölötte a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták.

A képernyő most is üres volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az álom sohasem vált valóra; a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok. De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az emberiség iránt érzett határtalan és türelmes megértés — és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen mulató szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.

A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a világ történelmében mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő hang. Csak a mélységéből és a zengéséből lehetett következtetni Karellen testi mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt — meglehet, sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján készített felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől származott. Ezt az állítást Stormgren sohasem hitte el.

— Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright úrról?

— Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele? A Liga önmagában nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt állítanom a házam elé. De remélem, nem lesz rá szükség.

Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.

— Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó részleteket. Az engem nem elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék, amely „nem tudom” választ adott?

— Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még a támogatóid körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni ezzel a titkolózással.

Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt meggyőző.

— Te is így érzed, ugye?

A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.

— Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire megnehezítik a munkámat — folytatta komolyan.

— Az enyémet se könnyítik meg éppen — vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen. — Jó volna, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és nem felejtenék el, hogy én csak amolyan polgári alkalmazottként próbálok érvényt szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába nem volt beleszólásom.

„Ez — gondolta Stormgren — igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés, hogy mennyi benne az igazság.”

— Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés? Ingerel bennünket, hogy nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle szóbeszédek.

Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő volt ahhoz, hogy emberi kacagásnál semmivel se legyen több.

— Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy halom elektroncső, mint holmi százlábúféleség… ó, igen, láttam azt a karikatúrát a tegnapi Chicago Timesban! Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.

Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen időnként túl könnyen veszi a kötelességeit.

— Ez komoly dolog — mondta rosszallóan.

— Kedves Rikkim — vágott vissza Karellen —, én csak akkor őrizhetem meg az egykori mentális hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan az emberi fajt!