Arthur Clarke - A gyermekkor vége

De ezek csak amolyan negatív és látványosságot nélkülöző előnyök voltak, amiket az emberek elfogadtak, majd meg is feledkeztek róluk. A közömbös főkormányzók pedig továbbra is elrejtették arcukat az emberiség elől. Karellen tudott tiszteletet és csodálatot parancsoló lenni, de ezzel a politikával mélyrehatóbb győzelmet nem arathatott. Nehéz volt a neheztelésen kívül bármi mást érezni eme olimposziak iránt, akik csak az Egyesült Nemzetek székházában fölszerelt rádió-teleprinteren keresztül álltak szóba az emberiséggel. Ami Karellen és Stormgren között volt, azt sohasem vitték a nyilvánosság elé, és néha maga Stormgren sem értette, miért kellenek a felügyelőnek ezek a beszélgetések. Lehet, hogy úgy érezte, legalább egy emberi lénnyel közvetlen kapcsolatot kell tartania, de az is lehet, hogy úgy vélte, Stormgrennek van szüksége a személyes támogatásnak erre a formájára. A főtitkár méltányolta, amennyiben ez utóbbiról volt szó, s azt sem bánta, hogy a Szabadság Liga megvetően csak mint „Karellen küldönce”-ként emlegeti.

A főkormányzók soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek az egyes államokkal és kormányokkal; úgy, ahogy volt, elfogadták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, intézkedtek a szükséges rádió-berendezés fölszereléséről, s utasításaikat a főtitkáron keresztül juttatták el az emberekhez. A szovjet küldött teljes joggal mutatott rá számtalanszor és meglehetős részletességgel, hogy ez az eljárás nem felel meg az alapokmánynak — szemmel láthatóan Karellen nem zavartatta magát emiatt.

Meglepő volt, hogy mennyi sértést, ostobaságot és gonoszságot lehetett eloszlatni azokkal az égből jött üzenetekkel. A főkormányzók megérkezéséből a nemzetek megértették, hogy többé nincs félnivalójuk egymástól, s még mielőtt megtapasztalták volna, megsejtették, hogy fegyvereik hatástalanok egy olyan civilizációval szemben, amelyik hidat tudott építeni a csillagok között. Így hát az emberiség boldogságának útjában álló legnagyobb akadály egy csapásra ledőlt.

A főkormányzók teljesen közömbösnek mutatkoztak a kormányformák iránt, ha azok nem voltak elnyomóak vagy megvesztegethetők. A Földön megmaradhattak a demokráciák, a monarchiák, a jóindulatú diktatúrák, virulhatott a kommunizmus és a kapitalizmus. Sok egyszerű lélek, aki szentül meg volt győződve, hogy csakis úgy lehet élni, ahogy ők élnek, roppantul elcsodálkozott ezen. Mások abban a hiszemben voltak, hogy Karellen csak az alkalomra vár, hogy bevezethessen egy minden más társadalmi formát elsöprő rendszert, s ezért nem foglalkozik holmi apró-cseprő politikai reformokkal. De ez is, mint minden más, ami kapcsolatban állt a főkormányzókkal, csak amolyan találgatás volt. Az indítékaikat nem ismerte senki. És nem sejtette senki, hogy miféle jövő felé terelgetik az emberiséget.

Stormgren már napok óta rosszul aludt, ami annál is különösebb volt, mert azt tervezte, hogy nemsokára végképp megszabadul hivatala minden gondjától-bajától. Negyven éve szolgálta az emberiséget, öt esztendeje az emberiség vezetőit, és kevés olyan politikus akadt, aki oly sok kezdeti törekvését látta beteljesülni, mint ő.

Lehet, hogy épp ez volt a baj; hogy a nyugalom éveiben — bármilyen számosak lehetnek is — nem lesznek többé célok, melyek értelmet adnak az életnek. Amióta Martha meghalt, és a gyerekek saját családot alapítottak, mintha elvékonyodtak volna azok a szálak, melyek a világhoz kötötték. Az is lehet, hogy — egyre jobban azonosulván a főkormányzókkal — egyszerűen eltávolodott az emberiségtől.

Most is egy ilyen nyugtalan éjszakája volt, amikor az agya, mint egy magára hagyott gép, lázasan forgott tovább. Végül beletörődött, hogy aznap éjjel már nem fog elaludni, így hát kelletlenül kimászott az ágyból.

Magára kapta a köntösét, és kiballagott szerény lakása tetőteraszára. Közvetlen beosztottai közül egy sem akadt, akinek ne lett volna fényűzőbb az otthona, de Stormgren igényeit ez is maradéktalanul kielégítette. Ő már eljutott oda, hogy sem a javak, sem a hivatalos ceremóniák nem tették formátumosabb emberré.

Az éjszaka meleg volt, már-már fülledt, pedig derült volt az ég; a hold is ott fénylett a délnyugati látóhatár fölött. Tíz kilométerrel arrébb New York fényei tündököltek az ég alján, mintha a hajnalhasadás állt volna meg egy örökké tartó pillanatra.

Stormgren fölnézett az alvó városról oda, ahová az élő emberek közül egyedül ő jutott fel. Akármilyen messze volt is, Karellen hajója csillogott a holdfényben. Vajon mit csinál most a felügyelő, tűnődött magában, mert nem hitte, hogy a főkormányzók szoktak egyáltalán aludni. Odafönt fénylő lándzsájával vonalat rajzolt az égbolt kupolájára egy meteor. A halványan csillogó vonal kisvártatva elenyészett, s a csillagok ismét magukra maradtak. Olyan volt ez, mint egy goromba figyelmeztetés: Karellen még száz év múlva is vezetni fogja az emberiséget egy csak általa ismert cél felé, de mához négy hónapra már másvalaki lesz a főtitkár. Ezt önmagában még egyáltalán nem bánta — csakhogy ez annyit jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt nem sok esélye marad, hogy valaha megtudja, mi rejtőzik ama homályos üveglap mögött.

Csak az elmúlt napokban merte bevallani, hogy a főkormányzók titkolózása kezd az idegeire menni.

A Karellen iránt érzett hűsége mind mostanáig megóvta őt a kételkedéstől, de immár, gondolta kissé fanyarul, a Szabadság Liga tiltakozásainak hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Igaz, hogy az ember rabszolgasorba döntéséről szóló propaganda nem volt több propagandánál; kevesen hittek benne komolyan, vagy kívánták igazán vissza az elmúlt időket. Az emberek hozzászoktak Karellen láthatatlan kormányzásához ugyanakkor egyre jobban izgatta őket, hogy valójában kik kormányozzák őket. És miért kellett volna őket hibáztatni érte?

A Szabadság Liga csak egyike volt — ámbár a legnépesebb — ama szervezeteknek, amelyek szembehelyezkedtek Karellennel — következésképpen a főkormányzókkal együttműködő emberekkel is. E csoportok kifogásai és törekvései rendkívül nagy változatosságot mutattak, a vallásos nézőponttól egészen a kisebbségi érzés kifejezéséig. Ezek joggal érezték úgy magukat, mint az a művelt hindu, aki a tizenkilencedik században elmélkedett az angol uralomról. A megszállók békét és jólétet hoztak a Földre — de milyen árat kell majd fizetni érte? A történelem nem biztatott semmi jóval: a nagyon különböző kulturális szinteken álló fajták között még a legbékésebb érintkezések is gyakran vezettek a fejletlenebb társadalom elpusztításához. Nemcsak egyénekkel, nemzetekkel is előfordulhatott, hogy elvesztették a bátorságukat, ha egy olyan kihívással találták szembe magukat, amelynek nem tudtak megfelelni. És a legnagyobb kihívás, amivel az ember valaha is szembetalálkozott, a főkormányzók titokzatosságba burkolózó civilizációja volt.

A szomszédos szobában álló nyomtatógép halk kattanással dobta ki magából a Központi Hírszolgálat óránkénti összefoglalóját. Stormgren beballagott, és szórakozottan átlapozta a papírokat. A Szabadság Liga a világ túloldalán egy nem túl eredeti címre ihlette meg az újságot. Szörnyek irányítják az Embert?! — harsogta a cím, majd így folytatta: „Ma a Szabadság Liga Keleti Csoportjának elnöke, dr. C. V. Krishnan, egy Madrasban tartott gyűlésen azt mondotta: „A főkormányzók viselkedésének magyarázata igen egyszerű: küllemük oly idegenszerű és visszataszító, hogy nem mernek mutatkozni az emberek előtt. Felszólítom a felügyelőt, hogy cáfolja meg az állításomat!”„