Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Nem látta értelmét, hogy tovább várjon; csak az idegeit tette volna még jobban próbára. Kivette a kis fecskendőt, melybe már betöltötték a gondosan elkészített oldatot. A narcosamine-t az állatok téli alvásával foglalkozó kutatások során fedezték föl; nem volt igaz az általánosan elterjedt hit, hogy felfüggesztette az életműködést. Az viszont igen, hogy nagymértékben lelassította, de az anyagcsere, ha alacsonyabb szinten is, de továbbra is működött. Olyan volt ez, mintha lefojtották volna az élet tüzét, s az most ott parázslana a föld alatt.

De hetek vagy hónapok múlva, ha a drog hatása elenyészik, újra fellobban, s az alvó életre kel. A narcosamine tökéletesen biztonságos szer volt. A természet évmilliók óta használta, hogy általa mentse meg sok-sok gyermekét az élelemben szegény téltől.

Jan tehát elaludt. Nem érezte, hogyan feszülnek, hogyan rándulnak meg a kábelek, amikor a hatalmas fémszerkezetet beemelték a főkormányzók teherhajójának a rakterébe. Nem hallotta, amikor a nyílások bezárultak, sem azt, amikor háromszázmilliószor millió kilométerrel odébb újra kinyíltak. Nem hallotta azt a távoli, halk sikolyt a vastag falakon túl, mellyel a Föld légköre fejezte ki tiltakozását, miközben a hajó sebesen száguldott vissza, föl…

Nem érezte, amikor a Csillaghajó útra kelt.

A heti találkozókon rendszerint zsúfolásig megtelt a konferenciaterem, de ma különösképpen; olyannyira, hogy a riporterek írni is alig tudtak. Századszorra morogták oda egymásnak, milyen konzervatív Karellen, s hogy mennyire hiányzik belőle a tapintat. A világon mindenütt másutt behozhatták volna a tévékamerákat, magnetofonokat s a magas fokon gépesített szakma minden más eszközét. Itt azonban be kellett érniük az olyan archaikus szerszámokkal, mint a papír és a ceruza — sőt, még elmondani is nevetséges, a gyorsírással.

Persze számtalanszor próbálkoztak már felvevőgépek becsempészésével. Sőt, a végén is kicsempészték sikeresen, de csak egy pillantást kellett vetni a gép füstölgő belsejére, máris nyilvánvalóvá vált, hogy minden ilyen kísérlet fölösleges. Csak akkor értették meg igazán, mire volt jó az örökös figyelmeztetés, hogy a saját érdekükben hagyják a konferenciatermen kívül az órájukat és az egyéb fémtárgyaikat…

A helyzetet még tisztességtelenebbé tette az, hogy Karellen viszont rögzítette az egész ülést. Azokat a tudósítókat aztán, akiket gondatlanság vagy szándékos megtévesztés vétkében marasztaltak el — ámbár ilyenek elvétve akadtak —, Karellen beosztottjai rövid és kellemetlen tanácskozásokra hívták meg, ahol figyelmesen végig kellett hallgatniuk azt, amit a felügyelő valójában mondott. Olyan lecke volt ez, amit sohasem kellett megismételni.

Különös, hogy hogyan terjedtek a hírek. Sohasem jelentették be előre, mégis mindig telt ház volt, amikor Karellen valami fontos bejelentésre készült — ami évente nagyjából kétszer-háromszor fordult elő.

Amint a hatalmas ajtó megnyílt, és Karellen föllépkedett az emelvényre, a duruzsoló sokaság elcsendesedett.

A teremben gyenge volt a megvilágítás — kétségkívül a főkormányzók távoli napját próbálva utánozni —, így a földi felügyelő félretehette sötét szemüvegét, mely a szabad ég alatt mindig rajta volt.

Udvarias „Jó reggelt mindenkinek”-kel fogadta az üdvözlések egyenetlen kórusát, majd a sokaság előtt álló magas, előkelő megjelenésű alakhoz fordult. Golde úr, a Sajtóklub doyenje ihlethette meg eredetileg a főkomornyikot az alábbi bejelentésre: — Három riporter, uram, és egy úr a Timestól. — Úgy öltözött és viselkedett, mint a régi iskolát képviselő diplomaták; az első pillanatra megbízott benne mindenki, s ezt utólag sem bánta meg soha senki.

— Milyen sokan vagyunk ma, Golde úr. Úgy látszik, nagy hiány van hírekben.

A Timestól jött úr elmosolyodott, és megköszörülte a torkát. — Remélem, felügyelő úr, ön pótolja ezt a hiányt.

Golde feszülten figyelte, hogyan fogadja Karellen az ő válaszát. Annyira tisztességtelen dolognak érezte, hogy a főkormányzók maszkmerevségű arca semmiféle érzelmet nem árul el. A homályban is erősen összeszűkült pupillájú, tágra nyílt, nagy szemek kifürkészhetetlenül bámultak vissza a leplezetlenül kíváncsi emberszemekbe. Az arc kétoldali, iker légzőnyílása — ha ugyan arcnak lehetett nevezni egyáltalán e recés bazaltgörbületeket — alig hallható füttyöket bocsátott ki, jelezve, hogy Karellen feltételezett tüdeje küszködik a ritkás földi levegőben. Golde láthatta is az apró fehér szőrszálakból álló, ide-oda libegő függönyt, mely a fáziskülönbséget pontosan betartva válaszolt Karellen gyors, kettős légzésciklusára. Többnyire porszűrőnek tartották, és már ennyi is elég volt, hogy bonyolult elméleteket gyártsanak a főkormányzók otthonának atmoszférájáról. — Nos, valóban van hírem az önök számára. Mint kétségtelenül tudják, az egyik teherhajóm nemrégiben hagyta el a Földet, hogy visszatérjen a bázishelyére. Csak most derült ki, hogy potyautas van a fedélzetén.

Száz ceruza torpant meg a papíron; száz szempár szegeződött Karellenre.

— Potyautast mondott, felügyelő úr? — kérdezte Golde. — Megtudhatnánk, ki az… és hogyan jutott föl a fedélzetre?

— A neve Jan Rodricks; mérnökhallgató volt a fokvárosi egyetemen. Nem vitás, hogy további részleteket is megtudnak majd a saját, roppant hatékony hírcsatornáikon keresztül.

Karellen mosolygott. Különös dolog volt ez a felügyelői mosoly: a hatást valójában csak a szemek keltették, a rugalmatlan, ajak nélküli száj alig-alig mozdult. Vajon ez is csak ama emberi vonások közül való, melyeket Karellen oly ügyesen sajátított el? — töprengett Golde. Mert az összhatás vitathatatlanul a mosoly képzetét keltette, és annak fogadta el az értelem is.

— Ami pedig a hogyant illeti — folytatta a felügyelő —, az másodlagos jelentőségű. Biztosíthatom önöket és minden potenciális űrhajóst, hogy a hőstett megismétlésére nincs lehetőség.

— Mi fog történni ezzel a fiatalemberrel? — faggatózott tovább Golde. — Visszaküldik a Földre?

— Ebben nem vagyok illetékes, de úgy gondolom, a következő hajóval vissza fog jönni. Ott, ahová ment, túl… túl idegennek fogja találni a körülményeket. És ezzel el is jutottam mai értekezletünk fő témájához.

Karellen szünetet tartott, amely alatt még jobban elmélyült a csend.

— A népesség fiatal és romantikus elemei körében olykor felhangzik a panasz, amiért az emberiség előtt lezárult a külső űr. Ezt mi szándékosan intéztük így; nem tiltunk semmit csak azért, mert örömünket leljük benne. De vajon önök gondoltak-e valaha arra — és bocsássák meg a kissé bántó hasonlatot —, hogy mit érezne a kőkorszaki ember, ha váratlanul egy ultramodern városban találná magát?

— Azért itt van egy elemi különbség! — tiltakozott a Herald Tribune. — A tudomány nekünk már nem ismeretlen dolog. Az önök világán nyilván sok minden van, ami talán érthetetlen a számunkra, de nem tartanánk varázslatnak.

— Teljesen biztos ebben? — kérdezte Karellen olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. — Az elektromosság és a gőz kora között mindössze száz év a különbség, de mit értene meg a Viktória korabeli mérnök a televíziós készülék vagy az elektronikus számítógép működéséből? És mennyi ideig élne, ha elkezdené azt vizsgálgatni?

A két technológia közötti rés könnyen tágulhat halálos szakadékká.