Arthur Clarke - A gyermekkor vége

A bálna kitátotta hosszú, fűrészfogakkal ellátott alsó állkapcsát, hogy a következő pillanatban rávesse magát áldozatára. A lény feje szinte elbújt a fehér, puha karok vonagló hálójában, mellyel az óriás tintahal küzdött kétségbeesetten az életéért. Mindenütt, ahol ezek a karok rátapadtak, húsz centiméter vagy még nagyobb átmérőjű, ólomszürke szívókorongok pettyezték be a bálna bőrét. Az egyik csáp helyén már csak a levágott csonk volt, és egy pillanatig sem lehetett kétséges, ki fog győzni a végén. Amikor a föld két legnagyobb vadállata harcba szállt egymással, mindig a bálna volt a győztes. Mert lehetett a csáperdeje bármily erős, a tintahal csakis abban bízhatott, hogy el tud menekülni, mielőtt darabokra nem szaggatja a türelmesen őrlő állkapocs. Fél méter átmérőjű kifejezéstelen szeme gyilkosára szegeződött — holott valószínűleg egyikőjük sem látta a másikat a mélység éjszakájában.

Az egész kiállítási tárgy több mint harminc méter hosszú volt, s egy alumíniumgerendákból épített ketrec vette körül, melyhez az emelőszerkezetet csatlakoztatták. A mű elkészült, remélhetőleg a főkormányzók örömére. Sullivan bízott benne, hogy egykettőre dűlőre viszik a dolgot; a várakozás kezdett kényelmetlenné válni.

Valaki kijött az irodából a fényes napvilágra, és szemmel láthatóan őt kereste. Sullivan fölismerte az iroda főnökét, és odament hozzá.

— Helló, Bill… mi az ábra?

A másik egy üzenetlapot tartott a kezében, és igen elégedettnek látszott.

— Jó hír, professzor. Nagy megtiszteltetés ért bennünket! Maga a felügyelő jön el, hogy megnézze a művünket, mielőtt behajózzák. Gondolja csak meg, micsoda óriási reklám ez nekünk! Rengeteget fog számítani, amikor majd az új szubvencióért folyamodunk. Én reménykedtem is valami ilyesmiben! Sullivan professzor nagyot nyelt. Semmi ellenvetése nem volt a reklámmal szemben, de ezúttal attól tartott, hogy ennyi már sok is lesz a jóból.

Karellen a bálna fejénél állt, fölnézett a hatalmas, lekerekített orrára és fogakkal telezsúfolt állkapcsára.

Sullivan elrejtette kényelmetlen érzéseit, s azon töprengett, vajon mire gondol a felügyelő. A viselkedésén nem látszott, hogy gyanakodna, és könnyen lehet, hogy a látogatása csak amolyan közönséges gesztus. Ő azonban nagyon fog örülni, ha e látogatás véget ér.

— A mi bolygónkon nincsenek ilyen óriási lények — szólt Karellen. — Ezért is kértünk meg rá, hogy csináld meg ezt a csoportképet. Az én… ööö… honfitársaim el lesznek tőle ragadtatva.

— Pedig ha arra gondolok — mondta erre Sullivan —, hogy a ti bolygótoknak milyen alacsony a gravitációja, azt hinném, nálatok aztán igazán kell lennie néhány nagy állatnak. Végtére is, nézd meg, te magad mennyivel nagyobb vagy nálunk!

— No igen… csakhogy nekünk nincsenek óceánjaink. És méretek dolgában a szárazföld nem veheti föl a versenyt a tengerrel.

Ez tökéletesen igaz, gondolta Sullivan. És amennyire tudta, ez a főkormányzók világának mindeddig ismeretlen vonása volt. Jant — hogy vinné el az ördög! — nagyon is érdekelni fogja.

A fiatalember e pillanatban egy kilométerrel arrébb egy kunyhóban üldögélt, és távcsövön át idegesen figyelte a jelenetet. Szünet nélkül nyugtatgatta magát, hogy nincs mitől félnie, mert bármilyen közelről veszik is szemügyre a bálnát, a titkára nem jönnek rá. Arra viszont továbbra is megvolt az esély, hogy Karellen megsejtett valamit — és most csak játszik velük.

A gyanú még inkább megerősödött Sullivanben, amikor a felügyelő bekukucskált a barlangszerű torokba.

— Van a ti Bibliátokban egy figyelemre méltó történet egy héber prófétáról, bizonyos Jónásról — mondta Karellen —, akit lenyelt egy cethal, miután kidobták egy hajóból, és így biztonságban kivitte a szárazföldre.

Gondolod, hogy egy ilyen legendának lehet bármiféle valóságalapja?

— Én azt hiszem — válaszolta Sullivan óvatosan —, hogy van egy teljesen hihető történet egy cethalászról, akit lenyeltek, majd minden hátrányos következmény nélkül kiöklendeztek. De persze megfulladt volna, ha néhány másodpercnél tovább tartózkodik a cet belsejében. És óriási szerencséjének kellett lennie, hogy elkerülte a fogakat. Ez egy majdnem hihetetlen történet, de nem teljesen lehetetlen.

— Nagyon érdekes — jegyezte meg Karellen. Egy pillanatig még ott állt, és lebámult a hatalmas állkapocsra, aztán arrébb lépett, hogy megnézze a tintahalat is. Sullivan remélte, hogy megkönnyebbült sóhaja nem hallatszott el hozzá.

— Ha előre tudom, mit kell majd kiállnom, már akkor kidobtam volna magát az irodámból, amikor engem is megpróbált megfertőzni az őrültségével — közölte Sullivan professzor.

— Ezt őszintén sajnálom — válaszolta Jan. — De végül is megúsztuk.

— Remélem. Mindenesetre sok szerencsét! Ha mégis meggondolná magát, még mindig van legalább hat órája.

— Nem lesz rá szükségem. Már csak Karellen állíthat meg. Köszönet mindazért, amit tett. Ha valaha visszatérek, és könyvet írok a főkormányzókról, magának fogom ajánlani.

— Sok köszönetem lesz benne — morogta Sullivan. — Addigra már réges-rég halott leszek. — Meglepődött, sőt, kissé meg is rökönyödött — nem lévén érzelgős ember —, amikor rádöbbent, hogy a búcsú nem hagyja hidegen.

Azokban a hetekben, amikor az összeesküvést szőtték, lassanként megkedvelte Jant. A végén már attól kezdett félni, nehogy egy bonyolult öngyilkosságban tegyék cinkossá.

A létrának támaszkodva állt, miközben Jan — gondosan kikerülve a fogakat — bemászott a hatalmas szájba. A villanylámpa fényénél látta, hogy Jan megfordul és int, majd eltűnik a barlangszerű üregben. Hallotta, hogy nyílik, majd zárul a légzsilip ajtaja, aztán csend lett.

A mozdulatlan csataképet lidérces jelenetté változtató holdfényben a professzor lassan visszaballagott az irodájába. Eltűnődött azon, hogy mit tett, és hogy az hová fog vezetni. Amit, persze, sohasem fog megtudni.

Lehet, hogy Jan újra eljön majd ide, úgy, hogy az életéből néhány hónapnál többet nem áldozott föl arra, hogy elutazzék a főkormányzók világára, s már vissza is tért a Földre. De még ha megteszi is, az már az Idő áthághatatlan korlátjának túloldalán lesz, mert nyolcvan év múlva fog lejátszódni.

Mihelyt Jan becsukta a zsilip belső ajtaját, az apró fémhengerben kigyúltak a fények. Nem hagyott magának időt rá, hogy meggondolhassa magát; nyomban hozzáfogott a jó előre kidolgozott ellenőrző műveletek elvégzéséhez. Már napokkal korábban berakták az élelmiszer— és egyéb készleteket, de a megfelelő hangulathoz kell ez a végső ellenőrzés, ami megnyugtatja a felől, hogy semmi nem maradt elvégzetlenül.

Egy óra múlva már elégedett lehetett. Lefeküdt a laticel ágyra, és újra átgondolta a tervét. Az egyetlen hang az elektromos naptáróra halk zümmögése volt; ez fogja figyelmeztetni, ha az utazás a vége felé közeledik.

Tudta, hogy ebben a cellában semmit sem érezne, mert hajthatja bármilyen iszonyatos erő a főkormányzók hajóját, az ellensúlyozás tökéletes lesz. Sullivan ezt jó előre tisztázta, midőn fölhívta a figyelmet arra, hogy a mű nyomban szétesik, ha néhány gravitációnál többnek van kitéve. „Megrendelői” megnyugtatták, hogy efféle veszélytől nem kell tartania.

Pedig az atmoszférikus nyomásban jelentős változásra kellett számítani — ámde ennek nem volt jelentősége, mivel az üreges „modellek” számos nyíláson át tudtak „lélegezni”. Jannek majd ki kell egyenlítenie a nyomást, mielőtt elhagyja a celláját, s arra is számított, hogy a főkormányzók hajójának levegője az ő számára belélegezhetetlen. Ezt a gondot azonban megoldja egy egyszerű sebészmaszk és egy oxigénkészülék — ennél finomabb, kényesebb eszközre nem lesz szüksége. Ha pedig gépi segítség nélkül is be tudja szívni a levegőt, hát annál jobb.