Arthur Clarke - A gyermekkor vége

A hal eltűnt. Csak a fityegője látszott, saját foszforeszkáló fényében izzva. Aztán egy villanásnyi időre láthatóvá vált a teste is, melyen végig kigyulladt egy sor fény.

— Ördöghal. Ezzel csalogatja magához a többi halat. Fantasztikus, nem? Csak azt nem értem, hogy a csalija miért nem vonz olyan halakat, amelyek őt tudnák megenni. De nem tölthetjük itt az egész napot; figyelje, hogy iszkol el, ha bekapcsolom a hajtóműveket!

A kabin újra megrázkódott, miközben a jármű előrelökte magát. A nagy világító hal rémületében leadta a vészjelet: fölvillantotta összes fényét, majd meteorként elszáguldott a sötét mélység felé.

Újabb húszpercnyi lassú ereszkedés után a tapogatósugarak láthatatlan ujjai először érintették egy pillanatra az óceánágyat. Lent a mélyben alacsony dombok vonultak; kerekded körvonalaik sajátos szelídséget árasztottak. Az egykori szabálytalanságokat réges-rég belepte már a föntről hulló szakadatlan zápor. Még itt, a Csendes-óceán közepén is, ahonnan messze esnek a szárazföldből öblöket kivájó nagy folyótorkolatok, szüntelenül tartott az a zápor. Jött az Andok viharvert hegyoldalaiból, a milliárdnyi élőlény testéből s az űr terein átvándorló s végül itt megpihenő meteorok porából. Itt, az örök éjszakában rakódtak le a jövendő szárazföldek alapjai.

A dombok elmaradtak mögöttük. Jan látta a térképen, hogy ők voltak a határőrök annak a széles síkságnak a peremén, amely túl mélyen volt, semhogy a letapogatók elérhették volna.

A tengeralattjáró lassan, megfontoltan ereszkedett lefelé. A képernyőn egy újabb kép kezdett kibontakozni, de olyan volt a látószög, hogy időbe telt, mire Jan értelmezni tudta a látványt. Végül rájött, hogy a mélyben rejtőző síkságból kiemelkedő tenger alatti hegységhez közelednek.

A kép kitisztult; ebből a közelségből jobb hatásfokkal tudtak dolgozni a letapogatók, s a táj majdnem olyan tisztán rajzolódott ki, mintha fényhullámok alakították volna ki a képet. Jan az apró részleteket is ki tudta venni — a különös halakat, melyek a sziklák között üldözték egymást. Elnézett például egy mérges küllemű, tátogó lényt, amely lassan úszott el egy félig elrejtett hasadék előtt, majd hirtelen, szemmel nem is követhető gyorsasággal kilökte eddig nem látható hosszú csápját, amivel aztán meg is pecsételte a vergődő hal sorsát.

— Mindjárt megérkezünk — szólt a pilóta. — Egy perc, és meglátja a labort.

Lassan sodródtak egy sziklanyúlvány fölött, amely meredeken szökött a magasba. Már látni lehetett az alanti síkságot; Jan úgy vélte, hogy néhány száz méternél nem lehetnek magasabban a tengerfenék fölött. Aztán körülbelül egy kilométerre előttük egy csomó, három lábon álló gömböt pillantott meg, melyek csövekkel kapcsolódtak egymáshoz. Hajszálra úgy festettek, mintha egy vegyi üzem tartályai volnának, és valóban ugyanezen alapelvek szerint építették meg őket. A különbség mindössze annyi volt, hogy itt nem a belső, hanem a külső nyomásnak kellett ellenállni.

— Mi ez? — kérdezte Jan elakadó lélegzettel, s reszkető ujjal mutatott a legközelebbi gömbre, melynek felszínén a vonalak különös mintázata egy hatalmas csáprendszerré bomlott fel. Közelebb érve Jan azt is látta, hogy a csápok nagy, kocsonyás tömlőben végződnek, amelyből egy jókora szempár szegeződik rá.

— Lucifer, ha minden igaz — válaszolta a pilóta közönyösen. Valaki megint enni adott neki. — Benyomott egy gombot, és a műszerpult fölé hajolt. — T-2 hívja Labort. Jelentkezem. Elhessegetnék a kis kedvencüket az útból?

— Labor T-2-nek — jött azonnal a válasz. — Rendben… megkezdhetik az összekapcsolódási manővert. Lucey majd eltakarodik. A képernyőt lassan betöltötték az ívelt fémfalak. Jan még látta, hogy közeledtükre hirtelen eltűnik egy óriási szívókorongos kar. Tompán kongó hangot, majd gyors egymásutánban kaparászó zajokat hallott, ahogy a befogószerkezetek rátaláltak a rögzítőpontokra a tengeralattjáró sima, ovális törzsén. Néhány perc elteltével a jármű szorosan a támaszpont falának simult, a két bejárati nyílás egymásba kapcsolódott, majd a tengeralattjáró törzsén keresztül megindultak előre egy hatalmas, üreges csavarmenetben. Aztán megjött a nyomáskiegyenlítődésre utaló jelzés, kiengedett a zsilipek légmentes zárja, s megnyílt az út az 1-es számú Mélytengeri Laborba.

Sullivan professzort Jan egy apró, rendetlen szobában találta, amely szemmel láthatóan iroda, műhely és laboratórium volt egyszerre. A professzor egy mikroszkópban nézegetett valamit, ami a leginkább egy pirinyó bombára hasonlított. Minden bizonnyal nyomáskapszula volt, melyben mélytengeri lények úszkáltak boldogan, hiszen a megszokott, négyzetcentiméterenkénti több tonnás nyomás nehezedett rájuk.

— Nos — szólt Sullivan, nagy nehezen elszakítva magát a mikroszkóp lencséjétől —, hogy van Rupert? És mit tehetünk magáért?

— Rupert remekül van — válaszolta Jan. — A legjobbakat kívánja önnek, és azt üzeni, boldogan meglátogatná, ha nem volna klausztrofóbiás.

— Akkor elég kellemetlenül érezné itt magát, öt kilométernyi vízzel a feje fölött. Igaz is, önt nem zavarja?

Jan vállat vont.

— Nem jobban, mint ha űrrepülőgépen volnék. Ha valami elromlik, itt is, ott is ugyanaz az eredmény… — Ilyen józanul kell felfogni a dolgokat; meglepő, hogy milyen kevesen gondolkoznak így. — Sullivan a mikroszkóp beállításával vacakolt, majd váratlanul fürkésző pillantást vetett Janre.

— Nagy örömömre szolgál, hogy körülvezethetem magát — mondta-, de bevallom, kicsit meghökkentem, amikor Rupert továbbította a kérését. Sehogy sem fér a fejembe, hogy egy magafajta űrcsavargót miért érdekel a mi munkánk. Nem a rossz irányba indult el véletlenül? — Elnevette magát, majd így folytatta: — Én például sohasem tudtam megérteni, miért olyan sürgős maguknak, hogy oda kijussanak. Évszázadokba is beletelik még, mire az óceánokban szépen feltérképezünk és elrendezünk mindent.

Jan fellélegzett. Örült, hogy Sullivan maga hozta szóba a témát, mert ezzel jócskán megkönnyítette az ő dolgát. Hiába tréfálkozott, a halak természetrajzának tudósa, azért kettőjükben nagyon is sok közös vonás volt.

Nem lett volna túl nehéz hidat építeni hozzá s megszerezni a rokonszenvét és a támogatását. Sullivanben volt képzelőerő, különben sohasem mert volna behatolni e víz alatti világba. De Jan feltett szándéka volt, hogy óvatos lesz, mert a kérés, aminek kimondására készült, a legfinomabban fogalmazva is meglehetősen szokatlan volt.

Csupán egyvalami adott neki önbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasítja az együttműködést, de minden bizonnyal megőrzi Jan titkát. Itt, a Csendes-óceán fenekén, e parányi, csendes kis irodában nem fenyegetett az a veszély, hogy a főkormányzók — rendelkezzenek bármilyen idegen erővel is — kihallgatják a beszélgetésüket.

— Sullivan professzor — kezdett bele-, árulja el, mit érezne akkor, ha a főkormányzók a közelébe se engednék az óceánnak, amely olyannyira érdekli önt?

— Módfelett bosszantana, nem vitás.

— Meghiszem azt. És mit tenne, ha egy napon alkalma nyílna rá, hogy elérje a célját, de úgy, hogy nekik sejtelmük sincs arról, amit ön tervez. Kihasználná az alkalmat?

Sullivan egy pillanatig sem habozott.

— Természetesen. Utólag aztán vitatkozhatnánk rajta.

„A számból veszi ki a szót — gondolta Jan. — Most már nem visszakozhat… hacsak nem fél a főkormányzóktól. De nem hinném, hogy Sullivan félne bármitől is.” Áthajolt a tárgyakkal telezsúfolt asztalon, s nekikészült, hogy előadja a tervét.