Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Jean hosszan nézett a férfira, aztán úgy döntött, hogy tulajdonképpen tetszik neki az, amit lát.

— Legyen tíz — mondta.

Jan várta az alkalmas pillanatot. Nem volt miért sietnie, annál inkább szüksége volt gondolkodásra.

Hovatovább úgy festett a dolog, mintha visszariadna mindenféle ellenőrzéstől, hátha a gondolataiba befészkelődött fantasztikus remény egyszerre szertefoszlik. Amíg bizonytalanságban volt, legalább álmodozhatott.

Ráadásul ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, el kellett volna mennie az Obszervatórium könyvtárosához. A nő túlontúl jól ismerte őt is, meg az érdeklődését is, a kérése tehát nyilván fölkeltette volna a kíváncsiságát. Lehet, hogy nem számítana, de Jan már elszánta magát, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Egy hét múlva jobb alkalma nyílik majd. Tudta, hogy túlzásba viszi az óvatosságot, de ettől az egész vállalkozás megtelt valami iskolásfiús— lelkesedéssel. Jan legalább annyira félt a nevetségességtől, mint attól, hogy a főkormányzók esetleg kudarcra kárhoztatják. Ha csupán ábrándokat kerget, azt soha senki nem tudhatja meg.

Nagyon is jó oka volt rá, hogy Londonba utazzék; már hetekkel ezelőtt megtette az előkészületeket. Bár ő még túl fiatal s képzetlen volt, semhogy küldött lehessen, ahhoz a három diákhoz tartozott, akiknek sikerült csatlakozni a Nemzetközi Asztronómiai Unió értekezletére delegált hivatalos párthoz. Kár lett volna elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, miután gyerekkora óta nem járt Londonban. Tudta, hogy az NAU-hoz eljuttatott több tucat tudományos írásműből csak elenyészően kevés érdekelné őt, arról nem is szólva, hogy meg sem értené őket. Mint minden tudományos kongresszus küldötte, ő is csak az ígéretesnek látszó előadásokat akarta meghallgatni, s a fennmaradó időben a hozzá hasonló, lelkes tagokkal szeretett volna csevegni vagy egyszerűen csak bámészkodni a városban.

London rengeteget változott az elmúlt ötven évben. Ez idő tájt alig kétmillión lakták, a gépek száma pedig ennek százszorosa volt a városban. Már megszűnt óriás kikötőként működni, mert — mivel minden ország szinte mindent megtermelt, amire csak szüksége volt — a világkereskedelem egész szerkezete megváltozott. Néhány áruféleségből továbbra is bizonyos országok készítették a legjobbat, de azok közvetlen légi úton érkeztek a rendeltetési helyükre. Az egykor a nagy kikötőkben, később meg a nagy repülőtereken összefutó kereskedelmi utak ekkor már egy bonyolult hálót alkottak, mely csomópontok nélkül szőtte át az egész világot.

De azért volt olyan is, ami nem változott. A belváros továbbra is az üzleti élet, a művészet és a tudomány központja maradt. E téren egyetlen kontinentális főváros sem vehette föl Londonnal a versenyt — a számos ellenkező híresztelés dacára még Párizs sem. A belvárosban egy múlt századi londoni minden további nélkül kiismerte volna magát. Voltak persze új hidak a Temzén, de a régi helyükön. Ellenben eltűntek az óriási, piszkos vasúti pályaudvarok — száműzték őket a külvárosokba. A Parlament viszont nem változott; Nelson fél szeme továbbra is lebámult a White-hallra, s a Szent Pál kupolája ugyanúgy magasodott a Ludgate Hill fölé, noha felsőbbrendűségét új magas épületek vonták kétségbe.

És az őrség ugyanúgy lépdelt föl-alá a Buckingham Palota előtt. Ezek itt mind képesek voltak várni, gondolta Jan. Most vakáció volt az egyetemeken, így aztán két diáktársával együtt az egyik diákszállóban helyezték el. Jellegét tekintve Bloomsbury sem változott az elmúlt száz évben: megmaradt a szállodák és panziók szigetének — noha e szálláshelyek már nem voltak annyira egymás hegyén-hátán, s eltűntek az egyforma, kormos téglaházak se vége, se hossza utcasorai is.

Jan számára csak a kongresszus második napján jött el a várva várt alkalom. A fontos előadásokat a Tudományközpont nagy üléstermében tartották meg, nem messze a Concert Halltól, amelynek egykor nagy szerepe volt abban, hogy London a világ zenei fővárosa lett. Jan meg akarta hallgatni az aznapi első előadást, amely a pletykák szerint halomra dönti a bolygók kialakulásának hivatalosan elfogadott elméletét.

Lehet, hogy meg is tette volna, de Jan nem lett sokkal bölcsebb, amikor a szünet után elment. Lesietett az igazgatóságra, és megnézte azokat a szobákat, amelyek érdekelték.

Valamelyik jó humorérzékű polgári alkalmazott a nagy épület legfelső emeletén helyezte el a Királyi Csillagászati Társaságot; a tanács tagjai nagyon is méltányolták a gesztust, mivel innen csodás kilátás nyílt a Temzére és az északi városrészre. Úgy tűnt, mintha az épületben teremtett lélek sem tartózkodna, de Jan — aki úgy szorongatta a tagsági kártyáját, mint valami útlevelet, ha netán kérdőre vonná valaki — minden nehézség nélkül megtalálta a könyvtárat.

Kis híján egy órába telt, mire rábukkant arra, amit keresett, és megtanulta, hogyan kell kezelni a hatalmas csillagkatalógusokat a maguk több milliónyi szócikkével. Valósággal elfogta a remegés, ahogy közeledett a kérdése végéhez, és arra gondolt, milyen jó, hogy nincs itt senki, aki látná az idegességét.

Aztán helyére tette a katalógust, és sokáig ült mozdulatlanul, üres tekintettel bámulva a könyvespolcokkal borított falat. Aztán lassan kiballagott a csendes folyosóra, elhaladt a titkár irodája előtt (már volt odabent valaki, könyvcsomagokat bontogatott elmélyült figyelemmel), és lement a lépcsőn. Elkerülte a liftet, mert most szabad akart lenni, nem viselte volna el a falakat. Eredetileg egy másik előadást is meg akart hallgatni, de már nem volt jelentősége.

Nyugtalan gondolatokkal birkózva sétált le a rakpart támfalához, ahol elnézte, milyen ráérősen halad a Temze a tenger felé. A hozzá hasonló, ortodox tudományon nevelődött embernek nehéz elfogadnia azt a bizonyítékot, ami most az ő kezébe került. Hogy valóban igaz, afelől sohasem lehet biztos, de már maga a valószínűsége is megsemmisítő erejű. Lassan bandukolt a folyót szegélyező fal mellett, s közben egyenként számba vette a tényeket.

Első tény: Rupert partiján senki sem tudhatta, hogy ő fel fogja tenni azt a kérdést. Ő maga sem tudta: az adott pillanatban így reagált a körülményekre. Vagyis senki nem készülhetett föl semmiféle válaszra, és nem is táplálhatta be előre az agyukba.

Második tény: Az OFF 549 672 egy csillagászon kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit. A nagy országos földrajzi felmérés ugyan már egy fél évszázada befejeződött, a létezéséről mind a mai napig összesen ha pár ezer szakember tud. És egy találomra kiemelt számról senki emberfia meg nem mondja, az a csillag merre található az égbolton.

Csakhogy — és ez volt az imént fölfedezett harmadik tény — ama kicsi és jelentéktelen csillag, amit OFF 549 672-nek hívtak, pontosan a megfelelő helyen volt. A Carina csillagkép szívében, ama fényes út végén, amely a Naprendszerből vezetett kifelé a tér mélységein át, és amelyet alig pár napja, azon a bizonyos éjszakán Jan a saját szemével látott.

Ez nem lehetett véletlen. El kell fogadnia, hogy az OFF 549 672 nem más, mint a főkormányzók hazája. De ha elfogadja, azzal gyalázatot követ el a tudományos módszerről alkotott minden dédelgetett eszméjén. Nagyon helyes — megérdemlik a gyalázatot. Neki pedig el kell fogadnia a tényt, hogy Rupert fantasztikus kísérlete rábukkant a tudás mindmáig ismeretlen forrására.

Rashaverak? Benne rejlett a legvalószínűbb magyarázat. A főkormányzó nem volt benne a körben, de ez kevés jelentőséggel bírt. Jant mindenesetre nem a parafizikai jelenségek mechanizmusa izgatta, hanem az, hogy hogyan lehet felhasználni az eredményeket.