Arthur Clarke - A gyermekkor vége

— Hány állatot küldtél már a főkormányzóknak? — kérdezte Ruperttől.

— Legalább ötvenet, de persze ez a legnagyobb. Gyönyörű, nem? A legtöbb olyan picike volt: lepkék, kígyók, majmok és így tovább. Igaz, hogy tavaly szereztem egy vízilovat.

Jan fanyarul elmosolyodott.

— Morbid gondolat, de az jutott eszembe, hogy azóta már szerepelhet a gyűjteményükben néhány csinosan kitömött Homo sapiens is. Kíváncsi volnék, kiket ért a megtiszteltetés? — Lehet, hogy igazad van — jegyezte meg Rupert elég érzéketlenül. — A kórházakon keresztül minden további nélkül el lehetne intézni.

— És ha valaki önként jelentkezne, amolyan élő példányként? tűnődött Jan fennhangon. — Feltéve persze, hogy garantálnák a végső visszatérést.

Rupert nevetett, de hangjában most nem volt részvétlenség. — Ez ajánlat akar lenni? Továbbítsam Rashaveraknak?

Jan egy hosszú percig majdhogynem komolyan fontolgatta az ötletet. Aztán megrázta a fejét.

— Öööö… ne. Csak hangosan gondolkoztam. Nyilván kikosaraznának. Erről jut eszembe, láttad egyáltalán Rashaverakot a napokban?

— Körülbelül hat hete hívott fel. Talált egy könyvet, amire én is régóta vadásztam. Igazán kedves volt tőle.

Jan lassan körbejárta a kitömött vadállatot; csak csodálni tudta a szakértelmet, amely képes volt megragadni és örökre kimerevíteni az életerő megnyilvánulásának e kivételes pillanatát.

— Rájöttél valaha is, hogy mi érdekli? — kérdezte. — Arra gondolok, hogy nehezen lehet összeegyeztetni a tudásukat az okkultizmus iránti érdeklődésükkel.

Rupert gyanakodva pillantott Janre, vajon nem az ő hobbiján gúnyolódik-e a sógora.

— Elég kielégítőnek tűnt a magyarázata. Mint antropológust minden szempontból érdekli a kultúránk. Ne felejtsd el, nekik rengeteg idejük van, jobban elmerülhetnek a részletekben, mint egy humán kutató életében bármikor is. Az, hogy kiolvasta a könyvtáramat, minden bizonnyal csak egy kicsivel gazdagította Rashy forrásait.

Lehet, hogy valóban erről volt szó, de Jant a válasz nem győzte meg. Néha szerette volna elárulni a titkát Rupertnek, de a természetéből fakadó óvatossága mindig visszatartotta. Félt, hogy Rupert elkottyantana valamit, ha újra találkoznék főkormányzó barátjával — túl nagy lenne a kísértés.

— Ha azt hinnéd, hogy ez valami nagy munka — váltott Rupert hirtelen témát —, elárulom, hogy milyen megbízást kapott Sullivan. Megígérte, hogy elküldi a világ két legnagyobb teremtményét — egy spermacetit és egy óriás tintahalat. Amint egymásba kapaszkodva, élethalálharcot vívnak egymással! Az lesz ám az élőkép!

Jan nem válaszolt. Az a villanásszerű ötlet túl hátborzongató, túl fantasztikus volt, hogy komolyan lehessen venni. Pedig amilyen vakmerő, akár sikerülhet is…

— Mi bajod? — kérdezte Rupert aggodalmasan. — Elbágyasztott a hőség?

Jan megrázkódott, s ezzel vissza is tért az itt és most valóságába. — Jól vagyok — felelte. — Csak elgondolkodtam, hogy vajon hogy viszik el a főkormányzók ezt a kis csomagot.

— Ó — válaszolta Rupert —, leszáll az egyik teherhajójuk, kinyitnak egy zsilipet, és bevontatják.

— Én is éppen így képzeltem el — mondta Jan.

Akár egy űrhajó kabinja is lehetett volna, de nem volt az. A falakat számtalan mérő— és egyéb műszer borította, s ablakok helyett csupán egy széles képernyőre láthatott a pilóta. A járműben, melyben hat utas fért el, pillanatnyilag csak Jan tartózkodott.

Feszülten figyelte a képernyőt, szinte itta magába a szeme előtt elvonuló különös, ismeretlen tájat.

Ismeretlen… igen éppannyira ismeretlen, mint amivel a csillagokon túl fog találkozni, ha őrült terve sikerrel járt. Lidérces lények birodalma felé utazott, ahol a világ kezdete óta háborítatlan sötétségben lesnek egymásra az élők. Olyan birodalom volt ez, amely fölött évezredek óta hajózik az ember — talán még egy kilométer sincs közte és az ember hajóinak tőkesúlya között —, a legutóbbi száz évig mégis kevesebbet tudtak róla, mint a hold látható féltekéjéről.

A pilóta egyre lejjebb ereszkedett az óceáni magasságokból a Dél-csendesóceáni-medence még föl nem tárt térségei felé. Jan tudta, hogy a hanghullámok ama láthatatlan rácsa mutatja neki az utat, melyeket óceánfenéki jelzőberendezések sugároznak. Még oly távol hajóztak a fenéktől, mint a felhők a Föld felszínétől.

Errefelé kevés látnivaló volt; a tengeralattjáró letapogatói hasztalan kutatták a vizeket. A hajtóművektől felkavart vízből elijedhettek a kisebb halak; csak valami nagyobb teremtmény jöhetett volna kíváncsiskodni, olyan, amelyik nem tudta, mi a félelem.

Az apró kabin beleremegett a hatalmas erőbe — abba az erőbe, amelyik ellensúlyozni tudta a fölöttük lévő víz irdatlan nagy súlyát, s létrehozta ezt a kicsiny fény— és légbuborékot, melynek belsejében az emberek életben tudtak maradni. Ha ez az erő megszűnnék, gondolta Jan, fémsírba zárt foglyokként temetődnének be a tengerfenék iszapjába.

— Ideje, hogy meghatározzuk a helyzetünket — mondta a pilóta. Beállított egy sor kapcsolót, mire a hajtóművek egyenként leálltak, a jármű lelassult, majd megállt. Most mozdulatlanul lebegtek a vízben, mint valami léggömb a levegőben.

Mindössze egy percig tartott, míg ellenőrizték a helyzetüket a szonárrácson. Amikor a pilóta végzett a műszerek leolvasásával; így szólt: — Mielőtt újra beindítanánk a motorokat, figyeljünk egy kicsit, hátha hallunk valamit. A hangszóróból hallatszó halk, állandó mormolás betöltötte a csendes kis kabint. Jan semmiféle jellegzetes zajt nem hallott ki a többi közül: a sokféle egyéni hang egyetlen háttérzajban egyesült. Jan tudta, hogy a tenger számtalan lakójának beszélgetését hallja. Mintha egy élőlényektől hangos erdő közepén állna — ámbár ott felismert volna néhány jellegzetes, egyéni hangot a többi között, itt azonban egyetlen szálat sem tudott kihúzni és beazonosítani e zajszövedékből. Annyira idegen, annyira más volt, mint bármi, amit eddig megismert, hogy beleborsódzott a háta. Pedig ez is ahhoz a világhoz tartozott, amelyben élt…

E vibráló háttérzajba úgy hasított bele a rikoltás, mint villámfény a sötét viharfelhőbe. De el is halkult gyorsan, hogy előbb szirénabúgásba, majd jajongásba átcsapva fokozatosan megszűnjön, hogy egy perc múlva, valamivel távolabbról újra megismétlődjék az egész. De erre már sikolyok kórusa válaszolt, valami féktelen ricsaj, amitől a pilóta odakapott a hangerő-szabályozóhoz.

— Mi volt ez, az isten szerelmére?! — kérdezte elfúló hangon Jan. — Kísérteties, mi? Bálnacsapat; nagyjából tíz kilométerre tőlünk.

Tudtam, hogy errefelé vannak, gondoltam, szívesen hallaná őket. Jan megborzongott.

— És én még azt hittem, hogy a tengerben csend van! Miért lármáznak ilyen fülhasogatóan?

— Gondolom, beszélgetnek. Ezt Sullivan tudná megmondani, állítólag egyik-másikat meg is tudja különböztetni, ámbár ezt nehezen hiszem. Nini, kísérőt kaptunk!

A képernyőn egy elképesztően nagy állkapcsú hal jelent meg. Elég tekintélyes méretűnek látszott, de nehéz volt megítélni, minthogy Jan nem ismerte a kép méretarányait. A hal kopoltyúja alól egy hosszú csáp nyúlt ki, amely egy ismeretlen rendeltetésű, harangforma szervben végződött.

— Most infravörösben látjuk — mondta a pilóta. — Nézzük meg, hogy néz ki normálisan.