Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

Időközben mi sem tétlenkedtünk. Az amerikaiak számára házakat emeltünk a hegyek közelében, a sswik birtokában levő területen, a Dronne túlsó partján, szemben a mi „Chrome” elnevezésű kis helyőrségünkkel.

Aztán megérkezett az első konvoj. Egy reggel a Dronne torkolatánál ál ó őrszem vette észre. A Surcouf és a túl nagy teherhajó nem tudott továbbmenni a folyón, lehorgonyzott. A torpedónaszádok felhajóztak az Isle-en. A kivándorlók a kisebb hajókon jutottak el új hazájukba. Úgy döntöttünk, hogy az amerikaiak pillanatnyilag megelégszenek a tulajdonképpeni sswi területtel, és későbbre halasztják a slwip terület meghódítását; azt ugyanis valóban meg kellett hódítani.

Michel a hetedik, egyben az utolsó konvoj előtt repülőgépen tért vissza. A sziget már csaknem elmerült, de Új-Amerika már egy várossal meg hét faluval rendelkezett, és új területükön már be lehetett takarítani az első termést. Az új városnak — az amerikaiak tréfásan New-New-Washingtonnak nevezték — ötezer lakója volt. A mi lakosaink száma is megszaporodott a Surcouf hatszáz emberével, valamint hatvan argentinnal, akik szívesebben éltek „latin országban”, és végül mintegy ötven kanadai franciával, akiket előbb visszariasztott a mi kolektivizmusunk, holott az csak az ipari létesítményekre korlátozódott. De hamarosan észrevették, hogy senki nem akadályozza őket, ha éppen misét akarnak hallgatni. A kétszázötven norvég — a kataklizma után felvették hajójukra egy másik norvég hajó életben maradt személyzetét és utasait — ugyancsak a mi területünkön kívánt letelepedni, közel a Dordogne torkolatához, ahol később egy halászkikötőt létesítettek. Valójában a nemzetek elkülönülése nem volt teljes, és nemzetközi házasságok is előfordultak. Szerencsére, az amerikaiaknál túlsúlyban voltak az asszonyok, és a Surcouf matrózai közül már sokan megnősültek Old-New-Washingtonban. Egy évvel az amerikaiak áttelepülése után, amikor első fiam, Bemard megszületett, Michel egy csinos, tizennyolc éves norvég lányt vett feleségül, Inge Unsetet, a teherhajó parancsnokának leányát.

Segítettünk az amerikaiaknak megépíteni üzemeiket. Cserébe szerszámgépeket meg négy repülőgépet kaptunk tőlük. Két amerikai koléga társaságában slwip területen jelentős kőolajlelőhelyet találtam.

Öt évvel később megalapítottuk a Tel usi Egyesült Államokat. De még előbb meg kellett hódítani a slwip területeket, és csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy háborúba ne keveredjünk az amerikaiakkal.

A háborút a slwipek robbantották ki. Egy este mintegy száz slwip megtámadott egy kis amerikai helyőrséget, és az ott levő tizenkét emberből tízet lemészároltak. A két életben maradottnak sikerült autón elmenekülni. Nem sokkal ezután két repülőgép emelkedett a magasba, hogy megkeresse a gyilkosokat. Ez csaknem lehetetlennek bizonyult, ugyanis a nagy kiterjedésű területeket erdők borították, a síkságok pedig néptelenek voltak. Az egyik megtorló különítmény meglehetősen súlyos veszteségeket szenvedett. Ekkor az amerikaiak hozzánk fordultak, mert nekünk több tapasztalatunk volt, valamint sswi szövetségeseinkhez.

Elképzelni is nehéz ennél furcsább háborút! Az amerikaiakkal együtt teherautókra ültünk, felettünk négy vagy öt repülőgép körözött, felderítőnk egy helikopter volt, és nyilakkal meg íjakkal felszerelt, más világból való lények serege vágtatott körülöttünk!

Keményen harcoltunk, és időnként mi is megkaptuk a magunkét. A slwipek gyorsan megértették, hogy nyílt harcban nincsenek esélyeik, ezért elkezdték zaklatni határainkat, megmérgezték a kutakat meg a forrásokat, és időnként betörtek New-Americába, a sswi területre, sőt a hegyeken keresztül Új-Franciaországba is. Bár a torpedónaszádoknak sikerült felfedezniük és lebombázniuk két slwip parti falvat, a repülőgépek is leromboltak néhány falut, mindez nem riasztotta vissza őket. És amikor New-America leendő határán túl behatoltunk az el enséges területre, a slwipek úgy gondolták, hogy itt az idő a döntő támadásra. Kora hajnalban egy hatalmas horda — több mint ötvenezer slwip — rontott táborunkra, minden oldalról körülfogva bennünket. Jeans, a hadjárat parancsnoka, segítségül hívta a repülőgépeket, amelyek New-Washingtonból és Cobaltból azonnal fel is szálltak. Óránként ezerkilométeres sebességgel hamar ide érnek, de vajon kitartunk-e addig? A helyzet kritikus volt. 500 jól felszerelt amerikai, 300 francia és 5000 sswi állt szemben 50000 főnyi ellenséggel, akiknek íjai négyszáz méterre hordtak. A teherautók mozgékonyságát nem lehetett kihasználni; az ellenség harmincszorosán vett körül bennünket. Régi páncélos teherautónk kivételével mind az ötven kocsink körkörös védelmi vonalba fejlődött.

Töltött gépfegyverekkel várakoztunk.

Amikor az ellenség már csak hatszáz méternyire volt tőlünk, tüzet nyitottunk. Nem kellett volna ennyi ideig várnunk: a slwipek csaknem elborították kis táborunkat. Automata fegyvereink hiába kaszálták őket, mint az érett gabonát, a sswik hiába lőttek nyilat nyíl után. Néhány perc alatt tíz halottunk és több mint nyolcvan sebesültünk volt; a sswik közül százan meghaltak és kétszer annyian megsebesültek. A slwipek csodálatra méltó vakmerősége és életereje mindnyájunkat elképesztett. Egyikük vállát elvitte egy 20 mm-es géppuskagolyó, de még vagy száz métert rohant, s végül az egyik amerikaitól két lépésnyire összerogyott. A harmadik roham alatt megérkeztek a repülőgépek. A kézitusa már megkezdődött, tehát nem tudtak közbeavatkozni. Michel nyilat kapott a jobb karjába, én pedig a bal lábamba, de sebeink nem voltak súlyosak.

Amikor az el enséget sikerült visszaszorítanunk, a repülőgépek is közbeléptek gépfegyverrel, rakétákkal és bombákkal. Fejvesztett futás kezdődött. A nyílt terepen szétszóródott slwipeket teherautóinkon követtük, miközben Vzlik a sswi sereg élén sorra végzett az elmaradókkal. Voltak még el entámadások is, s este rátaláltunk egyik teherautónkra, a benne ülők mindegyike halott volt; a slwipek lenyilazták őket.

Az életben maradt slwipek az éjszaka leple alatt elmenekültek.

Ezután a tigroszauruszok el en kellett harcolnunk, amelyeket a vérszag odavonzott; ezek újabb hat embert öltek meg. Teljes veszteségünk 22 amerikai, 12 francia, 227 sswi halott és 145 amerikai, 87 francia és 960 sswi sebesült volt. A slwipek közül legalább húszezren maradtak a csatatéren.

Az irtóháború után az amerikaiak egy sor erődöt emeltek határaik mentén; védelmüket megkönnyítette, hogy a tengertől a hegyekig húzódó, több mint hétszáz kilométer hosszú, meredek vetődés vonalát követték. A következő két esztendő békés munkával telt el. De sajnálattal vettük tudomásul, hogy az amerikaiak egyre inkább elzárkóznak. A repülőgép személyzetét kivéve alig találkoztunk velük, s ha igen, csak azért, hogy nyersanyagokat vagy kész gyártmányokat cseréljünk. Az amerikaiak bányákat tártak fel, nem olyan gazdag telepeket, mint a mieink, de azok is bőven fedezték szükségleteiket.

Közülünk nagyon kevesen beszéltek angolul, és szintúgy kevés volt náluk a franciául tudó. Szokásaink is különböztek egymástól, ők gyanúsnak találták kollektivizmusunkat, amely pedig nagyon részleges volt, és Tanácsunkat diktatúrával vádolták. Ugyancsak makacs előítéleteket tápláltak a „bennszülöttek” iránt, olyan előítéleteket, amelyeket mi egyáltalán nem osztottunk, minthogy kétszáz sswi gyermek látogatta iskoláinkat.