Francis Carsac - A világűr Robinsonjai

Végighajóztunk az első sziget déli partja mentén; sziklás, meredek és barátságtalan vidék volt. A hegyek nem tűntek túl magasnak. Estefelé eljutottunk a sziget keleti csúcsához, és egy kis öbölben horgonyt vetettünk.

A vörös hajnalban kirajzolódott a lapos, egyhangú partvidék, gyér növényzetével. Héliosz felkelte után jobban megfigyelhettünk egy szavannát, amely fehér homokkal borított, keskeny nyelvben végződve tűnt el a tengerben. A mélységet méregetve közeledtünk a parthoz, és szerencsésen felfedeztük, hogy az meredek falban végződik: a tenger a parttól néhány méternyire is megközelítette a tíz ölnyi mélységet, így aztán könnyen kivethettük a hajóhidat, és partra tehettük a gépkocsit, amelyben Michel, Wilkins és Jeans foglalt helyet. Rakétavetők helyett a repülőgépről elhozott, könnyebben kezelhető géppuskát vitték magukkal. Némi szorongással figyeltem, miként tűnnek el az egyik emelkedő mögött.

A letaposott növények megőrizték az autókerekek nyomát, így szükség esetén könnyebb lesz megtalálni őket. A fedélzeti fegyverek védelme alatt magam is partra szálltam, és körülnéztem a környéken. A növények között sikerült begyűjtenem a tellusi furcsa „rovaroknak” tucatnyi különböző fajtáját. Számos lábnyom utalt még nagyobb ál atok létezésére. Két órával később berregés jelezte a teherautó visszatértét. Michel ült benne egyedül.

— Hol vannak a többiek?

— Ott maradtak.

— Hol ott?

— Gyere, majd meglátod. Találtunk valamit.

— De mit?

— Majd meglátod.

Izgatottan adtam át Smithnek a parancsnokságot, és beültem az autóba. Előttünk ligetekkel tarkított szavanna hullámzott. Egyik ilyen liget mellett a Góliátokhoz hasonló, de szarv nélküli ál atok csordája kódorgott. Csaknem egyórai út után egy néhány méter magas sziklás tetőn megpillantottam Jeanst. Michel közvetlenül a szikla tövénél fékezett. Leszálltunk a kocsiról, és a szikla túlsó oldalán nyíló barlangfélébe mentünk.

— Mi a véleményed erről? — kérdezte Michel.

A sziklafalon egy sereg bevésett jel sorakozott; különös módon a szanszkrit írásjelekre hasonlítottak. Előbb valami tréfára gyanakodtam, de a kő patinája hamarosan meggyőzött tévedésemről. Három vagy négyszáz jelet számoltam meg.

— Ez nem minden. Gyerünk tovább.

— Várj, előbb magamhoz veszek egy fegyvert.

Kezemben géppisztolyt tartva mentem velük tovább. Kétszáz méterrel odébb a talaj lejteni kezdett, s egy holtvölgy alján egy halom fémlemez hevert, továbbá elgörbült gerendák; még ilyen ál apotban is határozottan orsó formájúak voltak.

Wilkins ott téblábolt a maradványok között.

— Mi ez? Repülőgép?

— Talán. De annyi bizonyos, hogy nem földi gép.

Közelebb mentem, mászkálni kezdtem a roncsok között.

A lemezek darabjai belefúródtak a nedves homokba. Számomra ismeretlen sárgás fémből készültek, de Wilkins azt állította, hogy alumínium-ötvözet.

A mérnök otthagyott, hogy tovább vakargassam a lemezeket, mialatt ő a roncshalom tetejére igyekezett felkapaszkodni.

Hirtelen felkiáltott, majd bennünket hívott. A különös jármű ezen a helyen kevésbé rongálódott meg, és megőrizte szivar-formáját.

Egy sértetlenül maradt válaszfalban keret nélküli ajtó nyílt. Amikor beléptünk a csonkakúp formájú fülkébe, a félhomályban először csak két társam bizonytalan körvonalait láttam. Aztán a szemem lassanként megszokta a sötétséget, és ekkor egy műszerfal-félét vettem észre, az imént látott felirat jeleihez hasonló betűkkel, továbbá szűk fémüléseket, elszakadt és lecsüngő rézkábeleket, és egy fehér fémből készült fogantyút markoló mumifikálódott kezet. E

hatalmas, fekete kéz, amely összeaszva is izmos maradt, csak négy uj ban végződött; az ujjak végén nyilván behúzható karmok meredeztek. A csukló szét volt roncsolva.

Ösztönszerűen tisztelgésre emeltük kezünket. Vajon mióta aszalódik itt, ezen az elhagyott szigeten ez a végső manőverezés közben görcsbe rándult kéz? Ki volt az a lény, aki ezt a gépet vezette? A Héliosz-rendszer egy másik bolygójáról került volna ide, egy másik csillagról, vagy akárcsak bennünket, őt is kiragadták saját világegyeteméből? Ezekre a kérdésekre csak jóval később, és akkor is csak hiányos válaszokat tudtunk találni.

Estig matattunk a gép roncsai között. Csupán csekély értékű leleteket találtunk. Néhány fémtárgyat: üres dobozokat, szerszámok letört darabjait, egy könyvet, amelynek lapjai alumíniumból készültek; sajnos, csak kép nélküli szöveg volt rajtuk, továbbá egy nagyon földi formájú kalapácsot. A gép végében, ott, ahol nyilván a motorok lehettek, most rozsdás, formátlan tömbök ál tak, és egy vastag ólomcsőben egy fehér fémszilánk, amelyről később, New-Washingtonban kiderült, hogy uránium.

Egy csomó fényképet készítettünk, és visszafordultunk.

Természetes, hogy csak soványka leleteket találhattunk: a gép utasai közül néhányan életben maradtak — ezt bizonyította egyébként a felirat is —, és nyilván mindent magukkal vittek, ami hasznos lehetett számukra. Nem volt időnk a sziget felkutatására.

Miután elneveztük „Rejtély-szigetnek”, tovább mentünk az északkeletre elterülő másik sziget felé. Itt csak nehezen tudtunk kikötni, és a kocsit nem is tettük partra. A gyalogszerrel bejárt kis terület sivárnak bizonyult, tele volt „viperákkal”, s azokon kívül — néhány „rovart” kivéve — semmiféle életet nem fedeztünk fel.

Találtunk néhány obszidiánból faragott sswi szerszámot.

Eredményesebbnek és mozgalmasabbnak bizonyult kirándulásunk az északi kontinens déli csúcsára. Kora hajnalban kötöttünk ki egy fantasztikusan szétszabdalt, magas sziklákkal körülvett öbölben.

Sok munkába telt, amíg az autó partra került, és a nap már magasan járt az égen, amikor Michellel meg Smith-szel elindultunk. Némi nehézségek után eljutottunk egy keleti és északi irányban fekvő, végtelen lapályra. Délen kis hegyek emelkedtek, és a ligetekkel borított szavannán ebbe az irányba igyekeztünk. A vidéket rengeteg és sokféle állat népesítette be: Góliátok, elefántok, kisebb állatok, magányosan vagy csordákban. Álmában zavartunk meg egy tigroszaurusz párt, de az állatok nem voltak támadó kedvükben.

Szerencsénkre, mert teherautónk nem tudott volna ellenál ni támadásuknak.

Délután három órakor, miután megebédeltünk, egy nagyobb csoport élőlény bukkant fel a távolban. Amikor közelebb értek, felismertük bennük a nagy vörös sswik fajtáját, Vzlik rokonait.

Eszembe jutott, amit Vzlik oly gyakran emlegetett, hogy törzse délről jött, miután ismeretlen oknál fogva néhány nemzedékkel előbb elszakadt népétől. Ez a találkozás kellemetlenül érintett bennünket, mert a sswik elzárták előlünk a hegyekhez vezető utat. Ha mégis tovább mennénk, ismerve támadó természetüket, a harc elkerülhetetlen lenne. De talán észre sem vettek bennünket, mert balra elkanyarodva eltűntek a láthatáron. Gyors haditanácsot tartottunk. Én az azonnali visszatérés mellett szavaztam, mert már nagyon eltávolodtunk a Téméraire-től, és ismeretlen vidéken jártunk.

De Smith és Michel tovább akart menni, s csak másnap szándékozott visszafordulni. Így tehát folytattuk utunkat a hegyek felé. Négy órakor egy sziklafalat pil antottunk meg: közvetlenül a hegylánc előtt emelkedett. A mintegy harminc méter magas sziklafal teteje mintha fogazott lett volna. Közelebbről nézve kiderült, hogy egymástól húsz lépésnyire álló, tíz méter magas tornyokból épült erődítés emelkedik rajta. A sziklafal lábától hatszáz méteres körzetben sem fa, sem bokor nem nőtt. A tornyok között sswik vágtattak fel és alá. Roppant izgatottan viselkedtek, és a távcsővel láttuk, amint ujjal mutogatnak felénk. Tétovázva lassítottunk.