Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

Ezzel szemben kitűnő volt a kapcsolatunk a norvégokkal. Mi szál ítottuk a halászhajóik építéséhez szükséges anyagokat, ők pedig bőségesen elláttak bennünket a tenger termékeivel. A kataklizmát túlélő néhány földi halfajta meglepő mértékben elszaporodott. A tel usi halak íze is pompás volt.

A „hősi korszak” véget ért, s hogy rövid úton véget vessünk az amerikaiak kritikáinak, újraszerveztük intézményeinket. Hosszas, igazi francia módra folytatott viták után elhatároztuk, hogy Új-Franciaország a következő tartományokra oszlik: 1. Cobalt állam 5000 lakossal, Cobalt-City fővárossal (800 lakos) és Port-Léon várossal (324 lakos);

2. Port de l'-Ouest, a Nyugati Kikötő, hasonló nevű fővárossal (600 lakos);

3. a Puits-de-Pétrole (olajkutak) területe, ahol nem maradt több 50 embernél;

4. Beaulieu-les-Mines területe a Varázstónál, Beaulieu várossal (400 lakos) és Port-du-Nord, az Északi Kikötő területével (60 lakos).

Új-Franciaország lakóinak teljes száma körülbelül 6000 fő volt.

Port-Léonnak, a Nyugati Kikötőnek és Beaulieu-nak saját városi tanácsa volt. A kormánynak tagja volt egyrészt az általános választások útján megválasztott ötven tagú parlament, amely törvényjavaslatokkal élt, megszavazta a határozatokat és kinevezte a minisztereket, másrészt a héttagú Tanács, amelynek tagjai eredetileg a nagybátyám, Michel, Estranges, Beuvin, Louis, a plébános és én voltunk. Ez a Tanács a végrehajtást hat hónapra felfüggesztő vétójoggal rendelkezett, és szintén kezdeményezhetett törvényjavaslatokat. Rendkívüli állapot esetén, ha bevezetését a kétharmados többség megszavazta, egyedül a Tanács gyakorolta a hatalmat egy megújítható hathónapos időszak folyamán. Három politikai párt alakult: a Kollektivista Párt Louis vezetésével, amelynek húsz mandátuma volt; a Konzervatív Parasztpárt, ugyancsak húsz mandátummal, végül Estranges vezetésével a Liberális Párt, amely a fennmaradó tíz mandátummal rendelkezett, és kötelezőn közülük kerültek ki a miniszterek, mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon.

Kormányunk változása alig változtatott életmódunkon. Ha az üzemek és a gépek, a bányák és a hajók közös tulajdonban voltak is, a föld mindvégig azoké a parasztoké maradt, akik megművelték.

Kifejlesztettük út- és vasúthálózatunkat. Az amerikaiak ugyanazt tették. Nekik több gőzgépük volt, nekünk viszont sikerült nagy teljesítményű villanymotorokat készítenünk. A leghosszabb vasútvonal Cobalt-Citytől Port-Léonon keresztül a Nyugati Kikötőig húzódott.

Kapcsolataink az amerikaiakkal egyre hidegebbé váltak. Az első vita a kanadai torpedóromboló miatt robbant ki, mert a hajó személyzetének nagy többsége kanadai franciákból ál t. ők úgy döntöttek, hogy velünk akarnak élni, és természetesen magukkal akarták hozni hajójukat. Ez igen sok nehézséget okozott. Végül a fegyvereket otthagytuk az amerikaiaknak, a hajót pedig átalakítottuk gyors járatú teherhajóvá. A második összeütközésre az adott okot, hogy visszautasítottuk egy sswi területen fekvő, kis mélységű olajkút közös kiaknázását, amely a Sötétség Hegye mel ett terült el. Az amerikaiak területén is volt kőolaj, jóllehet mélyebben, és tudtuk, hogy a sswik rossz szemmel néznék saját földjükön az amerikaiakat.

És a tellusi korszak 9. évében, július 5-én nyílt összecsapásra került a sor. Ezen a napon történt, hogy tucatnyi sswi szerződésadta jogánál fogva keresztül akart menni New-America keleti csücskén, amely beékelődött az ő területükbe. A sswik a mi Beaulieu-les-Monts-on levő helyőrségünkre akartak eljutni, hogy ott vadat cseréljenek acél nyílhegyekre. Beléptek hát Amerikába, és már csaknem elérték a felső Dronne túlsó partján ál ó helyőrségünket, amikor három géppisztolyos amerikai megál ította őket, kiabálni kezdett velük, majd felszólította, hogy forduljanak vissza. Ez teljes képtelenségnek tűnt, ugyanis Beaulieu-tól már csak száz méterre voltak, ha pedig visszafordulnak, akkor tizenöt kilométert mehetnek a határig. Awithz, a sswik főnöke erre francia nyelven figyelmeztette is az amerikaiakat. Azok feldühödtek, előrántották géppisztolyaikat, és két sswit megöltek, másik kettőt pedig megsebesítettek, köztük Awithzt is, akit foglyul ejtettek. A többi sswi golyózáportól kísérve kelt át a Dronne-on. Jelentést tettek a mi helyőrségünk parancsnokának, Pierre Lefranc-nak, aki, hogy jobban megértse a helyzetet, velük együtt lesietett a partra. Szerencsétlenségére, mert az amerikaiak a túlsó partról kilőtt sorozattal ismét megöltek egy sswit, és megsebesítették Lefranc-t, akinek emberei felháborodtak, és tucatnyi rakétával viszonozták a tüzet. A rakéták az amerikai parton leromboltak és felgyújtottak egy tanyát. A véletlen úgy hozta, hogy Michel meg én alig néhány perccel a történtek után arra vetődtünk.

Teherautómon magammal vittem a sebesülteket, Lefranc-t és a sswiket, és egyenesen Cobaltba, a Tanács székhelyére siettem. A Tanács azonnal összeült a Parlamenttel, és elrendelte a rendkívüli ál apotot. A hordágyon fekvő Lefranc megtette jelentését; szavait a sswik megerősítették. Még azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, amikor rádióüzenet érkezett a Vézére-en levő Sswik Hídjáról. Az ott ál omásozó helyőrségünk tisztán hallotta a harci dobokat, és látta, hogy sswi területen számos füstoszlop emelkedik a magasba. Vzlik ismeretlen módon máris értesült az eseményről, és összehívta harcosait. Semmi kétségünk nem volt, hogy ilyen körülmények között a szövetséges törzsek mindegyike vele fog tartani. Ismerve a sswik bosszúálló és kérlelhetetlen természetét, rögtön arra gondoltam, mi történik néhány óra múlva a határ mentén szétszórt, elszigetelt amerikai tanyákkal. Helikopteren hírnököt küldtem Vzlikhez azzal a kéréssel, hogy várjon egy napot, aztán a Tanács tagjainak kíséretében a rádióadóhoz mentem, hogy kapcsolatba lépjek New-Washingtonnal.

Az események felgyorsultak. Amikor odaérkeztünk, a rádiós egy papírlapot nyújtott felénk: az amerikai torpedóromboló bombázta a Nyugati Kikötőt! A Téméralre meg a Surcouf válaszolt. Minden eshetőségre számítva kiadtuk a mozgósítási parancsot. A repülőgépek startra készen, töltött géppuskákkal és üzemanyaggal teli tartályokkal várakoztak. Rádión felkértük az amerikai kormányt, hogy függessze fel az ellenségeskedést, és várja be teljhatalmú megbízottaink érkezését. Az ajánlatot az amerikaiak elfogadták, kikötőnk bombázását beszüntették. A torpedóromboló egyébként is nagyon rossz állapotban volt, mert a Surcouf egy távirányítású rakétája telibe találta első fedélzetét.

Michel, nagybátyám és én azonnal repülőgépre ültünk. Fél órával később New-Washingtonban voltunk. A tárgyalás viharosan kezdődött. Az amerikaiak annyira arcátlanul viselkedtek, hogy Michel kénytelen volt emlékeztetni őket: nélkülünk vagy a tengeri szörnyek prédájává lettek volna, vagy éhen pusztulva sodródnak üzemanyag nélkül hajóikon. Végül kijelöltünk egy vizsgáló bizottságot. Tagjai Jeans, Smith, a nagybátyám, én és Vzlik fivére, Isszi volt. A két amerikai elismerte, hogy honfitársaik helytelenül jártak el. A támadókat tízévi fogságra ítélték. A sswik kárpótlásként tízezer nyílhegyet kaptak.

Érdekes, hogy e riadalom után a kapcsolatok megjavultak. A 10. esztendő végén már ott tartottunk, hogy javasolhattuk a Tel usi Egyesült Államok megalapítását. A 11. év január 7-én összeültek az amerikaiak, kanadaiak, argentinok, norvégok és franciák képviselői.