Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Tehát ez a ruha.

— Temetési viselet. Aranyruhába öltöztetik a halottakat és a halálra ítélteket.

— Ma miért vette fel?

— Temetem ifjúságomat.

Muratovnak úgy rémlett, hogy a lány nem őszinte. Szorongás vett rajta erőt, de mosolyt erőltetett arcára.

— Amikor közénk került, észrevehette, hogy semmi sem fenyegeti.

— Nem mindjárt. Túlságosan erősen éltek bennem a gyermekkoromban belém oltott fogalmak, többek közt a Földről olvasottak hatása. Lehet, hogy a könyveket nem szerencsésen válogatták ki a számomra. Nem tudom. Amikor átvitt az űrhajójára, azt gondoltam: „Furcsa véletlen.”

— Miért?

— Nálunk van egy szokás: amikor a férfi megnősül, karjaiban viszi be a házába ifjú nejét, így gondolkodtam: „Riagea így vihetett volna az életbe, ez pedig, aki annyira hasonlít rá, ugyanúgy visz, de a halálba.” — Elhallgatott, majd így folytatta: — Most már furcsának találom, de tudtam, hogy meghalok. S felkészültem, hogy űrhajójáról egyenesen a máglyára kerülök. Féltem az efféle haláltól.

— Miért éppen máglyára?

— Nálunk így szokták. És olvastam, hogy a Földön is így szokták. Aztán ráeszméltem, hogy még Riagea is tévedett. Maguk különbek nálunk, életük tiszta és gyönyörű.

Gianea pillantása a szoba sarkában álló órán pihent meg. Muratov sohasem felejti el, hogy az óra pontosan tízet mutatott.

— Késő van, ideje befejeznünk beszélgetésünket. — Gianea megfogta a poharat. Muratov meg se moccant.

— Viktor, én emelem poharam a maga hazájára, boldogságára. Egy időben arra gondoltam, hazámmá, harmadik hazámmá válik.

— Hát nem így van?

— Nem. Szakadék tátong közöttünk. Lehet, hogy nincs igazam. De én semmit sem tehetek. Tusakodtam magammal, Viktor, máskülönben már korábban elhívtam volna. Bocsásson meg nekem.

Muratov aggodalma és homályos sejtelme bizonyossággá változott. Rádöbbent, hogy minek kell most bekövetkeznie, hogy mit jelent Gianea aranyszínű ruhája.

Felugrott.

— Megálljon!

Előrelendülő keze, amellyel el akarta kapni Gianea karját, egy másodperccel elkésett. Gianeának sikerült kiinnia a pohár tartalmát.

Ketten ültek egy kisasztalnál a zölddel befuttatott tornácon. Az egyik Viktor Muratov volt. A másik, aki sokkal magasabbra nőtt nála, bőrszíne erősen zöldes árnyalatú volt, és nagyon keskeny szemével sűrűn hunyorgott, nyilván Gianea honfitársa lehetett.

Gianea nyelvén beszélgettek. Muratov már nagyon jól beszélt azon a nyelven.

— Kár, hogy elkéstünk — mondta a keskeny szemű ember. — A mi űrhajóinkon sokkal rövidebb volna az út. Persze az időre értem, nem a távolságra.

— Az expedíciót már nem lehet visszatéríteni — felelte Muratov. — De hisz, Viaja, te mondtad, hogy utol lehet érni, és hamarabb érkezni meg a bolygóra. Képzeld el, mennyire elcsodálkoznának az expedíció tagjai.

— Furcsa — mondta Viaja. — Két bolygó emberei siettek a Lia, akarom mondani a Föld segítségére. És nem tudták, hogy nincs szükségük segítségre. Furcsa história, és persze nem ismétlődhet meg.

— Nagyon csodálkozunk — felelte Muratov —, hogy Liagea bűntársai nem mindjárt kapcsolták be a sugárzókészülékeket. Miért kellett nekik itt hagyni őket a Föld közelében, telepet építeni a Holdon, és csak a második ideérkezésükkor megvalósítani a tervüket?

— Ezt a kérdést már feltették nekem — mondta Viaja. — Ennek több oka van. Gyarmatosítás céljából kerestek egy bolygót. De nem tudták, sikerül-e találni alkalmasat. S amikor elrepültek a keresésére, akcióikat nem egyeztették össze azokéval, akik otthon maradtak. Amikor elhatározták, hogy a földi emberiség ellen bevetik a sugárzókészülékeket, ahogy találóan elnevezted őket, vissza kellett volna térniük, és a többiek beleegyezését kérni. Ez az egyik oka. A másik: amikor elszöktek bolygónkról, magukkal vitték az akkoriban meglevő összes űrhajót. Ezek egyikén volt az a két rakéta, amelyeket megtaláltatok és megsemmisítettetek. Több rakétájuk nem volt, és egy közbeeső bolygón elkészíteni őket, ahol semmiféle gyár nincs, nem lehetett. („Gianea igazat mondott” — gondolta Muratov.) Ezeknek a rakétáknak más volt a rendeltetésük. Természetesen nem volt rajtuk semmiféle sugárzókészülék. Az űrhajókon sem. Ekkor készítettek ilyen sugárzókat a Holdon, ahol legelőször leszálltak. De nem találtak anyagot a sugárzáshoz. Vissza kellett menni érte. Megtalálták a kiutat: töltőtelepet rendeztek be a Holdon. Ti tévedtek, ha azt hiszitek, hogy a telep a hajtóművek töltésére szolgált. Azoknak nem volt szükségük semmiféle töltésre. A telepen készült a sugárzókészülékekhez szükséges anyag. Amint egy adag elkészült, megtöltötték vele a rakétát. De a szintézishez sok idő kellett.

— Mennyi?

— Nem tudom pontosan megmondani, de legalább száz földi év. Különben minden szerencsésen alakult a számukra. Miután kieszelték gonosz tervüket, volt idejük visszatérni, és közölni a többiekkel.

— Ezek szerint száz éve jártak nálunk?

— Körülbelül.

Muratovnak eszébe jutott az a sok feltevés, amely az időre, a felderítő holdak Föld körüli megjelenésének idejére vonatkozott.

— Akkoriban — folytatta Viaja —, amikor az első űrhajó meglátogatta a Földet, véres, nagy háború dúlt itt. Az az ország, amelyet bolygónk lakói meglátogattak, nem vett részt benne.

„Spanyolország! Az első világháború alatt jártak nálunk!”

— Miért nem vette észre őket senki? — kérdezte, Muratov.

— Az űrhajó a ti számotokra láthatatlan — felelte Viaja. — És az embereink? Nem kell sok hozzá, hogy eltüntessék a különbséget.

„Igaza van — gondolta Muratov. — Földi ruha, alapos lesülés, szemüveg és senki sem gyanít semmit.”

— Hát a nyelv? — mondta aztán. — A földre lépve senkivel sem tudtak beszélni.

Viaja arca elkomorodott.

— Ez az egyik sötét folt — felelte. — De te, Viktor, már ismered ezeknek az embereknek az erkölcsi arculatát. S ezen nem kell csodálkoznod. Fogságba ejtettek egy földi embert. Tőle tanulták meg a nyelvet, s mindazt, amire szükségük volt. Ki lehetett az az első ember, aki megpillantotta a másik világból érkezett jövevényeket? Ma már aligha sikerül megtudnotok a nevét. De ez az ismeretség sokba került neki. Nem engedhették meg, hogy szabadon legyen, és beszámoljon róluk.

Muratov nem tett fel újabb kérdést. Mindent értett. Szerette volna eloszlatni Viaja szavainak rossz hatását.

— Hogyan egyeztethető össze — váltott át más témára — bolygótok uralkodó kasztjának fejlett technikája e kaszt létezésével?

— Úgy látszik — felelte Viaja —, hogy ez mindenkit érdekel. Sokszor válaszoltam már erre a kérdésre. A dolog lényege az, hogy a két bolygón élő emberek élettartama különböző. Mi jóval tovább élünk, mint ti. És ez meggyorsítja a műszaki fejlődést, de lelassítja a társadalmi haladást. Az utóbbi lemarad az elsőtől.

— Értem.

Már rég besötétedett. Viaja felállt, és a korláthoz lépett.

— Nézd, Viktor — mondta —, ott van a bolygónk Napja.

Muratov egy tompán fénylő, narancsszínű csillagot pillantott meg, amely szinte elveszett a többi csillag között. Alig találta meg Viaja mutogatására. Egy másik világ Napja!

— Tudom, hogy eljöttök hozzánk — mondta Viaja.

— Lehet, hogy nagyon hamar.

Muratov Gianeára gondolt.