Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

Ám Gianea tévedhetett egy évszázadot, másfél évszázadot, de semmi esetre sem többet. A földi történelem középkoráról szóló feltevést el kellett vetniük. Ez megváltoztatta az egész képet, amelyet a földi tudósok Muratov közvetlen közreműködésével állítottak össze.

„Bizony nagyon rossz — gondolta —, hogy nincs itt Riagea. Vajon kiderül-e valaha az igazság, vagy mindörökre homály borítja?”

— Nézzék csak — szólalt meg Garcia —, Stone szalad felénk.

— Szalad? — csodálkozott Marina.

Mindnyájan megfordultak. Stone valóban futott.

Ez egyáltalán nem vallott reá. Úgy látszik, történt valami. Még csak nem is köszönt, hanem lihegve így szólt:

— Fordítsák le neki! A Föld közelében feltűnt egy űrhajó amely kétségtelenül honfitársaié.

A holdbeli állomások graviométerei fedezték fel elsőnek a láthatatlan űrhajó közeledését a Föld felé.

Már csak az is, hogy láthatatlan, arra vallott, hogy az űrhajó azoké, akik másfél éve jártak itt. De az sem történhetett meg, hogy két különböző bolygó lakói látogatták meg a Földet ilyen rövid idő alatt. Ez túlontúl hihetetlen, véletlen volna, ha nem számítják Gianea honfitársainak látogatását.

Természetesen ők voltak azok. De mi célból jelentek meg ilyen gyorsan?

Gianea honfitársainak terve teljesen világos volt, ezért előre lehetett látni további akciójukat. A második űrhajó Földre érkezése korai volt.

A felderítő holdak sugárzását felfogták a műszerek, áttanulmányozták és megfejtették. Hasonlított az atomrobbanások sugárzásához, és az emberi szervezetre gyakorolt hatásának a születések teljes megszűnéséhez kellett vezetnie. A földi emberiségnek „természetes módon” kellett kihalnia.

E terv megvalósításához legalább nyolcvan-kilencven év kellett. Csak azután volt várható a második látogatás.

Az első űrhajó személyzetét Riagea megsemmisítette. Az otthonmaradottak nem tudhatták, hogy a terv megbukott. De íme, alig másfél év múlva ismét megjelentek.

Feltétlenül arra kellett gondolniuk, hogy a felderítő holdak berendezéseit az első űrhajó utasai bekapcsolták. Hogy mi történt a valóságban, nem tudhatták.

Hát akkor miért jöttek? Három magyarázata volt.

Az első és a legvalószínűtlenebb, hogy azért, mert Riagea űrhajója nem tért haza. Ez azért volt valószínűtlen, mert az űrhajó utasainak bizonyos időt kellett tölteniük a Földön, ami Gianea jelenlétének tényéből fakadt. Másfél év túlságosan kevés idő ahhoz, hogy megtegye az utat a Földről bármely legközelebbi csillagig, meg még legalább egy hónapot itt töltsön a Földön.

A második feltevés sokkal valószínűbbnek látszott. Eszerint az űrhajó felderítés céljából érkezett. S végül, ami a legkellemetlenebb volt, azzal a céllal is érkezhetett, hogy fokozza a felderítő holdak akcióját, meggyorsítsa azt, új, sokkal nagyobb erejű sugárzásadagot zúdítson a Földre.

Ez utóbbit mintha megcáfolta volna Riagea lépése és az, amit Gianea mondott a nevében. De a lány tévedhetett is. Felvetődött a kérdés: miként fogadják a hívatlan vendégeket?

A földi emberiségnek joga volt megsemmisíteni a berepült űrhajót. Ez, ahogy a múltban mondták, jogos önvédelem. Könnyű lett volna megtenni. Ám ilyesmi senkinek sem jutott eszébe.

A tudósok és a mérnökök csalódtak: a telep és a felderítő holdak nyomtalanul eltűntek, így hát senki sem ismerhette meg berendezéseiket, működésük elvét. Mert hiszen ez egy másik világ technikája volt, és természetesen nagyon jó lett volna kitanulmányozni.

Megsemmisíteni ezt az űrhajót is! Ez annyit jelentene, hogy végérvényesen lemondanak a technika megismeréséről.

A tudományos kíváncsiság — hatalmas érzés, s jóformán lehetetlen harcolni ellene. Megsemmisíteni az űrhajót! Nem, soha! Csak végső esetben, ha már semmi más nem marad hátra. A Föld nagyszerű technikája más módszert sugalmazott. Érdemes megpróbálni. No, és ha kudarccal végződik, bármely pillanatban atomjaira lehet felbomlasztani a berepült űrhajót.

Nem sok idő telt el attól a pillanattól kezdve, hogy feltűnt a graviométerek látómezejében, addig amíg megszületett a döntés. Két óra múlva pedig a Föld már készen állt az űrhajó bármilyen variációjú fogadására.

A lokátorok sugarai „fogva tartották” az űrhajót. Már ismerték méreteit, terjedelmét. A bolygó védőrétegbe: sugárzás elleni sugarakba burkolódzott. Négy űrhajó már meg is közelítette a vendéget, és nyomába szegődött.

A kárhozatra ítélt és tehetetlen jövevény a földi emberek teljes hatalmában volt. Vajon tudott-e erről a legénység? Észre kellett venniük a „díszkíséretet”, meg kellett érteniük célját, és levonni belőle a következtetést.

Vajon mit fognak csinálni?

A Földön nyugodtan vártak. Az űrhajózási intézetben, amely a „fogadóbizottság” központjává változott, Szabó László kezét a gombon tartotta. Csak meg kell nyomnia s a négy űrhajó megkapja a jelt a támadásra, s kilövi halált hozó rakétáit. A jövevényből semmi sem marad.

Az űrhajó nagyon furcsán viselkedett. Valószínűleg már rég bekapcsolták fékező motorjait: nagyon lassan közeledett. S állandóan lassult a tempója; jobban mint ahogy szükséges volt. Végül sebessége csaknem nullára csökkent.

Úgy látszik, a jövevény nem szándékozott a Holdra leszállni. Ahhoz nagy sebesség kellett, hogy mint a felderítő holdak, rátérjen a Föld körüli pályára. Értelmetlennek látszott ilyen lassan leereszkedni a Földre.

Az embereknek az a benyomásuk támadt, hogy az űrhajó parancsnoka nem tudja, mit tegyen. Talán látott mindent, és ráeszmélt, hogy csapdába került. Akkor viszont hirtelen visszafordíthatta volna az űrhajót, és eltűnhetett volna a világűrben.

Szabó eltökélte, hogy ezt nem engedi meg. A jövevény „élve” nem hagyja el a Földet.

Kinek jutott volna eszébe, hogy az űrhajót senki sem irányítja, hogy a benne tartózkodó négy lény még csak nem is sejti, hogy útjuk véget ért, hogy az automata gépek parancsra várnak, amelyet nem adhatott ki senki? A legképtelenebb fantáziával is nehéz lenne az igazságot megfejteni.

A Földön nem értették a dolgot. Az óriási űrhajó — hossza elérte a fél kilométert — a Föld körül „topogott”, értelmetlenül pocsékolta az időt és az energiát. Semmiféle kisugárzást nem bocsátott ki magából, de nem zuhant a Földre. Ez a fékező berendezés működéséről tanúskodott. Óriási energiát kellett felhasználni ahhoz, hogy ezt a monstrumot egy helyben tartsa, oly hatalmas égitest közelében, mint a Föld.

S ekkor átvillant a gondolat az embereken, hogy újabb tragédia történt. Az űrhajó utasai halottak.

Vajon mi vagy ki okozhatta a végét ennek az űrrepülésnek? Egy második Riagea?!

Sürgősen Gianeához fordultak. Megerősítette, hogy a második űrhajó — ugyanolyan, mint az első — valóban indulásra készen állt, de aztán úgy döntöttek, hogy csak egyet indítanak útnak. Azt nem tudja, mi változtathatta meg ezt a döntést.

Most tehát még több okuk volt megvalósítani a kitűzött tervet. Ám ehhez először meg kellett győződniük, hogy veszélytelen megközelíteni az űrhajót, hogy nincs rajta olyan védőberendezés, mint amilyen a felderítő holdakon volt.

A vendéget kísérő űrhajók parancsot kaptak: végezzék el ezt a vizsgálatot. Négy robotfelderítő különböző oldalról közelítette meg a világűrbeli jövevényt, s minden akadály nélkül hozzátapadt felületéhez.