Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

Nem semmisültek meg. Védőberendezés nem volt az űrhajón!

A kísérő űrhajók vezérlőfülkéjében levő képernyőkön homályos körvonalak látszottak abból, ami a vendégűrhajó belsejében volt.

Újabb meglepetés! Az űrhajó középső részén levő robotfelderítő bent valami mozgást jelzett. Ez a „valami” nagyon emlékeztetett élőlényekre, emberekre!

Kiderült, hogy a feltevés helytelennek bizonyult, az utasok élnek! Az űrhajózási intézetben levők végérvényesen zsákutcába jutottak. Mit jelent a jövevények értelmetlen viselkedése? Elképzelhetetlen, hogy egy csillagközi utat megtett űrhajót olyan emberek irányítanak, akiknek fogalmuk sincs az égi mechanika törvényeiről. Márpedig pontosan így volt! — Segítünk nekik — mondta Szabó. A Földről felszállt ugyanaz a kötelék, amelyet egykor Muratov vezetett. Már régóta készen állt, hogy egy újabb aszteroidot változtasson át tudományos űrállomássá. Nem szívesen pocsékolták el energiáját egy előre nem látható célra, de más megoldás nem volt.

A kötelék kapacitásából, amely elegendő volt a Hermész pályájának megváltoztatására, bőven futotta erre a vállalkozásra.

Az űrhajók nagyon kicsiknek tűntek az óriási jövevényhez képest, de nyolcan voltak. Négy oldalról kettesével közelítették meg a vendéget, s hozzátapadtak a felszínéhez, amely még ilyen közelről is láthatatlan volt, de jól kivehető, mint egy sötét szakadék a világűrben, a csillagos égbolton.

A hatalmas erejű mágnesek egy darabbá „kötötték” össze a jövevényt az űrhajókötelékkel. Az űrhajó már nem tudott elszabadulni.

Nyomban kiderült, hogy a jövevény hajtóművei ellenállnak a Föld vonzásának. Az elgondolt művelet első részét teljesítették, de mi legyen tovább?

A nyolc űrhajó ereje kétségkívül meg tudott birkózni a vendég hajtóműveinek erejével. De mi történik a Földön, a leszállás után? Megáll-e a vendégűrhajó motorja, vagy pedig továbbra is ilyen értelmetlenül működik majd? Hisz a vendég egész Föld körüli viselkedése elég értelmetlen volt ahhoz, hogy ez a kérdés felvetődjék. Elvégre nem lehetett az űrhajót a rakétatérhez láncolni. No, meg aztán miféle lánc tartana meg egy ilyen óriási méretű űrhajót?

A kötelék parancsnoka közölte kételyeit a hadműveletet irányító „vezérkarral”. Azok nem sokat gondolkodtak.

A vendégek automata gépei — márpedig világos volt, hogy nem emberek, hanem automaták irányítják az űrhajót — „okos” gépeknek látszottak. Igaz, a hasonló földi automaták okosabbak voltak, és nem hagyták volna pocsékolni az energiát, de mégis valami logika szerint működtek, ha egyszer azt a programot kapták, hogy várják a parancsot, amíg a bolygó közelébe érnek.

Tehát amint „megérezték” a Földet, meg kellett állítaniuk a hajtóműveket. Szabó ennek értelmében adta meg a választ a kötelék parancsnokának. A nyolc űrhajó megváltoztatta akcióját. Miért fejtsenek ki ellenállást a vendégűrhajó hajtóműveivel szemben, amikor azokat fel is tudják használni? Egyúttal az emberek szerették volna ellenőrizni, mennyire „okosak” a jövevények automatái.

Az idegen űrhajót farolva is lehozhatják a Földre. Ebben az esetben hajtóművei, ha továbbra is működni fognak, nem akadályozzák, hanem inkább segítik a lehozást. No, és ha ellenkező irányban is működésbe lépnek, akkor erőt kell alkalmazni, jóllehet sajnáltak annyi energiát elpocsékolni.

Kiderült, hogy a vendégűrhajó „esze” sokkal tökéletesebb, mint hitték. Alig kezdték meg a vontatást, a jövevény hajtóművei teljesen megálltak. A központi gépsor nyilván megérezte, és „rájött”, hogy az űrhajót kívülről irányítják.

Ám lehet, hogy az efféle leszállás megszokott volt? Ez nagyon is lehetséges, ha figyelembe vesszük az űrhajó hatalmas méreteit.

Bárhogy is legyen, ennek már nem sok jelentősége van, a vendég nem „állt ellen”, és másfél óra múlva az összes rakétától megszabadított pireneusi rakétatéren leszállt a kötelék nyolc űrhajója.

Közöttük volt az a valami, ami kísértetre hasonlított. Óriási teste eltakart maga mögött mindent, ám teljesen láthatatlan volt, matt színű ürességnek tűnt.

A földi emberek első ízben láttak ilyesmit. A jövevényt csupán a világűrszolgálat munkatársai fogadták. Óvatosságból lezárták a rakétateret az idegenek elől. Csupán két emberrel: Muratovval és Gianeával tettek kivételt.

A kisegítő űrhajók leváltak a testről, és a rakétatér szélére repültek. A vendég egyedül maradt. Láthatóvá kellett tenni. A „Kísértet” sok tekintetben nagyon kellemetlen volt.

Senki nem szállt ki az űrhajóból. Az akusztikai készülékek nem tapasztaltak semmiféle hangot a belsejében. Ámde a kötelékűrhajók képernyőin mozgást észleltek. Most hát miért szűnt meg? Azok, akik a világűr béli jövevény belsejében tartózkodtak, mintha elrejtőztek volna.

A földi emberek nem féltek semmiféle veszélytől. Az űrhajó itt, a Földön nem tudott nagy kárt okozni, a bolygó lakóinak kezében volt. Ám a mozgás hiánya akaratlanul is új veszélyre figyelmeztette az embereket. Az űrhajó utasainak tudniuk kell, hogy fogságba kerültek. Mit tesz majd a parancsnokuk?

Ha eszébe jut felszállni, nem menekülhet el. Négy űrhajó nem szállt le a Földre, magasan a rakétatér fölött várakoztak, kitartóan lesték a vendéget. Ha az űrhajó megkísérli a szökést, megsemmisítik.

Az emberek hiába próbálták kitalálni, mi történik most az űrhajó belsejében. Most sem tudta senki, még Gianea sem, hogy mi is a helyzet valójában.

Ha az indulás lefújása után az űrhajóról eltávolították volna a vizet, amelyet a medencék számára készítettek, a négy utas szomján halt volna.

Ha felbúgtak volna a vészjelek, amelyek a legcsekélyebb hibát is jelzik a vezérlőgépsorban, a négy utas semmit sem tudott volna megjavítani, még e vészjelek jelentését sem értették volna meg, és örökre a világűrben maradnak.

Sok más ehhez hasonló „ha” leselkedett rájuk ezen az úton. Még azt sem tudták, hogy útjuk véget ért. Amikor kisebbfajta zökkenést éreztek leszállás közben, nem tudták, mitől származik. Semmi sem mutathatta nekik, hogy az űrhajó többé nem repül, hanem mozdulatlanul áll a bolygón.

Sokáig maradtak volna ebben a hiszemben, valószínűleg addig, amíg a földi emberek nem mentek volna be hozzájuk. Ám a „gyűlöletesek” maguk gondoskodtak róluk. Hirtelen mintha eltűntek volna a központi helyiség falai, amelyek között tartózkodtak. Érthetetlen és csodálatos kép tárult eléjük.

Azt várták, hogy a bolygón, ahová repülnek, sűrű erdőket, lakóházakat pillantanak meg, olyan világot, mint az övék.

Az űrhajó hatalmas, növényzet nélküli mező kellős közepén állt, amely furcsán sima volt, akár egy fennsík. A láthatáron fura épületek emelkedtek. Ezek a négy jövevényt messziről azokra az építményekre emlékeztették, amelyeket a „gyűlöletesek” az ő bolygójukon emeltek. Gépek közeledtek hozzájuk mindenfelől. Ezek is hasonlítottak a „gyűlöletesek” gépeire, de más formájuk volt.

A gépekben emberek látszottak. A négy jövevény kétségbeesett.

„A gyűlöletesek!” Az űrhajó nem oda hozta őket, ahová igyekeztek. A „gyűlöletesek” bolygójára szállt le.

Mindennek vége, minden tervük összeomlott. A négy utas mozdulatlanul feküdt, megadva magát sorsának: jöjjenek hát, és tegyenek velük, amit akarnak.

Elsőnek Vego, a legidősebb jövevény tért magához.