Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Hiszen megmondtam, Beszo volt az.

— De hogyhogy az előbb még nem tudott róla? Kedvem lett volna valami elméncséggel válaszolni, de hát úgysem értene belőle a jóember semmit. Ezért készségesen s Beszo szelleméhez hűen válaszoltam, komolyan és erőmhöz képest kimerítően.

— Nem bírtam hamarább felidézni. Ez már nyilván az emlékezet második rétege volt. Itt gyűlt össze mindaz, ami Beszót az eszméletének elvesztése előtti percben izgatta, az öreg Bagrat is az eszembe jutott.

— Hogyhogy magának jutott az eszébe?

— Na jó, vegye úgy, hogy kettőnknek, Beszónak meg nekem — feleltem engedékenyen.

Különben túl hamar szertefoszlott volna a varázslat. Lám, Beszo milyen jótékony módon hatott rám. Ha ez így megy tovább, végül még megjavulok, és mindenki szeretni fog. Natella is boldog lesz, Dávid is az lesz…

És ereszkedtünk lefelé a szűk ösvényen az úthoz, amelyről, mint valami keskeny, kanyargós kis folyóról, visszaverődtek a reggeli nap sugarai.

Solt Lajos fordítása

Az Olimpiai Bizottság takarékoskodik a táviratokkal. Csak végső esetben folyamodik a táviratozáshoz. A postaszolgálat előbb valami elkallódott konténereket keres, aztán meg Frankot hívja Ólja, a galaktikát értesítik egy szimfonikus koncertről, és csak ha mindez lefutott, kerül sorra az Olimpiai Bizottság sürgönye.

Egész életemet a sportnak áldoztam. Fiatalon nemegyszer döntöttem világrekordot. Én voltam az, aki a Pestalozzi városában tartott olimpián 254 centit ugrottam; persze erre már csak a sporttörténészek és az olyan öreg emberek emlékeznek, amilyen magam is vagyok. Életem második felét a sportéletnek szenteltem; azon dolgoztam, hogy kerekei olajozottan forogjanak. Bizony akinek az a dolga, hogy sportbírák és szövetségek vitáiban igazságot tegyen, konfliktusokat simítson el, miközben a rakéta indulására vár, annak persze csak szintetikus kávé jut a világegyetem valamelyik isten háta mögötti rakétakilövő terén.

Bezzeg, amikor 256-ot ugrottam, milliók tapsoltak nekem, és egy kis időre én lettem a leghíresebb férfiú a Földön, azaz a naprendszerben, még pontosabban mindenütt, ahol humanoidok élnek. Pedig mostanában szerintem többet csinálok, mint akkoriban. Ha én nem vagyok, és nem lépek közbe, sok meccs elmaradt volna, és jó néhány rendes fickó ugrott volna egymás hajának. De ennek senki nem tapsol. Öreg kifutófiú vagyok, hivatásos sportember, és örök morgolódó. Táviratok üldöznek, csapódnak belém, mint a lövedék, eltérítenek tervbe vett útjaimról, tartanak távol békés otthonomtól meg az igazi jó kávétól; még elgondolkozni sem engednek időt, hogy végre búcsút mondhatnék ennek a céltalan, lótó-futó, koromhoz sem illő életmódnak, és nyugalomba vonulhatnék talán.

A szóban forgó távirat a Kozmosz kikötőjében ért utol, ahol csatlakozásra várakoztam. Felfoghatatlan, hogyan talált rám a posta. Hiszen még otthon is nehezen kapom meg a sürgönyt. Itt meg az — történt, hogy egy tisztviselőféle — nekem úgy tűnt: feleslegesen alázatos, suta mozgással — hozzám lépett, tarkabarka, csillogó-villogó díszítéssel sújtott egyenruhában, és tört kozmosznyelven megtudakolta, én vagyok-e a tisztelt Kim Perov, akinek tisztelt nevét azoknak a tisztelt utasoknak listáján látta, akiknek gépe egy óra múlva indul a Földre. Be kellett vallanom, én vagyok a tisztelt Kim Perov.

„Kéijük — így kezdődött a szöveg, s ez mindig azt jelenti, olyasmiről van szó, amivel kollégáimnak nincs kedvük foglalatoskodni. — Kéijük, nézzen be… — Remek szót találtak. — Kéijük, nézzen be lligára, és vizsgálja meg ott a 45. Szövetség tiltakozó levelét… — Világos, hogy ennél civakodóbb banda nincs a Kozmoszban. — A találkozást megszerveztük. Részleteket a helyszínen.” Aláírás: Szples.

Szples tehát nem tartotta érdemesnek, hogy tájékoztasson, tulajdonképpen ki haragudott meg kire, és kit kivel kell kibékítenem, s hogy egyáltalán miféle vitáról van szó. Talán arról is értesíthetett volna, hol a csudába van ez az Iliga, ha ugyan van ilyen egyáltalán (és nem a rádiótávírászok keverték össze a neveket).

Máris elromlott a hangulatom. Elindultam a diszpécserhez, ahol sikerült megtudnom, hogy Iliga a világegyetem egészen más szektorában van, és sokkal egyszerűbb lett volna bárkit odaküldeni a Földről, mint engem a galaktika mélyéről. Innen nincs is közvetlen járat. El kell repülni egy kimondhatatlan nevű csillagrendszerig, ott átszállni valami obskúrus helyi járatra, amiről elképzelhető, hogy két éve nem is közlekedik.

Mikor ezt mind megtudtam, jól leszedtem a keresztvizet Szplesről is, az Olimpiai Bizottságról is, aztán beszálltam az űrhajóba. Útközben megírtam nyugdíjaztatásom iránti kérvényemet; el is téptem, mindjárt utána. Ez az én hobbim. Én vagyok galaktikánk legnagyobb szakértője: a nyugdíjaztatás iránti kérelmeket én fogalmazom meg. Amíg egy-egy ilyet körmölök, eltölt az édes érzés: lám, milyen nélkülözhetetlen vagyok.

Iligán szerencsére már értesültek arról, hogy jövök. Az ötkarikás autó (ez az öt karika valamikor az öt földi kontinenst jelképezte) közvetlenül a rakéta lejáratánál várt rám. Először egy tisztviselő üdvözölt: sorstársam, lelki másom. Talán kortársam is, ráadásul. Még az arca is ismerősnek tűnt, mintha annakidején a plutonville-i kongresszuson találkoztam volna vele, vagy én egyszer támogattam volna az ő javaslatát, nevezetesen a labdarúgópályák megrövidítésének ügyében, esetleg ő volt az, aki ellenem szavazott, amikor azt javasoltam, zárjuk ki az olimpiai versenyszámok sorából a százkockás dámajátékot.

Rajta kívül két alacsonyabb rangú tisztviselő várt rám, továbbá két ifjú tomászlány, virágcsokorral, még egy zöld hajú leányzó és egy igen sötét fiatalember, akit előbb bokszolónak néztem, aztán sofőrnek, de kiderült, hogy tolmács. E minőségében nem volt rá szükség, mert mindnyájan beszéltük a kozmosznyelvet.

— Isten hozta — mondta a főhivatalnok. — Mintha már láttuk volna egymást valaha, valahol. Nem vett részt véletlenül a Könnyűatlétikai Szövetségek Konferenciáján Berendaunban?

Éppen ott, igaz, nem vettem részt, bár részt vehettem volna, amiről nem kevésbé udvariasan tájékoztattam a kedves kollégát; ezzel szemben én is megtudakoltam tőle, ő nem volt-e jelen a Plutonville-ben rendezett másik konferencián. Hát nem. Ezt a témát egyelőre lezártuk. Kezemben a két csokor virággal követtem őt, majd beszálltam a kocsiba, hol a fogadásomra megjelentek mindegyike helyet kapott. A következő félórát ebben a kocsiban töltöttem; ennyi idő kellett ahhoz, hogy a repülőtéren ellenőrizzék a papírjaimat, és kiadják csomagjaimat.

Én legszívesebben azonnal megismerkedtem volna az ügy részleteivel, de az Olimpiai Bizottság helyi elnöke (akivel sem Plutonville-ben, sem Berendaunban nem találkoztunk) a csomagommal volt elfoglalva. Ennélfogva arról csevegtünk, milyen volt az időjárás útközben és milyen itt, Iligán. A tolmács nem avatkozott a beszélgetésbe, hanem megőrizte sötét arckifejezését, és csak a száját mozgatta, hangtalanul, mintha szavaimat angolra, az iligai csinovnyikok szavait pedig valami más” földi nyelvre fordította volna magában. A tomászlányok leplezetlenül az arcomba bámultak, közben elkeseredetten sugdolóztak egymás közt. Az jutott eszembe, mi van akkor, ha a Sportszövetség elleni vétkük annyira súlyos, hogy most majd mindenféleképpen a saját pártjukra próbálnak állítani engem. Gyűlöltem Szples zsugoriságát: örökké takarékoskodik a kozmosztáviratokkal. Miképpen juthatnék az ügy lényegének nyomára? Éspedig úgy, hogy az itteniek ne vegyék észre: fogalmam sincs, miről van szó.