Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Hirtelen hátrafordultam, hogy ellóghassak. A taxisofőr jött felém. Vastag mutatóujján egy Seiko márkájú óra fityegett.

— Hova a csudába tűntél? — kérdezte szigorúan. — Már egy órája befejeztem a munkám, és egész Tbiliszit tűvé tettem utánad.

Észbe kaptam, hogy Nana felismerheti az órát, és elindultam a sofőr felé, hogy eltakarjam őt a hátammal.

— Nem írtad fel a rendszámot — folytatta a taxis. Nem volt már fiatal, és úgy hasonlított a Lordra, mintha csak a bátyja lett volna. Jókora orrát kitágult pórusok díszítették, és gondosan ápolt bajsza volt.

— Menjünk — szóltam, hogy minél messzebbre kerüljön Nanától. — Majd kint megbeszéljük.

A sofőr engedelmeskedett. Az előbbi szaladgálásommal fölébresztettem a várakozókat, akik most olyan gyanakvással figyeltek, mintha a bőröndjeikét készültem volna el-, emelni.

Hideg volt odakint. Jeges szél fújt fentről. Beszo mellénye jóformán nem is melegített. Megborzongtam.

— Hova igyekszel? — kérdezte a sofőr.

— Mokviba.

— Ismerem. Ott élt a bátyám. Még a háború előtt. Oda nősült és ott is lakott. Aztán Telaviba költözött. Na és te? Szívügy?

— Miért?

— Hát hogy ennyire megvisel — mondta a sofőr, azzal előszedett egy csomag cigarettát, és felém nyújtotta.

— Köszönöm, nem dohányzóm.

— Nehogy azt hidd ám, hogy azért a nyamvadt három rubelért jöttem utánad — szólt. — Már egy órája befejeztem a melót. Nem szeretem a csalókat. Az ilyenek csak ülnek, és mesével etetnek, de pénz az nuku.

— Nekem a másik nadrágban maradt a pénzem — mondtam ki a színtiszta igazságot.

Körüljártattam a szemem a téren, hátha csoda történik, és megjelenik egy autóbusz, szélvédője fölött a Mokvi felirattal. — Fontos dolgod van ott Mokviban? — kérdezte a sofőr.

— Maga már ledolgozta az idejét, nekem meg nincs pénzem.

— Minek avatkozol a dolgomba? Én már csak jobban tudom, mit kell tennem — mondta a sofőr. — Ülj csak be a kocsiba.

— Tessék?

— Ülj be, ha mondom. Meddig várjak még itt a tér kellős közepén?

Kihajtottunk a városból. Már pirkadt. A kocsiban jó meleg volt, alvásra csábított. Egy locsolóautótól kaptunk némi vizet, peregtek lefelé a cseppek az üvegen.

— Nem vagyok normális, igaz? — kérdezte a sofőr.

— Dehogynem. Maga jó ember.

— Nem vagyok én jó. Az órádat is ittfogom zálognak.

Pirosat kaptunk. Álltunk az üres kereszteződésben, sehogyan sem akart zöldre váltani.

— Hány óra? — kérdeztem.

— Úgysem kapod meg az órádat — felelte a sofőr. — Fél hat van. Nagyon sürgős?

— Meglehetősen.

— Kinek a házába igyekszel? Ismerek én ott mindenkit. Nem válaszoltam. Elfelejtettem, hova kell mennem. Megpróbáltam Beszótól segítséget kérni, de ő nem akart súgni.

„Rezo szemét nem láttam. Felülről jött a fény. A doktor felnyögött mellettünk. Hogy éppen neki kellett eltörnie a lábát. Ha egyszer ő az orvos, akkor másokat gyógyítson, és ne sóhajtozzon. „Könnyen ráismersz a házra…”„

— Az utolsó ház az utcában. Szőlővel van befuttatva az egész. Meg sok a rózsa. Senkinek sincs annyi egész Mokviban.

— így igaz. A sánta Bagrat lakik ott. Hozzá igyekszel?

— Hozzá. Egyedül él?

— Nem tudom. Rég voltam arrafelé. Akkoriban egyedül volt. A fia Tbilisziben dolgozik.

„Megígértem apámnak, hogy ha csak lehet, megtalálom — szólt Rezo. — Én ugyan nem hiszem, de ő nagyon bízik benne. Elvittem hozzá egy professzort, de ő azt mondta, hogy aligha tehetünk valamit, öreg már az én apám. De nagyon hisz benne, azt mondja, a falu öregjei is hittek. Ismerték az utat a barlanghoz. Még a forradalom előtt jött ide egyszer egy herceg, ezer aranyrubelt ígért annak, aki odavezeti őt, hatalmas pénz volt az akkoriban.”

Előszedtem farmernadrágom zsebéből a kis csomagot, és kibontottam az összetekert újságpapírt. Sárga gyantadarabkák voltak benne, a borostyánra emlékeztettek. Síkos tapintásúak, könnyűek voltak, és édeskés viaszillatot árasztottak.

— Mi az ott a kezedben? Méhészkedsz talán? — kérdezte a sofőr.

— Nem. Ez gyógyszer — feleltem.

A sofőr úgy beletaposott a fékbe, hogy a gyantadarabkák majd kiestek a kezemből. A kocsi leállt az útpadkán.

— Ide hallgass — szólt a sofőr. — Hol találtad ezeket?

— A barlangban.

— Na lám! — örvendezett a sofőr. — Hát akkor mit hallgatsz itt? Hegyi balzsamot találtál! Minden bajra jó?

— Az öregek hisznek benne — mondtam.

— Az öreg Bagrat fia volnál? Hát miért nem szóltál hamarább?

— Nem vagyok a fia, ő csak megkért, hogy adjam át.

— Amikor anyám a halálán volt, kért, hogy szerezzek belőle. De hát honnan is szerezhettem volna? Ismernek ma már minden hegyet, de az igazán jó helyeket elfelejtették. Az orvostudomány se hisz benne. Nincs kipróbálva, aszondják.

— Kellene magának? — kérdeztem.

— Minek? Egészséges vagyok. Vagy azt hiszed, mégis jó valamire? Egyszer azt mondta nekem a körzeti orvosom, hogy azért a régi gyógyászatban is volt valami. Te is úgy véled?

— Nem tudom — feleltem. — Az a fontos, hogy a beteg higgyen a gyógyszerben.

— Úgy is van. Nekem például az aszpirin minden nyavalyámat meggyógyítja.

Újból elindultunk, és vagy két kilométer után letértünk egy földútra. A táblán kék nyíl jelezte: „Mokvi 4 km”.

Régi ház, vadszőlővel futtatva. A kerítés mögött a virradat hűvösében rózsatövek dermedeznek. Virágot még nem bontottak. Korai lenne. Egy kölyökkutya hegyezni kezdte tépett fülét, a kiskapuhoz futott, majd farkcsóválva szolgálni kezdett.

— Köszönöm — mondtam a sofőrnek. — Megjegyeztem a számát, legyen nyugodt. Majd holnap megkeresem.

— Holnap nem dolgozom — mondta a sofőr, és előhúzta zsebéből az órát. — Itt van, tedd el. Az elején is mondhattad volna, miről van szó…

— Csak hadd maradjon magánál.

— Csak nem gondolod, hogy azért a vacak pénzért hoztalak el?

A kezembe nyomta az órát.

— Akkor talán a balzsam felét?

— Minek az nekem? Anyám már nem él, nekem meg kutya bajom.

— Azért még jól jöhet egyszer.

— Jó nekem az aszpirin is mindenre. Na, igyekezz, fiacskám, biztosan már vár az öreg Bagrat.

Kinyitottam a kaput. A kiskutya udvariasan félrehúzódott, majd a Veranda felé iramodott. A dúsan burjánzó szőlőindák alagútjában csak kissé meggömyedve juthattam előre.

„Tejmur hangja hallatszott a vaksötétben: „Kinél van a vészlámpa?” Amikor a hegyomlás kezdődött, éppen hosszú kőasztalunknál ültünk, és vártuk, mikor hozza már a doktor a levest, ugyanis ő volt akkor az ügyeletes szakács. Éppen csak megmosakodtunk a föld alatti patakban, és leraktuk a sarokba rádióadónk mellé sisakjainkat és gumiöltözékünket. Alaposan elfáradtunk aznap, mert fél kilométert tettünk meg egy alattomos és nehezen járható szifonban. Vígan ültünk a hosszú asztalnál, mert jól sikerült minden, és kellett ott még lennie egy újabb, valószínűleg elég nagy teremnek. Holnap majd megkeressük az utat oda is. És akkor elkezdődött a hegyomlás. Hideg levegő csapott keményen az arcunkba…”

Megálltam a verandán. Odabent a házban csend volt. Jól látszott innen a falu, amint lenyúlt a folyópartra, s a hegyoldal fiatal, harsányzöld füvén legelésző nyáj is tisztán kirajzolódott. Füstszag szállongott a levegőben. A folyócskát köd borította. Kinn az utcán egy szekér nyikorgott. Már egészen világos volt.