Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Beléptem a szolgálati ajtón, s csak akkor vettem észre, mennyire átfagytam. Álltam vagy fél percig, szívtam a sötét folyosó meleg levegőjét, majd kitapogattam a raktár ajtaját és meglöktem. Engedelmesen kinyílt. Derék lakatosunkról szóló lélektani hipotézisem beigazolódott. Felgyújtottam a villanyt, abban a reményben, hogy ma éjjel az intézetben nemigen törődnek a rablókkal. Beszo ruhája az asztalon hevert. Amikor idehozták őt, a raktárosnő már elment, s a ruhát csak úgy lerakták. Nem lepődtem meg azon, hogy egy szempillantás alatt felismertem Beszo holmiját, inkább akkor kellett volna csodálkoznom, ha nem emlékszem rá.

Fáztam, meg nem is szerettem volna, ha meztelenül találnak rám. Felhúztam a nyirkos farmernadrágot, magamra kaptam a trikót és az ütött— kopott mellényt. Koszos volt mindegyik darab, a mellény ujján vérfolt sötétlett. Előkotortam az asztal alól Beszo cipőjét is, de sajnos szorított. Ez bizony váratlan bonyodalom volt, amelyre egyikünk sem számított. Kinyitottam a szekrényt, amelyben a betegek holmiját tartották. Kiválasztottam egy pár cipőt. Csillogó lakkcipő volt, mely nem éppen illett öltözékem egyéb darabjaihoz, de legalább nem szorított, és ez volt a fődolog.

A farmernadrág zsebéből előhúztam egy nylonzacskóba csavart kis csomagot, melyben egy újságpapír-göngyöleg volt.

„Rezo átnyújtotta nekem a csomagot. Utolsó lámpásunk fényében arca a szokottnál is kimerúltebbnek látszott. A lámpa felülről világított, és szemei mint mély gödrök sötétlettek. „Megígéred nekem?” — kérdezte Rezo. „Megígérem” — mondtam.”

Élesen villant fel tudatomban ez a kép, mintha csak láttam volna a számomra ismeretlen Rezót. De nem tudtam, mitévő legyek.

„Na és tovább? — kérdeztem gondolatban Beszótól. — Visszamegyünk?”

És ekkor megértettem, hova kell elutaznom. Igen, utaznom, mégpedig sürgősen. Egy Mokvi nevű faluba. Távolsági autóbusz jár arra. A buszállomástól. Felvettem az órámat az asztalról, Beszo óráját, amely még járt. Négy óra húsz volt. Még három óra sem telt el a műtét óta.

Vesztegetni való idő nem volt. Eloltottam a villanyt, és kimenteni a raktárból. A város még alszik, se busz, se villamos. De az autóbuszállomás nincs tül messze, talán sikerül elcsípnem egy taxit. Még ez lenne a legjobb. Amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam az épület és a kapu közötti gyepen. Minél messzebb jutok innen a következő percekben, annál jobb nekem, Beszónak és… kinek is még?

„Ráismersz a házra. Az utca végén áll. Vadszőlővel van befuttatva. Előtte meg rózsa. Sehol a faluban ennyi rózsa.”

Ezt Rezo mondta. Az ő hangja volt.

Átfutottam a gyepen, és a félig kitárt-kapuhoz értem. Úgy látszik, az őrület éjszakája volt ez az intézetben, egyszerűen elfeledkeztek minden rendszabályról. Hol van például az éjjeliőr?

A Kúra folyó vize halkan csobogott a közelben. Valahol felugatott egy kutya. Az intézet pincéjében fogva tartott társai feleltek neki. Mintha kiáltást hallottam volna az intézet felől. Engem hívnak? Elindultam a városba vivő úton. Futottam volna, de újból elfogott a hányinger, és a fejem is zúgott. Hátrapillantottam. Egy taxi zöld lámpája bukkant fel a kanyarban. Kiálltam az útra, és feltartottam a kezemet. A kocsi fékezett.

— Nem látod tán, hogy a garázsba megyek? — dugta ki a fejét a sofőr az ablakon. — Nem viszlek sehova.

— Csak a buszállomásig szeretnék…

— Nem esik útba — felelte.

— Mennyi a pénz? — próbáltam átvenni az ő hangnemét.

— Annyi neked úgysincs, hogy az állomásig elvigyelek. — Sürgős dolgom van, ugyan tedd már meg!

Végül megegyeztünk három rubelben. A sofőr kénytelen volt ugyan behódolni a pénz hatalmának, ám ez nem csökkentette ingerültségét. Maga elé meredt, és a világért sem fordult volna felém. Haragudott rám, mert elégedetlen volt saját engedékenységével.

„A kő félrehengeredett a lábam alól, s a levegő az arcomba csapott. Sűrű volt ez a levegő, és elnyelte a hegyomlás robaját. Valaki felkiáltott. A barlang földjére zuhantam, és nagyon megütöttem magam egy éppen ott heverő sisakban. Eszembe se jutott, hogy meghalhatok. Csak azt szerettem volna, ha mielőbb véget ér ez a szörnyűség. Akkor majd kimegyek innen. Ám a hegy tovább dübörgött, mintha a kövek azon igyekeztek volna, hogy minden üreget betöltsenek…”

— Itt vagyunk — szólt a sofőr. — Most furikázhatok tíz kilométert a garázsig potyára. Fizess!

Elállt a szívverésem. Nem tudta a kezem, hogy melyik zsebemben van a pénz. Az bizony Givi kabátjában volt, rajtam viszont Beszo farmere és szvettere van, pénz azonban nincs bennük.

— Most veszem észre, hogy nincs nálam pénz — mondtam nyugodtan, mert már az állomásnál voltam, és Mokvi innen már egy órányira sincs.

— Viccelsz — jegyezte meg mély meggyőződéssel a sofőr. — Viccelsz. — Képtelen volt felfogni ekkora aljasságot.

— Nézzen be holnap az intézetbe hozzám. Kap tíz rubelt.

— Viccelsz, haver — mondta még mélyebb meggyőződéssel. — Drágán megfizetsz még a tréfáért. Nyomás a garázsba. Majd ott megbeszéljük.

Átnyúlt előttem, és berántotta az ajtót.

— Vegyen valamit zálogba — kérleltem.

— Mit vegyek tőled — mért végig a sofőr mi a fenét, megmondanád?

Csalódnia kellett az emberiségben.

— Itt az órám — szóltam. — Vegye az órámat.

Nem is vártam meg, mit mond, rögtön kioldottam a szíjat. Nyújtom neki az órát.

— Kell is nekem a te órád — dühödött meg a taxis. Jól megfigyeltem az arcát.

— Jó óra ez, Seiko — jegyeztem meg. Beszóé volt, azért is tudtam a márkáját.

Ez meggyőzte a sofőrt.

— Na jó — mondta. — Van ez így. Jegyezd meg a számomat.

Megmondta a rendszámát, de nem figyeltem rá, mert egy korai autóbusz a megállóhoz kanyarodott. Odafutottam. A szélvédő fölött volt a? útvonaltábla. Éppen ellenkező irányba tartott a busz. A taxis utolért és kikiáltott;

— A számot ne feledd!

— Rendben! — bólintottam, és az állomásépülethez siettem.

A váróteremben még éjszaka volt. Néhány magányos utas bóbiskolt a padokon, hogy agyonüsse valamivel az időt. Egy kopasz ember rontott be a helyiségbe kopott szvetterben és szakadozott farmernadrágban (ez voltam én), és tekintetével vadul keresni kezdte a menetrendet. Végre megpillantottam a táblát, és odasiettem. Én még soha nem jártam Mokviban, Beszo azonban igen, ha régen is. Kiderült, hogy a legközelebbi busz másfél óra múlva indul arrafelé.

Álltam a menetrend előtt. Utolsó kincsem, Beszo órája már elveszett. El kell indulnom az országúton, teherautót kell stoppolnom, mivel a teherautósofőrök rendesebbek a taxisoknál. Csakhogy előbb oda is ki kell jutni.

Egy ismerős lány is akadt, fejét a pad támlájának döntve aludt. Ez az a lány, aki Beszót kereste az intézetben, és annyira aggódott miatta. De nem, miket is beszélek! A nővérem volt ő, Nana. Biztosan elküldték az intézetből azzal, hogy jöjjön másnap reggel nyolctól. Most akkor biztosan a mamához akar utazni. A mama persze nem tudja, mi történt, nem szóltak neki az egészről semmit…

Elindultam felé, hogy megnyugtassam, jól vagyok, minden rendben, ám hirtelen megrémültem a saját mozdulatomtól, és kővé meredtem.

Nana felkapta a fejét, mintha csak a nevét hallotta volna. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Megijedtem, hogy ráismer Beszo mellényére és nadrágjára. Visszaléptem, ő pedig azon tűnődött, honnan ismeri az arcom. Hiszen jóformán az előbb látott az intézetben, ám ott bizonyára tiszteletreméltó látványt nyújtottam öltönyben, nyakkendőben. Még mindig engem bámult, amikor a hátam mögött súlyos léptek hangzottak fel; rögtön tudtam, hogy én vagyok a címzett.