Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Töpörödött öregasszony nézett ki az ajtón, földig érő fekete szoknyában és homlokát eltakaró kendőben. Kezében vödröt tartott.

Köszöntem neki.

— Bagrathoz jöttél, fiam? — kérdezte az öregasszony, aki egy csöppet sem lepődött meg a korai vendég láttán. — Már fölébredt.

Erős termetű aggastyán volt Bagrat. Alig fért el régi, széles ágyában, melynek támláját csillogó rézgömbök díszítették. Szemmel láthatóan régóta betegeskedett már. Mintha megaszalódott volna; arcán és homlokán a bőr nagyon sötétnek látszott, sárgásfehérre őszült szakálla és fehér hajának hosszú fürtjei mellett kiváltképpen. Kék szeme viszont megőrizte tiszta színét és élénkségét. Az öregember felemelte széles, csontos kezét, mely mintha vén fából lett volna kifaragva.

— Mi van Rezóval? — kérdezte.

Úgy nézett rám, mintha valahol nagyon messze, a hegyoldalban állnék, mintha valami futár lennék, akitől jó hír nem várható, mert aligha várható jó hír a sors hírnökeitől. Az öreg már jó előre felkészült az újabb csapás elviselésére, hiszen egy hosszú élet bővelkedik az effélében, de azért megadni sem akarta magát sorsának.

— Ülj le — mondta, mielőtt válaszolhattam volna.

— Rezo él és egészséges — szóltam.

— Ülj le — ismételte az öregember. Úgy éreztem, nem hisz nekem.

— Rezo életben van. Üdvözletét küldi, és jó egészséget kíván.

— Mikor láttad őt?

— Tegnap.

— Reggel?

— Napközben.

— Rossz előérzetem volt tegnap reggel — mondta az öreg. — Hol láttad őt?

— A barlangban. Ott dolgozunk. Az expedícióval.

— Úgy van. A barlangban. És te azt mondod, hogy semmi nem történt volna?

Képtelen voltam hazudni.

— Hegyomlás volt — mondtam —, de sikerült megúsznunk. Élünk valamennyien.

— És akkor miért nem jött ide Rezo?

— Ott maradt dolgozni.

— És miért vagy ilyen piszkos? Mi van a fejeddel? Nagyon elfáradtál?

Az öregasszony behozott egy tálcát, amelyen felszeletelt sajt, lepény és csiszolt üvegkancsó volt, benne aranysárga bor.

— Told ide az asztalt — rendelkezett az aggastyán. — Reggelizünk.

Megtettem, amit parancsolt.

— Mi a neved? — kérdezte, és töltött a poharakba.

— Givi — feleltem.

— Az én Rezóm barátai közt nincs semmiféle Givi.

— Csak nemrég kerültem az expedícióhoz.

— Hazudsz te nekem — mondta az öreg rosszallás nélkül. Csupán megállapította a szomorú tényt. Majd hozzátette: — Az orvos megtiltotta, hogy bort igyák. Főleg reggel. De én nem fogadok szót neki.

— Rezo megkért, hogy hozzam el a hegyi balzsamot. О nem tudott ma eljönni, nekem meg amúgy is útba esett.

Kibontottam az újságot, és az öregember elé tartottam a gyantadarabkákat. Ha Givi lett volna akkor a helyemben, bizonyára értékelni tudta volna a pillanat magasztosságát. De hiszen én vagyok Givi. Vagy Beszo volnék mégis?

— Köszönöm, édes fiam — mondta az öreg. Megszagolta az egyik darabkát. — Ez valódi hegyi balzsam. Rezo már második éve keresi ezt nekem. Köszönöm, hogy nem sajnáltad az idődet, és elhoztad egy öregembernek a gyógyszerét. Bizony, ha az ember sok évet maga mögött hagyott, és tudja, mennyire tehetetlenek az orvosok, olyan szerekbe veti a bizalmát, amelyekkel már az ősei is éltek. Ha viszontlátod Rezót, mondd meg neki, hogy nagyon köszönöm, és igyekszem lábra állni, mire hazatér. Igaz is, jön Rezo hamarosan?

Bízott bennem az öregember, de büszke volt.

— Jön, hogyne, talán hamarabb, mint ígérte. Lehet, hogy már egy vagy két nap múlva itt lesz…

Ijedten vettem észre, hogy elszóltam magam, ezt nem lett volna szabad mondanom. Az öreg nálam is jobban tudta, hogy Rezónak még legalább kétheti munkája van a föld alatt. Hamarább is felfigyelhettem volna az öregember feje fölött lógó falinaptárra, amelyen az Április felírás piros vonallal volt bekeretezve, a napok pedig átlósan ki voltak húzva, másodikától egészen a mai napig. Számolta az öreg a napokat.

És akkor elmondtam neki jóformán mindent. Elmondtam, hogy a föld alatt rekedt az expedíció, hogy valamennyien élnek, és ezt biztosan tudjuk, de az egyetlen ember, akinek sikerült a külvilágra, kitörnie, beteg, ezért nem tudja megmutatni a többiekhez vezető utat. Kórházban van. Én éppen ebben a kórházban dolgozom, és engem kért meg, hogy hozzam el ide a balzsamot.

Az öreg némán hallgatott végig. Lehunyta a szemét, és mozdulatlanul feküdt, úgy tűnt, mintha még lélegzetet sem vett volna.

— Én ismerem a bejáratot, amelyen át lementek a barlangba — szólt, amikor elbeszélésemet befejeztem. — Évekkel ezelőtt hegyi balzsam után kutattak ott néhányan, de aztán eltévesztették az utat, majd elfeledkeztek az egészről. No és milyen messzire sikerült jutniuk az idén? Hol voltak, amikor Beszo eljött tőlük?

Magam elé képzeltem a barlangot, ahogyan az Tejmur térképén látható volt. Jól emlékeztem az egészre, a tussal kihúzott szakaszokra, amelyeket még tavaly kutattak fel, a ceruzával rajzolt idei kacskaringókra s a tervezett feltárások pontozott vonalaira.

A hegyomlás a fő állomáshelyükön érte őket, abban a teremben, ahol a rádiójuk is volt, mintegy négy kilométerre a főbejárattól. A kövek betemették a terem egyik végét, ahol a felszerelésüket tartották. Amikor ráakadtak a lámpásra, és szemügyre vették az omlást, kiderült, hogy a kijárathoz aligha lesznek képesek el vergődni.

— Azt mondod, nem érte őket baj?

— A doktornak eltört a kaija, az egyik nő pedig súlyosan megsérült.

— Mindig is mondtam Rezónak, hogy nőket nem szabad a föld alá vinni.

— A többiek viszont elég simán megúszták. Aztán valamennyien átmásztak a szomszédos terembe, és Tejmur elküldte Beszót meg egy társát, hogy keressék felfelé a kivezető utat. Magukhoz vették a lámpát, és elindultak.

— Milyen irányban?

Erőltettem az emlékezetem. Magam elé képzeltem ezt a helyenként szinte nyúl üreggé szűkülő járatot, amelybe az embernek bele kell magát préselnie, miközben fogalma sincs róla, kitágul-e, és ha nem, akkor valamiképp vissza is kell kúsznia.

— Kelet felé indultak.

— És messzire jutottak?

— Nem. Visszafordultak, hogy akvalungot hozzanak magukkal. Ez egy…

— Tudom én, mi az az akvalung.

— Aztán a járat kitágult. Majd jött még egy terem, amelynek a kijárata a víz alatt volt.

— És aztán Beszo ment tovább egyedül?

— Igen. Egy akvalungj uk volt mindössze, és még így sem tudták volna magukkal vonszolni az orvost és azt a nőt. Végtére is Beszo sziklamászó, ráadásul sovány. Mindenki őbenne reménykedett.

— És mit mondott Rezo, amikor búcsút vettek egymástól? — Lelkére kötötte, hogy ha kijut, feltétlenül keresse fel magát a kis csomag balzsammal. Elmagyarázta azt is, hogyan lehet ide eljutni.

— Miért mondtad nekem, hogy Givinek hívnak, és hogy a kórházban dolgozol? Hiszen te is ott voltál, és kijöttél onnan, nem igaz?

— Esküszöm, hogy igazat mondtam. Beszo a kórházban fekszik.

— Úgy érzem, nem vagy rossz ember, de valamiért mindvégig elhallgatod az igazságot. Ha te vagy Beszo, akkor miért ide jöttél ahelyett, hogy elvezetnéd az embereket oda, mutatnád nekik az utat. Ha meg Givi vagy, akkor miképpen lehetséges, hogy Beszo elmondta, mi történt ott a mélyben, ám a kijutásáról nem beszélt?

— Rosszul érzi magát. Elfelejtette.

Az aggastyán felsóhajtott. Belefáradt a velem folytatott küzdelembe.