Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Melege van? — kérdezte a bájos zöld hajú lány.

— Nem, dehogy — válaszoltam, és megtöröltem a homlokomat zsebkendővel.

— Biztosan nagyon haragszik, hogy felborult a programja.

— Maga miatt?

— Szples értesített bennünket, hogy miattunk kellett megváltoztatnia útvonalát — vágott közbe a hivatalnok. — Igen-igen lekötelezett bennünket, hogy eljött. Igyekezni fogunk változatossá tenni programját. Holnapra kirándulást szerveztünk a vízesésekhez. Utána könnyű kis ebéd a Szörnyűséges-hegy tetején.

A bejelentés a könnyű kis ebédről, éppen a Szörnyűséges-hegy tetején, nem keltett bennem egyértelmű örömet. Ám a lány elejtett szavai sejteni engedtek valamit. Tehát ő a vétkes, íme egy információtöredék. Versenyzett valahol, és elkövetett valamit. Az ilyenszerű konfliktust mindenesetre könnyebb elsimítani, mint a résztvevők létszámáról kialakuló vitákat, a panaszokat egy-egy csapat kényelmetlen elhelyezése miatt vagy a pontozási eljárások körüli zűröket. Ez a lány szerény teremtésnek látszott és lám, bűnösnek is vallotta magát.

Kollégám végül megjött és közölte, hogy a csomagomat már elküldték a szállodába. Lázas igyekezettel próbáltam a nevére emlékezni, sikertelenül.

Kocsink nyílegyenes országúton futott; vendéglátóim lelkesen igyekeztek felkelteni érdeklődésemet hazájuk természeti szépsége iránt. De hát mitől lepődne meg valaki, aki már a galaktika több száz repülőterén megfordult? Udvariasan lelkendeztem, így értünk a városba.

A város olyan, mint a többi. Ha valakinek két keze, két lába van, a dolgok rendje-módja szerint falra, tetőre, bútorra van szüksége. Hogy az építész hogy oldja, meg a dolgot — ízlés kérdése. Ehhez én nem értek. Elfáradtam, aludni szerettem volna.

Ám utunk a városban tovább tartott, mint a reptértől odáig. A város a közlekedési csőd harapófogójában vergődött.

— Mindjárt ott leszünk — mondta a lány bűntudatosan. Mintha ő tehetne a közlekedési dugóról.

Fékcsikorgást hallottam, ösztönösen a karfába kapaszkodtam, és a nyakamat nyújtogattam, lássam, mi történt.

Hatalmas fekete madár röppent fel egy autó elől, körülbelül harminc méterrel előttünk. A lélegzetem is elakadt. Kísérőim egymás szavába vágva kezdtek beszélni — egyedül a tolmács őrizte meg síri hallgatagságát —; ekkor, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, így szóltam:

— A madarak nálunk is sokszor okoznak szerencsétlenséget. Főként a légi közlekedésben.

Furcsán bámultak rám. Mintha illetlenséget mondtam volna. Hirtelen eszembe jutott, milyen hihetetlen társadalmi tabukkal találkoztam már különféle bolygókon. Sokan emlékeznek például a botrányra, ami Delacruz premboli látogatásakor tört ki, ahol ugyanis teljességgel megengedhetetlen, hogy egy férfi, ha nő jelen van, helyéről felemelkedjék.

Öt perc múlva a szállodában voltunk, és vendéglátóim azt javasolták, pihenjek egyet.

— Csak egy percig szeretnék ezzel a lánnyal szót váltani — kértem én.

Vendéglátóim minden jel szerint megtisztelve érezték magukat; fejüket rézsűt ingatták, visszakísértek a kocsihoz; a tomászlányok kirámolták a két virágcsokrot, és ismételten átnyújtották nekem, így álltam a hall közepén, tarka csokrokkal karomban.

A lány zavartan, kipirulva ujjait tördelte, mint akit mélységes bűntudat kerített hatalmába.

— Rögtön elengedem — mondtam. — Egyetlen kérdésem lenne.

— Természetesen — mondta ő alázatosan.

Nagyon meleg volt. A mennyezeti ventillátorok csak felkavarták a forró levegőt. A portás hozzám lépett, és átvette a virágokat. Végtelenül hálás lettem ezért.

— Hogy hívják a maguk igen tisztelt elnökét? — kérdeztem.

A lány valamit csicsergett. Megkértem, írja le egy darabka papírra, nyomtatott betűkkel. Meg kell mondanom, mire a búcsúfogadásig eljutottam, sikerült mind a harminchat betűt szabályosan kiolvasnom, amiért a résztvevők tapsviharral jutalmaztak. Hasonló okokból kénytelen voltam megkérni a leányzót, engedje meg, hogy egyszerűen Masának szólítsam. Beleegyezett, noha ez a hangsor semmi kapcsolatban nem volt bűbájos nevével, amely huszonnyolc mássalhangzóból áll; minden második hehezetes…

— No, tehát — kezdtem, miután Masa leírta a nevet a papírra. — Személy szerint magának mi köze a történtekhez?

Ilyen kérdést akkor is feltehettem volna, ha tudom, miről van szó.

— Jaj! — kiáltott fel Masa. — Úgy szégyellem! De az idegeim felmondták a szolgálatot.

— És maga bajba sodorta a csapatot?

— Ha csak a csapatot… De most biztosan mindenkit eltiltanak a versenyzéstől, mindenkit, a mi bolygónkról…

— No jó — szóltam én. Nem volt erőm folytatni a beszélgetést. — Menjen csak el. Pihenni szeretnék.

Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam. Tehát az idegei. Felmondták a szolgálatot. Nincs ebben semmi rendkívüli. Majdnem minden szabálysértő sportoló az idegeire hivatkozik. De egy ilyen kedves kislány…

Rendeltem egy kávét: hozzák a szobámba. Sötét italt hoztak, égett gumi íze volt. Persze. Nem is számítottam jobbra.

— Elnézést — szóltam a pincér után. — Van-e a közelben olyan hely, ahol igazi kávét kapni?

— A mi kávénk a legjobb, a legigazibb.

— Persze. Miből csinálják?

A pincér őszinte részvéttel tekintett rám, majd elmagyarázta, hogy a kávé: fűféleség, amelynek gyökerét addig szárítják és pirítják, amíg violaszínt nem ölt.

Megköszöntem a felvilágosítást, és már éppen kiöntöttem volna az értékes italt, de a pincér, mintha átérezte volna kétségbeesésemet, így szólt:

— Vannak egyesek, akik kávén valami furcsa sötétbarna magot értenek, amit a Földről importálnak. Ilyet az Afrika kávéházban lehet kapni, tőlünk két háztömbnyire. Mire nem képesek az emberek, ha valami divatba jön!

A pincér őszintén sajnálta a sznobokat, akiket a divathullám ocsmány italok fogyasztására kényszerít, én viszont felélénkültem, és öt perc múlva indultam is az Afrika kávéház felé.

A háztömböt, ahol szállodám volt, park választotta el a következőtől. Nem siettem. Megálltam a medence partján, a betonperemnél. Esteledett, a nap heve is csökkent, a medence vize is hűtötte a levegőt, itt már lélegzethez jutott az ember.

A kis tó másik partján boldog szülők csecsemőt toltak babakocsiban. Talán egyéves lehetett, járni még nem tudott, de elég biztosan álldogált a kocsijában. Feje búbján szőke tincs ágaskodott. Boldogan kacarászott, a szülők szintúgy. A kisgyerek a mi Jegoruskánk legkisebb unokájára emlékeztetett, és én egy pillanattá szinte otthon éreztem magam.

A papa hirtelen kezébe vette a gyereket, megpuszilta a homlokát, és belehajította a vízbe. Jó messzire.

Már-már a vízbe vetettem magam, hogy megmentsem a gyereket. Hiszen ez lett volna a természetes. De mire bármit tehettem volna, észrevettem, hogy a szülők tovább is vidáman mosolyognak. Ez vagy azt jelenti, hogy végtelenül cinikusak, vagy azt, hogy a gyereket semmilyen veszély nem fenyegeti. Más járókelők is mosolyogva figyelték a jelenetet. És a gyerek is nevetgélt, miközben mulatságosan kalimpált kis kezével és lábával, de nem süllyedt el.

Rájöttem, hogy itt a gyereket előbb tanítják meg úszni, mint járni. Ilyen csodát már a Földön is láttáin. Kissé megnyugodtam. De nem sokáig. Pár másodperc múlva a gyerek karja elemyedt, arcáról eltűnt a mosoly, és halk nyikkanással elsüllyedt. A víz felszínén csak a körök látszottak, amelyeket maga után hagyott.